Mező Misi: „Ne azt erősítsük a cigány emberben, hogy te más vagy, te különb vagy. Mi a magyar társadalom szerves része vagyunk”
Mező Misi a Magna Cum Laude frontembereként soha nem tartotta titokban, hogy mennyire fontos magyarnak és romának lennie, és mit ad ez számára gyerekkorától kezdve.
Ezeket láttad már?
Mező Misivel való beszélgetésünk fókuszába ez került, de volt szó az egó hatalmáról és persze a már említett évfordulós koncertről is. A népszerű énekessel, előadóművésszel Horváth Zsolt, a Romaversitas Alapítvány kommunikációs munkatársa beszélgetett.
Kiszúrtam a Kossuth-címert a kézfejeden. Ezt miért tetováltattad magadra, és mit jelent számodra?
Nekem a cigány származásom mellett ugyanolyan fontos az, hogy magyar vagyok, és ezt büszkén vállalom. Én nem az a roma vagyok, aki ezt a fajta kapcsolódást el akarja rejteni magában. Bármilyen hihetetlen, sok esetben inkább azt a fajta megkülönböztetést a cigányoktól érzem, hogy ők különbnek tartják magukat.
Nem hiszem, hogy meg kell különböztetni magunkat. Olyan furcsa erről beszélni, hogy mindig feljön a cigányság felzárkóztatása, hogy miben rejlik az, hogy minél kisebb legyen a szakadék a nem cigányok és a cigányok között. Szerintem nem akarhatja jobban senki, hogy kiszakadj abból a létből, amiben vagy, mint te magad.
Soha nem akarok a zászlóvivője lenni annak, hogy politikusok és mások kihasználva a cigányságot, milliókat keressenek rajtam. Rajtam ne nyerészkedjen senki! Amíg nem lesz a cigányságnak egy olyan vezetője, aki valóban azt tűzi ki a mellényére, hogy a romáknak jobb legyen, addig nem fog változni semmi.
Azt, hogy a politikusok mit csinálnak vagy mit nem, szerintem hagyjuk is, mert nyilván érdekek és kavarások vannak a háttérben. Jobban érdekelne az egyéni, személyes vonulat. Te például a cigányságodat – legalábbis amit kívülről látok – megéled abban, amikor Bangó Margittal vagy a Parno Graszttal énekelsz együtt, tehát a zenén keresztül. Abból, amit mondasz, úgy érződik, mintha azt látnád, hogy sokaknál a magyar meg a cigány két, egymással szemben álló dolog, és nem egy egymás mellett lévő erős faktor.
Nem véletlenül van a kezemen ez a Kossuth-címer. Ezzel azt akarom mutatni, hogy itt nincsenek különbségek, nincs határ a kettő között. Ez egy és ugyanaz. Ne azt erősítsük a cigány emberben, hogy te más vagy, te különb vagy. Mi a magyar társadalom szerves része vagyunk. Mi, cigányok a magyar kultúrának a részei is vagyunk, és ezt nem szabad elfelejteni. Ez nem azt jelenti, hogy magasabb szintre kell helyeznünk magunkat, de legalább olyanra, mint bárki más. Egyébként annyira boldog lennék, ha a médiában is olyan cigány embereket mutatnánk be, akikre büszkék tudunk lenni.
Az a baj, hogy ha megnézzük a médiát és a bulvár világát, akkor azt látjuk, hogy itt sajnos nem a teljesítmény alapján választják ki azokat, akik a médiában dolgoznak, és ez nem jó. Ez nem hasznos, sőt ki merem jelenteni azt, hogy káros.
A Romaként podcastben nagyon sokat foglalkozunk a romák ábrázolásával a médiában, és Danis Lídia az egyik epizódunkban arra jutott, hogy nem lehetett volna megtenni emberekkel azt, amit megtettek.
Hihetetlen nagy felelősség van azoknak a kezében, akik ebben döntéseket hoznak, hogy kiket mutassunk meg a többségi társadalomnak. Nem feltétlenül azokat kell bemutatni, akik egy értelmes mondatot sem tudnak elmondani, de mondjuk luxusautóval járnak. Ez visszás, ennek nincs jó üzenete. Ezzel a szakadékot nemhogy betemetjük és szűkítjük, épp ellenkezőleg, még inkább kiszélesítjük. Lehet, hogy ez a célja egyébként a többségi társadalomnak és azoknak, akik vezető pozícióban vannak, hogy valahogy a cigányság ne jusson el magasabb szintre. Hogy ne legyen sok gondolkodó, értelmiségi cigány, hanem jó az, ha bután tartjuk a romákat.
