Muri Enikő: „Ha feladat van, azt meg kell csinálni!”
Muri Enikő azok közé a művészek közé tartozik, akik az X-Faktort ugródeszkaként használva tudtak karriert építeni a magyar zenei és színházi világban. Ez a hét különösen sűrű számára, mert míg péntek este az Orfeumban Bonnie bőrébe bújik, másnap a Madách Színházban A nyomorultak Fantine-jaként debütál.
Ezeket láttad már?
Muri Enikőt láthatjuk a Mamma Mia! Sophie-jaként, Boleyn Annaként, de a musicalelőadások mellett a koncertszínpadokat is felrobbantja a Sugarloaf énekesnőjeként. Interjúnkban szüleivel való kapcsolatáról is mesél nekünk.
Bonnie korántsem olyan jókislány, mint mondjuk a Mamma Mia! Sophie-ja...
Nem szokványos módon közelítettük meg a Bonnie és Clyde történetet. Galambos Attila, a darab írója nem egy visszafogott Bonnie-t álmodott meg, ez a figura nem gondol bele, hogy amit mond, az hogyan hangzik. Egy igazi, ami a szívén a száján típusú ember, aki nem mindig beszél szépen – de ha őszinte akarok lenni, tőlem ez a karakter nem áll annyira távol. Ha én ideges vagyok, szintén válogatottnál válogatottabb szavakat tudok használni, így nem volt nehéz felvennem ezt az attitűdöt.
Rád írta a szerepet Attila?
Ezt nem tudom, de ha nem, akkor úgy gondolom, azért vagyok jó választás, mert vannak jelenetek, amiken egyáltalán nem kell gondolkodnom. Annyira ösztönből jönnek dolgok, hogy tényleg olyan, mintha a szerepet rám szabták volna.
Az olyan nagy színházi terek után, mint a Madách Színház vagy a Budapesti Operettszínház, milyen volt megérkezni az Orfeum sokkal kisebb színpadára?
Féltem az elején, de most már tudom, hogyan működik. Nem igényel plusz embert, kellékest vagy öltöztetőt, mindent meg tudunk oldani mi, szereplők. Az, hogy mekkora a színpad, olyan szempontból mindegy, hogy ha feladat van, azt meg kell csinálni. Mindegy, hány ember van a nézőtéren, az a lényeg, hogy aki ott van, az élvezze az előadást.
Az, hogy gengszterpop, mit takar?
Gengszter, részben, mert Gangxta Zolee is szerepel és rappel az előadásban. Gengszter, mert egy olyan párosról beszélünk, akik bár általában raboltak, néha becsúszott egy két gyilkosság is. Emellett pedig tele van a kétezres évek után született, meghatározó popdalokkal. Egy közös van bennük: mindegyik szövegét Szabó Ági írta.
Most a Madáchban beszélgetünk egy egészen más hangulatú előadás kapcsán. A nyomorultak nemcsak a világirodalom, hanem a musical irodalom egyik legmeghatározóbb alkotása is. Fantine egy különleges szereplője.
Lemértem, nagyjából a negyven, negyvenötödik percnél Fantine már nincs a darabban, és csak a legvégén tér vissza. Azt a fajta karaktert eljátszani, aki egyáltalán nem vagyok az életben, nehéz. Fantine mutatja az elesettségét, vele bármit megtehetnek, egyetlen fontos dolog van az életében, a kislánya, aki nem lehet vele, máshol él. Mindent meg kell tennie, hogy pénzt tudjon küldeni a kislánynak, hogy onnan, ahol van, ne küldjék el. Ez egy rettentő nehéz feladat.
Én nem szeretem magam elesettnek láttatni, ha belém rúg az élet, akkor is megyek tovább. Fantine egy törékenyebb alkat. Olykor azért szökik könny a szemembe a próbák alatt, mert sajnálom ezt a karaktert: dolgozik, kirúgják, rossz környékre keveredik, a férfiak bármit megtehetnek vele, eladja a haját, a mindenét... Mindezt a lányáért. Ha ebbe mind belegondolnék, amikor a színpadon állok, akkor nem lennék erre a feladatra alkalmas, mert végigbőgném az egészet.
Ez már egy anyuka szerep, amihez meg kell érni.
Ráadásul hátrányból indulok, nincs gyermekem. Fogalmam nincs erről ez önfeláldozásról. De nagyon jó a kapcsolatom az anyukámmal, a szüleimmel. Mindig mindent megkaptam, és most itt nem az anyagi dolgokra gondolok. Pár hónapos lehettem az 1990-es taxisblokád idején. Tartottam a születési súlyomat, nem nőttem, ami nagy baj. Bármi, amit ettem, anyatej vagy pépes dolgok, nem maradtak meg bennem.
Nyíregyházán azt mondták az orvosok, hogy tegyen le rólam a család. A szüleim ezt nem akarták elfogadni, és átindultak velem a debreceni kórházba, de a blokád miatt nem akartak minket beengedni a városba. Apám könyörgött, hogy hadd menjen be a beteg gyerekével. Átjutottunk, és aztán hamar kiderült, hogy egy egyszerű anyatejallergiám van. Ezt felismerve és kezelve minden helyre állt, most is itt ülök veled.
A szüleidben ez az eset biztosan erős félelmet és féltést generált. Érezted ezt egész gyerekkorodban?
Abszolút. Az állandó féltés és óvás mindig jelen volt.
Minden premiered megnézik?
Az összeset!
Kritikusak?
Igen, de ebben sohasem kritizálnak. Vagy azért, mert jól végzem a dolgom vagy, mert elfogultak... De soha nem fordult elő, hogy azt mondják egy szerepre, hogy nem illik hozzám. Van olyan előadás, amit nagyon sokszor láttak. Az életben viszont nagyon kritikusak. De ezt el is várom tőlük.
És a párod, Tóth Szabi? Mint zenész tud neked olyan dolgokat mondani, ami esetleg a színházi szűrön át neked nem jött le?
Tud... Ha ő eljön megnézni egy előadást, elmondja a véleményét. Általában ez a vélemény pozitív, ha pedig kritikát fogalmaz meg, abban igaza is van. Ha viszont a zenekari életet nézzük, ott sokkal keményebb, tudja, ha egy helyzetben többre vagyok képes. Ezek olyan apróságok, amiket a közönség észre sem vesz, de ő tudja, és én is tudom. Ilyenkor jön el a beszélgetés ideje: segíts, hogyan lehetne ezt megoldani?
A Sugarloafban csupa pasi között vagy, itt a Madáchban a SIX-ben, VIII. Henrik egyik feleségeként pedig sok csaj között.
Jó a fiúkkal, ott sok esetben kijön az anyáskodás. Színpadon nem, de az út alatt, a felpakolás és beállás alatt igen. Itt a csajok között pedig jó, hogy néha tudsz egy kicsit gyenge lenni, mert tudod, hogy öt lány megy melléd oda megkérdezni, hogy mi a baj. Ez feltölt, ez talán ilyen női dolog.
Egy hajkendő vagy turbán is lehet fenntartható - a Cukorka Szabóság rá a bizonyíték