Ónodi Eszter: „Én bevállalom azt, amikor rossz napom van, azt is, ha halálosan fáradtan, smink nélkül mutatkozom”
Meseautó, Aglaja, Aranyélet, Szeget szeggel – csak pár olyan cím, amelyben a közönség találkozhatott Ónodi Eszter színésznő sokoldalú tehetségével. Több évtizede alakít mindenki által ismert és kedvelt karaktereket, miközben az ismertsége mellett önazonos maradt és a saját értékrendjét képviselve éli az életét.
Ezeket láttad már?
A GLAMOUR huszadik születésnapja alkalmából kérdeztük Ónodi Eszter színésznőt az elmúlt húsz évét meghatározó témákról: a klímaszorongásról, a legmerészebb élményeiről, a kedvenc szerepeiről, és arról, hogy ennyi reflektorfényben eltöltött év után vajon példaképnek tartja-e magát.
Húsz év távlatában gondolkodva, mit figyeltél meg, hogyan változott a személyiséged?
Mivel van egy lassan tizenkilenc éves fiam, így tulajdonképpen az előző húsz évem az ő várásával, és az azt követő anyasági időszakkal telt el. A születése után teljesen más időszámítás kezdődött az életemben.
És mit gondolsz a következő húsz évedről? Arról már többször nyilatkoztál, hogy fontos számodra a bolygó védelme, és foglalkoztatnak a zöldkérdések – a klímaválsággal kapcsolatos hírek keltenek benned szorongást? Aggódsz amiatt, hogy a fiad korosztálya milyen környezetben válik felnőtté?
Nem kifejezetten mondom, hogy ez a fajta szorongás beárnyékolná a mindennapjaimat; azonban mégsem múlik el nap, hogy ne gondolnék rá. Főleg amiatt, mert látom a fiam generációját, és a nála fiatalabbakat is akár, hogy ez nem csak az ökológiai katasztrófáról szól, hanem általában depresszív időszak van most a Földön. Nyilván a kamaszokat, akik eleve érzékenyebbek, sokkal jobban érintik a világ történései.
Viszont a magam szerény eszközeivel sok mindent próbálok tenni, viszont annyit már olvastam a témában, hogy tudjam: sokkal magasabb szinten, főleg nagyvállalatok és politikai döntéshozók szintjén dőlnek el a dolgok. Nem lehet hangsúlyozni eléggé az egyéni döntések súlyát, azonban az ő akaratuk hiányában ez egy elég komoly szélmalomharc.
Melyek azok az életmódbeli változtatások, amelyekben mégis hiszel?
Már úgy huszonöt éve kerékpárral közlekedem a városban, azaz télen-nyáron mindenhova biciklivel érkezem. Úgy gondolom, már bőven túlhaladtuk Budapest befogadóképességét, már nem bírnak el több autót az utak. Viszont azt tapasztalom, hogy a biciklisek száma ugrásszerűen megnőtt az elmúlt években, és akik megtehetik, remélem, tudatosan döntenek a közlekedési szokásaik megváltoztatásában.
Számomra pont a biciklizés teszi lehetővé, hogy a sűrű napirendemben közlekedni tudjak, hiszen mindig kiszámítható, tervezhető, nem kell a parkoláson sem gondolkodnom. És már az is előfordult, hogy díjátadóra kerékpáron érkeztem, az elegáns ruhámat pedig a biciklim kosarában szállítottam.
Emellett természetesen már évek óta szelektíven gyűjtöm a szemetet, több kampányban is részt vettem, ami az újrahasznosítással és szemétszedéssel kapcsolatos. A mindennapjaimban a bevásárlások kapcsán is igyekszem egy sokkal tudatosabb szempontot előtérbe helyezni, tehát hogy minél kevesebb felesleges dolgot vásároljak, és ne dobjak ki ételt otthon sem. A ruhatáramban számos húsz-harminc éves darab van, és arra külön büszke vagyok, hogy a többség még mindig jó rám!
Hihetetlenül pozitív, hogy ismert színésznőként a tudatosságot hirdeted és gyakran kiállsz számodra fontos ügyek mellett – méltán lehetne illetni a példakép címkével. Önazonos lenne ez számodra? Érzel az ismertségből fakadó nyomást, hogy példát kell mutatnod?
Azért a példakép egy erős szó, a mindennapjaimat nem úgy élem, hogy: ,,na, ma reggel is felébredt a példakép!” Alapvetően próbálom a magam életét élni, ahogyan jólesik, és ha ennek vannak olyan elemei, amelyek jó példaként szolgálhatnak, annak természetesen örülök. Ugyanakkor a kontinensnek ezen a pontján annyi minden egyéb dolog nyomasztja még az embert, hogy nem akarnám külön nyomasztani magam, hogy még példakép is legyek.
