Nyáry Krisztián: „A saját gasztronómiájával Magyarország egyébként nagyon pazarlóan bánik”
Nyáry Krisztián a Líra Könyvkiadó kreatívigazgatója, kommunikációs szakember, és a Buksó nevű irodalmi podcastműsor vezetője. És nem utolsósorban író, emiatt ismerik őt a legtöbben.
Ezeket láttad már?
Nyári Krisztiánnal a múltról, jelenről, hazaszeretetről, szerelemről és evésről beszélgettünk.
Sokféle munkát végzel, végeztél kulturális és kommunikációs területen. Hogy szoktál magadra hivatkozni, ha megkérdezik, ki vagy te?
Nincs erre egy okos válaszom, mindig attól függ, hogy épp hol vagyok. Ha íróként hívnak meg valahova, akkor azt mondom, ha könyvkiadóként, akkor azt. Meg szokták kérdezni interjúkban, hogy mit írjanak a nevem alá, olyankor a legrövidebbet szoktam választani, és azt mondom, író. Ami valójában a legközelebb van minden tevékenységemhez – ezt persze nem mondhatom –, hogy olvasó vagyok.
Ez azt jelenti, hogy a legtöbb időt olvasással töltöd?
Még nem számoltam ki, de azt hiszem, igen.
Miközben volt ez másképp is, dolgoztál a politikában például, a Fővárosi Önkormányzat sajtófőnöke és kommunikációs tanácsadója voltál. Itt inkább a diskurzus megalkotása, irányítása volt a feladatod.
A fő tevékenységem minden esetben ugyanaz – és ehhez hozzátartozik a kommunikációs munka, amit nemcsak politikai, hanem gazdasági területen is végeztem –, a magyarról magyarra fordítás. Bizonyos dolgokat, amiket egy-egy szakterületen vagy az élet bizonyos területein látok, azokat megpróbálom elmondani érthető nyelven egy számomra elképzelt célcsoportnak. Most is ezt csinálom.
Mire vagy a legbüszkébb?
A gyerekeimre, de ezzel sokan vannak így. Szakmailag pedig arra, hogy vannak olvasóim. Hogy vannak emberek, akiknek számít, hogy én mit és hogyan mondok el, hogy hatással vagyok egy kicsit mások gondolkodására.
A nagyközönség íróként ismert meg. Könyveidben a múltat kutatod, azon belül is az elmúlt kétszáz év történetét a hétköznapok szempontjából. Miért vonzó számodra ez az időszak?
Mióta az eszemet tudom, azóta érdekel a XIX. század. Kisfiúként sokat olvastam 1848-ról ifjúsági regényekben. Az elmúlt kétszáz év összességében fontos, mert ettől vagyunk azok, akik ma vagyunk. Minden, ami 1790 előtt történt, az nagyon más volt, mint ami utána
következett, és még mindig ezt az időszakot éljük – illetve most megyünk kifelé belőle. De ha valaki meg akarja tudni, hogy honnan származik a magyar identitásunk, hogy honnan vannak a hagyományaink, hogyan gondolkozunk az irodalomról, miért éppen ezeket az ételeket szeretjük, akkor a választ a XIX. században fogja megtalálni.
A magyar identitás kérdése jelenleg két, egymással szemben álló csoportra osztja a magyar társadalmat. Vannak, akik azt mondják, az identitásunk legfontosabb eleme, hogy mely nemzethez tartozunk, mások azt gondolják, a kukába kéne dobni az egész nemzeti gondolkodást. Te mintha egyik szélsőséghez sem tartoznál.
Én próbálok nem tartozni egyik oldalhoz sem, és nem patikamérlegen számítom ki, hogyan lehet középen lenni, csak mást gondolok erről. Identitásunk szempontjából nagyon fontos, ami a XIX. században kialakult, és aki magyarnak vallja magát, mindegy, hogy honnan jöttek az ősei, az ehhez a hagyományhoz csatlakozik. Nem hiszek abban, hogy ezt a hátunk mögött kell hagyni, mert nincs helyette semmi. Másrészt az ebből az identitásból felépített hamis önképet sem szeretem.
Nekem fontos a magyarság, a hazaszeretet, de másképp definiálom a saját hazaszeretetemet, mint sokan. Egyébként részben pont ennek az identitásnak a kialakulásáról írom a következő könyvem. Vérre menő viták vannak például arról, hogy kik is voltak a honfoglaló ősmagyarok, és persze, ez tényleg érdekes dolog, de ők nem a mi őseink. Legalábbis a génjeink ezred akkora valószínűséggel tartalmazzák a honfoglalók biológiai örökítőanyagát, mint a XVIII. században betelepített németekét, a Felvidékről az Alföldre vonuló szlovákokét vagy a Kárpátokon át beszivárgó románokét.
A honfoglaló génállomány nagyjából a XV. századra eltűnik a temetőkben. Az őstörténeti mítoszunk nagyon szép, de a honfoglalók elsősorban kulturális szempontból az őseinek, nem vérségi alapon. És a XIX. században az volt a szép, hogy ezt még tudta, és azt mondta, hogy egy nemzethez lehet csatlakozni, és a szlovák Petőfitől kezdve az aradi vértanúkig bárki csatlakozhatott.
A könyveid legfőbb témája a szerelem. Mit látsz, változott a szerelemről való gondolkodásunk összességében, vagy az valami univerzálisan változatlan dolog?
Fontos változás, hogy sokáig nagyon elvált egymástól a szerelem és a házasság fogalma. Az egyik érzelmi, a másik praktikus, gazdasági kapcsolat, és nem volt törvényszerű, hogy e kettőnek találkoznia kellene. A szerelem változása találmányokhoz kötődik. Az, hogy a XIX. század közepétől a végéig a magyar polgári vagy nemesi származású férfiak harminc százaléka szifiliszes volt, nyilvánvalóan azokkal a társasági szexuális szabályokkal függött össze, hogy prostituáltnál vesztették el a szüzességüket.
