Pálmai Anna: „Eljutottam életem azon pontjára, amikor már nem akarok mindenkinek megfelelni”
Már korán felismerte, hogy az ő útja a színészet lesz, és azóta is folyamatosan bizonyítja, hogy a tehetség mellett a szorgalom, a kitartás, az érzékenység és az őszinteség is elengedhetetlen a sikerhez. Pálmai Anna, a Katona József Színház színésznője rendkívül erős nő, aki minden helyzetből igyekszik tanulni, és nem fél beszélni az érzéseiről. A cikk termékmegjelenítést tartalmaz.
Ezeket láttad már?
Bár rendkívül fáradt, mégis szeretettel hív meg otthonába, és úgy kezdünk el beszélgetni, mintha évek óta ismernénk egymást. Ez az érzés talán mindenkiben felerősödik, aki találkozik vele, mert van a személyiségében valami különleges varázs, melynek egyik meghatározó eleme a szeretet és a nyitottság. Pálmai Anna az egyik legtehetségesebb magyar színésznő, akire nemcsak szakmai zsenialitása miatt, hanem nőként is nagy tisztelettel nézek fel.
Emlékszel arra a pillanatra, amikor először megfogalmazódott benned a színészi pálya gondolata?
Nem volt egy konkrét, villámcsapásszerű felismerés. Ebbe a közegbe születtem, itt éreztem otthon magam, és valahol mindig is tudtam, hogy az én utam is a színpadra vezet. Édesanyám, Szirtes Ági színésznő, és édesapám, Pálmai Zoltán rockzenész révén gyerekkorom óta ebben a szabálytalan művészvilágban nevelkedtem.
Általános iskolásként szavalóversenyeken vettem részt, táncoltam, de igazán a gimnáziumi évek során vált egyértelművé számomra, hogy színész akarok lenni. A Vörösmarty Gimnázium drámatagozata volt az a hely, ahol végre tisztán meg tudtam fogalmazni magamnak, mire vágyom.
Már gyerekként betekintést nyertél ebbe a világba. Milyen elképzeléseid voltak a pályáról, és ehhez képest mit tapasztaltál, amikor komolyan beleástad magad a szakmába?
Édesanyám munkamorálja, szorgalma és alázata jelentette számomra a siker kulcsát, és ez az útmutatás később is irányt adott nekem. Ugyanakkor éreztem rajta valamit, amit felnőttként már a saját bőrömön tapasztaltam meg: ez a pálya a szépségei mellett rengeteg áldozattal és lemondással jár. Nem panaszkodom, de tény, hogy mindenért meg kell dolgozni, semmit sem adnak ingyen.
A szüleid ismertsége mennyire nehezítette meg az érvényesülést?
Többnyire előlegezett szeretetet és bizalmat tapasztaltam, amit szerettem volna kiérdemelni. Sokáig szorongtam amiatt, hogy elhihetem-e már, hogy valóban engem látnak a színpadon. Ez egy erős bizonyítási kényszert szült bennem, ami csak idővel csillapodott, a sok kudarccal és sikerélménnyel vegyesen, rengeteg munka és önismereti folyamat révén.
Kezdő színészként milyen szerepekről álmodtál? Beteljesültek ezek a vágyak?
Soha nem voltak konkrét szerepálmaim, de mindig vonzódtam az erős, érzelmes, szenvedélyes nőalakokhoz. Vannak írók, akiknek a művei olvasásakor szinte szétfeszít a vágy, hogy eljátszhassam a szerepeiket. Ilyenek például Molnár Ferenc vagy Szép Ernő szerelmes női. Bízom abban, hogy még megtalálnak hasonló feladatok, mert úgy érzem, bőven lenne mondanivalóm.
Egyszer azt mondtad egy interjúban, hogy a nagy és fontos feladatokat csak akkor lehet jól eljátszani, ha érzelmileg mélyen beleadod magad. Melyik szerepednél szembesültél először ezzel a felismeréssel?
Kezdettől fogva azok a színészek voltak rám nagy hatással, akik estéről estére a saját bőrüket viszik a vásárra. Az ilyen színészek vonzanak, akik mernek sérülékenyek és kiszolgáltatottak lenni egy szerepben, akik megmutatják a sebeiket.
Az én felnövéstörténetem egyik fontos állomása volt a Nordost című előadás, később a Kétfejű fenevad, és mostanában a két legmeghatározóbb a Kaukázusi krétakör és Az ember tragédiája. Teljesen különböző szerepek, de mindkettőnél azt az erős belső igényt követtem, hogy ne meneküljek el, hanem szembenézzek a félelmeimmel.
Mennyire nehéz kijönni egy-egy mélyebb szerepből? Melyiket volt a legnehezebb elengedni?
Amikor lehetőségem van arra, hogy a saját nehézségeimet, fájdalmaimat és veszteségeimet is beleadjam egy-egy karakterbe, nem spórolok a lelkemmel. A Kaukázusi krétakör és Az ember tragédiája két olyan darab, amely nemcsak lelkileg és érzelmileg, de fizikailag is nagyon igénybe vesz.
