Ördög Nóra: „Már sokkal kevésbé számít, hogy a többség mit gondol rólam”
Ördög Nóra képes állandóan megújulni, miközben minden egyes lépése önazonos. Édesanya, feleség, műsorvezető, vállalkozó, utazó, látszólag egy percre sem áll le. Hogy minderről mit gondol ő, arról Szily Nórának mesélt.
Ezeket láttad már?
"Szeretem ember" - így nevezem. Élete komoly állomásain leültünk beszélgetni, és nem csak azért, hogy abból interjú szülessen. Mindig követtem és szurkoltam neki, mert méltónak találtam minden tekintetben, és ez így van ma is. Generációjának megkerülhetetlen példaképe Ördög Nóra. Vagy ma már talán Nóra.
Próbáltam kitalálni valami olyan megközelítést, ami régi jó ismeretségünk okán lehet kicsit más. Visszanéztem az első nagyinterjúnkat, ami tizenhat éve készült…
Előttem van a felvétel, de annyira másvalakit látok ott, mint aki azóta vagyok! Keveset tudtam még az életről, és közben persze mégis lenyomata az akkori valóságomnak. A pántos ruhás, csicsergő lánynak. Ma nehéz elképzelni, hogy abban az életkorban, azzal a figurával, gondolatokkal hogyan is voltam komolyan vehető. Pedig már régóta tévéztem.
A Szombat esti láz berobbanása kapcsán beszélgettünk. Akkor azt mondtad, szeretnéd, hogy azt gondolják rólad az emberek, hogy egy kedves lány vagy, akinek van esze. Ma hogy állsz ezzel?
Vannak bizonyos emberek, akiknek a véleményére nagyon adok, de már sokkal kevésbé számít, hogy a többség mit gondol rólam. Az elmúlt pár évben, nyilván épp amiatt, mert sokkal több platformon keresztül adunk magunkból, értenek és éreznek engem elegen ahhoz, hogy azzal már boldog és elégedett vagyok. Ez kioltotta bennem azt a nagy megfelelési vágyat, ami akkor élt bennem.
Igen, ez refrénszerűen előjön minden beszélgetésben. Mi változtatott ezen?
Az anyává válásom. Akkor elenged az ember csomó mindent, ami korábban fontos volt. Nyilván közben begyűjt sok újtípusú megfelelést. Egészen addig nagyon sok dologban biztos tudsz lenni az életeddel kapcsolatban, és aztán amikor gyerekeid lesznek, rájössz, hogy igazából nem tudsz szinte semmit az egészről, és onnantól kezdve próbálsz mindenhol helytállni. De gyakorlatilag reménytelen, hogy mindig, mindenhol sikerüljön a száz százalék.
Mit szeretnék, hogy gondoljanak rólam? Most már inkább azt, hogy azokban a helyzetekben, amelyekbe belecsöppenek – akár a televízió, akár a vállalkozásokon keresztül – hiteles vagyok. Hogy azért vagyok ott, mert olyan vagyok, amilyen. Azért ültettek oda például zsűrizni, mert az én gondolataimra voltak kíváncsiak. Nem kell magam megkérdőjelezni, hogy mit és hogyan kellene mondanom. Igen, azt hiszem, a hitelesség a lényeg abban is, amit jól csinálok, és abban is, amit nem. Jó, ha látható az is, hogy nem megy mindig minden.
A tökéletességre törekvés persze még ma is munkál bennem, és ez nyilván bizonyos pontokon irritáló lehet kívülről nézve, de közben óriási küzdelmeim vannak magamban. A saját életünkbe is óriási energiákat pakolunk, hogy a magunk építette rendszereinket működtetni tudjuk. Most egyébként el vagyunk fáradva benne.
A küzdelmek igazán miről szólnak?
Ha az ívét nézzük az életünknek – volt Palkó, a fotós, én pedig a műsorvezető –, aztán elindultak a saját projektjeink. Egy ösztönös vágy ébredt bennünk, hogy közösen csináljunk valamit, ami mindkettőnk számára inspiráló. Ezzel rengeteg feladat hárult ránk, amit egy idő után nem tudtunk egyedül elvégezni.
Csapatot építettünk, hogy tudjunk delegálni, így viszont már többekért tartozunk felelősséggel. Tehát az a fajta szabadság és spontaneitás eltűnt az életünkből, ami régen, még a gyerekek érkezése előtt megvolt. Szerintem a munka és magánélet egyensúlya mindenki problematikája.
Olyan nincs, hogy valami nem sérül. A tervezhetőség a kulcsa, hogy a teendők mellett a pihenés is beleférjen. Januárban ránéztem a naptárra, és azt éreztem, hogy megfulladok. Májusig nem tudtam találni két olyan napot, amikor a barátnőimmel elmehetek bármit csinálni, mert szinte teljesen be vagyok táblázva.
Miért nem mondasz nemet?
Szeretem a forgatásokat, azok hangulatát, a kollégáimat, és ha van néhány szabadnapom, akkor azt a családommal töltöm, hiszen ők is hiányt szenvednek, amikor ennyire intenzíven dolgozom. Ezeket a lukakat arra kell használnom, hogy visszatöltsem a kalapba, ami kipotyogott.
Épp Palkó kérdezte, hogy van-e még műsor vagy szerepálmom a tévében. Mi az, amit még szívesen elérnék? Azt fogalmaztam meg, hogy nekem nem az a kérdés, hogy a műsor micsoda, hanem hogy ezt a csapatban létezést, a flow-t, ami a forgatással együtt jár, szeretném még sokáig élvezni és érezni.