Az nem lenne számomra önazonos, hogy folyamatosan, mint akit a skatulyából húztak ki, tökéletesen létezzek – az egyszerűen nem én lennék. Mert én bevállalom azt, amikor rossz napom van, azt is, ha halálosan fáradtan, smink nélkül mutatkozom, és azt is, ha bosszúság ér, amit kiadok magamból. Ez vagyok én, és ezzel együtt igyekszem a leghitelesebben élni az életemet.
Kiket figyelsz manapság, ha inspirációra vágysz?
Nem tudnék egy embert kiemelni, mert sok mindenkire kíváncsi vagyok, sok mindenkit figyelek a közösségi médiában – bár én már az online jelenlétet is gyakran tehernek élem meg. Amikor tömegközlekedésen utazom, akkor már direkt elteszem a telefonomat, mert amúgy is szeretem nézni az embereket, és mivel mindenki a képernyőjén lóg, senki sem veszi észre, hogy nézelődöm.
Ha kíváncsian figyeled az embereket, mit látsz, miben változtak az emberek húsz év alatt?
Ez helyfüggő is, én viszont munkámból adódóan sajnos nem tudtam sokféle helyen járni a nagyvilágban. Azt látom, hogy talán nem előnyére változott az emberiség, sokkal irritáltabbak, ingerlékenyebbek, depressziósabbak az emberek. Az utcán is kevés a kiegyensúlyozott és mosolygós arc.
Amerikában még tizenhét évesen azt tapasztaltam, hogy ha kell, ha nem, mindenki mosolyog, és bár tűnhet ez egyfajta felszínességnek, ürességnek, ez valójában nagyon jó dolog. Van egy ilyen pszichológiai kísérlet, hogyha az ember rossz passzban van, de magára erőltet egy mosolyt, akkor igenis javulni fog a közérzete.
Egyrészt igazad van, viszont azt tapasztalom, hogy azzal, hogy sokkal több külföldi érkezik és él a fővárosban, az országban, talán mintha kezdenének nyitottabbá válni az emberek az új dolgokra, a más kultúrákra.
Talán az életkorom és a munkám miatt kevesebb külföldivel találkozom, és lehet, hogy rosszul látom, mi a helyzet. De legyen így, remélem, igazad van!
Ki tudnál emelni az elmúlt két évtizedből olyan szerepet, ami meghatározó vált számodra?
A saját szerepeim közül az Aranyélet volt az, ami nagyon közel állt hozzám, de hasonlóképpen a szívemhez nőttek a Swing és a Boldog születésnapot! című nagyjátékfilmek szerepei is. És mindenképp meg kell jegyeznem az Aglaja, valamint az Anyám és más futóbolondok a családból című filmeket is.
Azt mindenképpen észleltem, hogy az Aranyélet után több olyan megkeresésem is volt, ami azt a kemény, simlis, kicsit a rossz oldalon kóricáló női figurát testesítette volna meg, mint amilyen Janka volt a sorozatban. De én minden alkalommal foggal-körömmel ragaszkodtam ahhoz, hogy ne legyen két egyforma karakter, amit megformálok az életem során. Ha így lenne, rögtön bekapcsolna egy skatulyajelző villogó, és akkor azonnal azon kezdenék mesterkedni, hogy ezt hogyan különböztessem meg a másiktól. De a színházi munkáimban mindig van lehetőségem szélesebb spektrumban játszani.
Ha a karrieredben elutasítod a skatulyákat, akkor hogyan kezeled a nőket érintő megbélyegzéseket: mint nő, anya, aktivista?
Eleve a beskatulyázás minden formájának ellene vagyok. Az ember sokszínű lény, sok oldalból állunk össze – és életünk egyes periódusaiban hol az egyik, hol a másik részünk dominál, de nem lehet az egyiket meghagyni és a többit csak úgy kisatírozni. Alapvetően ellenzem az ilyen nagyon elvágólagos és fekete-fehér gondolkodást.
Emlékszel arra, mikor voltál utoljára igazán boldog?
Nemrég futottam a Normafán, és egy pillanatra lenéztem arról a pontról a Síháznál, ahonnan belátni az egész várost. Sütött a nap, de nem volt meleg, kicsit csípős volt az idő. Láttam a várost felülről, és tudtam, hogy most egy jó futás vár rám – az egy csodás érzés volt.
Mi volt a legmerészebb dolog, amit valaha csinált?
Eszembe jut az Aglaja című film összes cirkuszi mutatványa, főleg az, amikor a Fekete-tengeren, a konstancai kikötőben egy hajódarun lógtam tíz másodperc erejéig. Akkor tudtam azt, hogy az életem gyakorlatilag egy román, semmilyen másik nyelvet nem beszélő darukezelő kezében van. Az akkor elég vagány volt.
Fotó: Zsólyomi Norbert, Stylist: Csillag Szilvia, Smink és haj: Pataky Ágnes