Az ember tragédiájában Lucifert játszom, és este héttől tízig pattanásig feszült idegekkel figyelek a többiekre és magamra, energiát adok és kapok. Ebben halálosan elfáradok, de utána általában még együtt marad a csapat, mindenkinek jólesik leülni egy pohár borral.
A felgyorsult világ egyik árnyoldala, hogy még nagyobb nyomás és elvárás nehezedik ránk a karrierben és a magánéletben egyaránt. Te hogy látod ezt?
Mindig is küzdöttem azzal, hogy ne vállaljam túl magam. Állandóan versenyt futok az idővel, próbálom utolérni magam az életem történéseiben. Tudom, hogy a munkám csak egy szelete a valóságomnak, de hajlamos vagyok mindent elé helyezni, ami sokszor a magánéletem rovására megy.
Meg kell tanulni lelassulni, nekem ez mindig a görög nyaralásaim alkalmával működik a legjobban. Most tanulom meghúzni a határaimat, most tanulok nemet mondani, új fontossági sorrendet kialakítani. Mostanra eljutottam életem azon pontjára, amikor már nem akarok mindenkinek megfelelni.
Korábban beszéltél arról, hogy egy pánikroham ébresztett rá, még tudatosabban kell foglalkoznod a lelki feltöltődéseddel. Mostanra sikerült megtalálnod a harmóniát ebben a kérdésben?
Megértettem, hogy elkerülhetetlen szembenézni a saját démonjaimmal. Amikor jó kérdéseket teszel fel magadnak, közelebb kerülsz az igazsághoz, még ha a válaszok ritkán is érkeznek meg. Őszintébb kapcsolatot kezdtem kialakítani a saját belső hangommal, és felülvizsgáltam bizonyos önromboló folyamatokat.
Úton vagyok önmagam felé, és mostanra még fontosabb lett az önismeretem fejlesztése. Nagy felismerés volt, amikor rájöttem, hogy nem is fontos minden kérdésre választ kapni; az viszont elengedhetetlen, hogy a saját igényeimet és vágyaimat még pontosabban tudjam megfogalmazni.
Neked mi adja most a legnagyobb magabiztosságot?
Sok veszteség mentén végre megtaláltam a változásban is a nyugalmamat. A szabálytalanságban is a biztonságot. Mostanra eljutottam oda, hogy erőt tudok meríteni apróságokból is, megtanultam megbecsülni és értékelni a boldog pillanatokat, amíg tartanak, mert nagyon hirtelen változik a szél, és bármikor elveszítheted azt, amit biztosan a magadénak hittél.
A haj az egyik legfontosabb védjegyünk, a szakmádból adódóan még extrább figyelmet igényel. Milyen hajápolási rutint alkalmazol a legjobb eredmény érdekében?
A hajam napról napra rettenetesen nagy igénybevételnek van kitéve a fotózások, forgatások, előadások miatt, arról nem is beszélve, hogy szinte egész nyáron a tengernél vagyok, ahol a sós víz, a szél és a nap is csak tovább roncsolja.
Nekem nagyon bevált a L’Oréal Professionnel Metal Detox hajápolási rutinja, ami egy többlépcsős, mégis gyors és hatásos segítség, valamint alapos táplálás a dehidratált, töredezett hajnak. Nálam fontos a hajápoló illata és a megfelelő hővédelem, nekem ezek a termékek tökéletesen beváltak!
Hogy látod magad, ha belenézel a tükörbe?
Most jóban vagyok magammal, köszönöm!
Mennyire játszik fontos szerepet az életedben az önkifejezés kérdése?
Elképzelni se tudom, mi lenne, ha nem ez lenne a hivatásom. Nekem fontos, hogy energiát adjak és kapjak; ebben az áramlásban érzem magam a helyemen. Szeretem megérezni az erőmet, mikor a közönséggel összekapcsolódunk. Nem tudok, és nem is szeretnék enélkül élni.
Szerinted miért értékelődött fel a női közösségek pozitív ereje a XXI. században?
Tudod, van ez a mondás, „tartsd magadhoz közel a barátaidat, de még közelebb az ellenségeidet”. Gondolom, ezért. De viccet félretéve, nekem az a megélésem, hogy a barátaim mind erős, önazonos, önreflektív emberek, akik tudnak nevetni magukon, nem sajnálnak semmit tőlem, ahogy én sem sajnálok semmit tőlük. Nők, akik mind vívják a saját harcaikat, megvan a saját őrületük, a megoldhatatlanságaik, ugyanakkor nyitottan és humorral küzdenek az életben. Nekem ők jelentik a háttérországot, minden bajban a támaszaim.
Ki az a személy az életedben, akinek nagyon adsz a szavára?
Többen vannak. Nem sokan, de nem szívesen emelnék ki senkit.
Ha most visszamehetnél az időben, milyen tanácsot adnál a fiatal énednek?
Mélyen a szemembe néznék, és azt mondanám a fiatalkori önmagamnak: mindig higgy a megérzéseidben!
Stylist: Pintér Judit (a GLAMOUR vezető divatszerkesztője) Smink: Tombor Sarolta Haj: Radván Simon