Egyébként ez bennem is felmerült. Annyi csillogó feladatot kaptál már, hogy ilyenkor mi kellhet még?
Igen, mi a következő hegycsúcs? Nyilván nem véletlenül kezdtünk el vállalkozni, más kis dombocskákat felhalmozni, amik aztán magasabbra nőhetnek. A tévézésben olyan nagy, új célt nem látok a horizonton. Szeretnék ott maradni, ahol most vagyok, hogy lássam a panorámát, mert itt jó, és nyilván visszafelé lépkedni nem akarnék. De közben most már új csúcsokat kell keresni vagy magunknak építeni, ami nyilván fárasztó. Terveztünk egy nagyobb utazást, hogy visszatöltődjünk.
Akkor jött Palkó papájának a betegsége, és az, hogy őt elveszítettük. Ez nyilván egy olyan fájdalmas családi helyzet, amire nem tud az ember előre felkészülni. Egy haláleset rádöbbenti az embert, hogy élsz, zakatolsz, pörögsz, és egyszer csak másnap már nem vagy. Testközelből szembesültem azzal a kérdéssel, hogy vajon húsz év múlva mire fogok emlékezni ebből az időszakból? Mik azok a pillanatok, amik miatt a halálos ágyamon azt fogom mondani, hogy na, ez egy jó élet volt?
Azok a dolgok, amik miatt most ideges vagyok, egyik sem fog eszembe jutni, sokkal inkább az élmények fognak felbukkanni, amiket együtt éltünk át. Ezt a katonás, „mindent megoldok” működést valamilyen módon el kell távolítanom magamtól, mert visszahat a személyiségemre és árt a lágyságomnak.
Milyen tünetei vannak a lelkedben vagy a szellemedben?
Leginkább az, hogy a fáradtság érzése rátelepszik a hangulatomra. Én egy mosolygós, vidám, jó fej nőnek tartom magam, aki nagyokat nevet, élvezi az életet, és most azt éreztem, hogy elkezdtem beszürkülni, és ettől megijedtem, mert alapvetően nem ilyen vagyok. Megfogalmaztuk, hogy 2024 legyen annak az éve, amikor nem kezdünk semmi újba, hanem stabilizáljuk azt, ami van, és élhetővé tesszük a magunk és a gyerekek számára is.
Ebben a dübörgésben, amiben összefonódik a munkátok és a magánéletetek, nem félted a férfi-nő kapcsolatotokat?
De, persze, nagyon féltem. Most bizonyos munkákban külön is szedtünk felelősségés jogköröket. Nyilván teljesen más az üzemmódom, amikor dolgozom, illetve amikor feleség vagyok, és ez a kettő könnyen össze tud csúszni. Annak ellenére, hogy nagyon jól tudunk együtt dolgozni, ezt magamban külön kell tudni választani.
Szerencsére időről időre azért el tudunk szökni kettesben, és megnyugtató, hogy a férfi-női energiák ugyanúgy működnek közöttünk. Azt hiszem, erre már önmagában büszkék lehetünk tizenöt év után. Nagyon figyelünk erre. Egyébként időnként jó megállni és tudatosítani, hogy úristen, bisztrónk van a Balatonon, és egy szépségmárkám, ami másfél éves! Igen, ezt elértük, és ehhez mindannyian kellettünk.
Muszáj szóba hoznom, hiszen állandó vita tárgya, hogy miért szerepelnek a gyerekeitek.
Szerintem nem lehet őket mesterségesen távol tartani ettől a világtól, amiben élünk. Mici és a barátnői már videókat gyártanak a Youtube-ra, olyan témákról, amik őket érdeklik: lovaglásról, hobbiról… Szellemesek, kreatívak, egymást követik, nézegetik. Nem a saját nevén van fenn a Youtube-on, hanem gyerekprofillal. De valahogy Micinek még mindig nincs benne a fejében, hogy ő egy ismert kisgyerek.
Venciről azt gondolnád, hogy ő félénkebb, visszahúzódóbb. De ha van egy iskolai rendezvény, ott Mici az, aki elbújik a hátsó sorban, és nem akarja, hogy látsszon, az öccse pedig bátran fellép. Őt is érdekli a videózás, különböző gamereket követ, és arról készít anyagokat. Ő nem látszik, csak a hangja hallatszik.
Folyamatosan figyelem őket, hogy az egészre hogyan reagálnak, de továbbra is azt tudom mondani, hogy ez egy kísérlet minden szempontból, nekünk és a társadalomnak is. Az egyetlen eszközünk, hogy nagyon sokat beszélgetünk velük, nézzük, hogy meddig van bennük hajlandóság, igény, kedv. Kényszer ebben sose volt és ezután sem lesz. Minden kornak megvoltak a maga kihívásai. Ez most a miénk.
Ezt majd meglátjuk, és beszélgetünk róla később! Mit kívánjak neked?
Stabilitást, nyugalmat. A negyvenedik szülinapomon elszöktünk a férjemmel. Szantorinin voltunk, és az apartmanunkkal szemben ki volt rakva egy tábla, hogy „slow 40”, vagyis csak negyvennel lehet közlekedni. Ezt jelnek vettem, hogy azt kívánja az univerzum a születésnapomra, hogy lassuljak le. Arra törekszem, hogy ezt betartsam. Ehhez szurkolj!
Stylist: Holdampf Linda
Smink: Kis Réka
Haj: Lakatos László
Yohji Yamamoto: „Az igazi divat eltűnőben van, de amíg élek, harcolok érte”