De onnantól fogva, hogy lett penicillin, már lehet egyszerre több vasat tartani a tűzbe – ez korábban nagy kockázatot jelentett. Ugyanilyen fontos találmány volt a fogamzásgátlás is vagy a polgári házasság. Ha korábban fel akarta valaki bontani a házasságát, kockáztatta az üdvösségét. A polgári házasság lehetővé teszi a válást és az újrakezdést.
Fontos lehet ebben a női emancipáció kérdése is, hogy a szerelem megszűnik a férfiak játszótere lenni.
Persze, és a városi életmód maga is. A városban ugyanis szabadabban élnek az emberek. Sokkal közelebb vannak a társas szokásaink egy XX. század eleji budapesti emberéhez, mint neki a saját korában élő falusi emberekéhez. Ami még fontos változás, hogy a XIX. és a XX. század fordulóján bizonyos dolgokat csak kivételezett társadalmi csoportokhoz tartozó emberek engedhettek meg maguknak: arisztokraták, nagypolgárok és művészek. Mára ezek a különbségek megszűntek.
Amikor az Így szerettek ők című első könyved megjelent – amiben híres magyar írók szerelmi életéből ismertettél történeteket –, akkor meglepett, hogy többen vitatkoztak, irodalmi bulvárt írsz-e. Vannak olyan bulvárrészletek, amiket ízléstelennek tartasz leírni?
Az életmű és az életrajz két különböző dolog, és én sem szeretem ezeket összekeverni. Életekről írok, mellesleg olyan emberekről, akiket azért ismerünk, mert műalkotásokat hoztak létre. Mindig egyéni mérlegelés kérdése, hogy mihez fűződik magasabb rendű érdek: a megismeréshez vagy a magánszféra védelméhez. Az időnek ebben fontos szerepe van, hiszen nem érezzük úgy, hogy Petőfi Sándor szerelmeit indiszkrét dolog lenne megismerni, de egy kortárs szerzőnél már nem gondoljuk, hogy ez ránk tartozik.
Kérdés, hogy mennyi időnek kell eltelnie egy szerző halála után, hogy lehessen ilyesmikről írni róla.
Ezek nehéz döntések, olykor épp azoké, akik ebben érintettek. Hogy Szabó Lőrinc A huszonhatodik év című szonettciklusát nem a feleségéhez, hanem öngyilkossá lett szeretőjéhez írta, a családja hozta nyilvánosságra, hiszen enélkül másképp olvasnánk ezeket a verseket. Ugyanakkor az élete utolsó szerelmével, Kozmutza Flórával való levelezését ötven évre titkosítják a másik érintett család érdekében.
Nem semmisítik meg a leveleket, csak érzik, hogy el kell telnie ennyi időnek, hogy magasabb rendű érdek fűződjön a megismeréshez. Nem írok meg harmincévesnél frissebb történeteket. Sorra jelennek Móricz Zsigmond naplói intim, szexuális részletekkel. Ezeket nem írom meg, akit érdekel, elolvashatja a naplókban. És van olyan is, amit nem érzek elég biztos lábon álló teóriának a megíráshoz.
Legutóbbi könyved címe Így ettek ők – magyar írók és ételeik. Az evés kultúráján rengeteget változtatott az idő. A helyzet összességében jobb lett, hiszen Magyarországon az emberek könnyebben jutnak hozzá az élelmiszerekhez, a mennyiségi éhezés is nagyjából megszűnt. Milyen hatással volt ez a magyar gasztronómiára?
A Kádár-kor egyszerre jelentett gasztronómiai katasztrófát és az éhezés megszűnését. Amikor a polgári, minőségi gasztronómiára gondolunk, és a Szindbád vagy a kávéházi kultúra eszünkbe jut, akkor azzal párhuzamosan tudnunk kell, hogy a magyar társadalom hatvan százalékát kitevő parasztság jelentős része éhezett. Ez megszűnik, de ezzel párhuzamosan a magyar konyha minősége leromlik.
A saját gasztronómiájával Magyarország egyébként nagyon pazarlóan bánik: míg egy olasz, egy osztrák vagy egy cseh kisváros törődik azzal, hogy a helyi gasztronómia megjelenjen az éttermekben, és a helyiek is odajárjanak, addig Magyarországon, ha egy resztelt májat vagy egy jó pacalpörköltet akarok mutatni egy külföldinek, akkor bádogbüfébe vagy kifőzdébe kell vinnem. A jó éttermekben ugyanis olyan ételeket lehet enni, mint New Yorktól Kuala Lumpurig bárhol. Ez azért nem jó, mert így hagyjuk elveszni a saját gasztronómiai hagyományainkat.
Van a könyvedben hatvan recept. Megfőzted őket?
Egy részét nem is lehet megcsinálni, inkább archeológiai leletek, és az adott korról, az adott íróról árulnak el valamit. De van köztük olyan, amit megfőztem vagy meg akarok főzni. A legegyszerűbb dolog a Márai Sándor által leírt citromos répasaláta, amit gyakran elkészítek. Nagyon érdekes lenne megfőzni az eredeti Jókai-féle babot, ami nem is leves, hanem babos egytálétel. Amit viszont, ha eljön a szezonja, biztosan megcsinálok, Karinthy Frigyes receptje: kolbászos lecsó juhtúrós galuskával.
Biztos azt hallja, amit mondani akartam? - Amikor a félreértés üti fel a fejét a munkahelyen, abból felesleges konfliktusok alakulhatnak