Ezekbe a viszonyokba érkezel meg formabontó, széttetovált rockerként. Nálad azt érzem, hogy kivívtál magadnak egy pozíciót a magyar kulturális életben úgy, hogy a Magna Cum Laude fókuszában nem az áll, hogy te márpedig roma vagy.
Ha mélyebben beleássuk magunkat a Magna munkásságába vagy zeneiségébe, akkor az látható, hogy az elmúlt huszonöt évben azért számtalanszor bizonyítottam és adtam hangot annak, hogy milyen származású vagyok. Ha csak azt nézzük, hogy mondjuk a cigány himnuszt dolgoztuk fel az akusztikus lemezünkön, vagy például olyan lehetőséget biztosítottunk cigány származású előadóknak, hogy előttünk tudjanak játszani, vagy elhívtuk vendégnek őket. Bárhol, ahol szóba kerül az ember származása, soha nem rejtettem véka alá az enyémet, nekem ez nem egy szégyen, amit el kellene titkolni, épp ellenkezőleg.
Büszkén elmondom azt, hogy én cigány vagyok. Viszont, ha teszek valamit cigány emberekért, vagy segítek, azt úgy teszem, hogy senki ne tudja, csak mi. Ugyanis én attól is hányingert kapok, amikor valaki azért tesz jót, hogy kifelé a médiának mutassa, hogy ő milyen jó ember. Tedd azt úgy, hogy rajtad kívül a Jóisten és az az ember vagy közösség tudja csak, akin, amelyen segítesz.
Milyen zenei hatások értek a korai éveidben?
Nekem csak a cigány zene volt meg; a Kalyi Jag volt a minden. Édesanyám családjában kávéházi cigány zenészek voltak, ők nem igazán szerették az autentikus cigány zenét, le is nézték, de nekem az volt a mindenem. Annyira fantasztikus érzés volt megélni azt, hogy harminc-negyven év után találkoztam Balogh Józsival a Kalyi Jagból, nagy ikonommal.
Egy benzinkúton futottunk össze, ahol Ágival, a feleségével volt, utána elkezdtünk beszélgetni a Facebookon, mert ő is készített magának tamburát. Ott azt olvastam az egyik fotó alatt, hogy ez a találkozás nem véletlen, és ez valami közös projekt után kiált. A nagy ikonom hozza fel azt, hogy milyen jó lenne együtt csinálnunk valami zenét. Na, ezek a jó dolgok!
Pár évvel ezelőtt megtértél, beiratkoztál teológia szakra, és a vallás az életed részévé vált. Te mennyire vagy egoista és mi a kapcsolatod az egóddal?
Általában azt szokták mondani, hogy a művészet valahogy előcsalja az emberből az egót, sőt, nagyon komolyan előtérbe is tudja helyezni. Ez az én életemben is így volt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig is két lábbal a földön jártam. Az embert azért megszédíti a siker.
Csak amikor rájössz arra, hogy igazából ezek nem a te érdemeid, akkor érzel egy mérhetetlen szégyenérzetet, és akkor kerül megerősítésre benned az a fajta alázat, ami jóval inkább háttérbe szorítja az egót. De hát ehhez meg kell élni ezt a szintet, ha nem éled meg, akkor nincs viszonyítási alapod, és nem tudod a különbséget a kettő között. Én nagyon szerencsés embernek mondhatom magam, mert mindig olyan emberek voltak körülöttem, akik elég markánsan és kritikusan megfogalmazták azt, hogy most ez nem te vagy. És én a mai napig áldom őket ezért.
A "Dobd le a cipőt "számotok kapcsán érdekes volt hallgatni, ahogy elmentetek a nyolcvanas évek szintipopos vibeja felé, de van benne metálos gitárszóló is. Mi hat rátok mostanság? Mesélsz egy kicsit a dalról?
Egy-egy szám születésénél nem feltétlen az alkotó határozza meg annak az arculatát. Egy mértékig igen, utána valahogy formálja magát. Ezt kívánta meg, hogy ilyen zenei világ erősítse. A szöveg meg nagyon egyszerű. Ahogy az ember hosszú éveken vagy évtizedeken keresztül éli úgy az életét, hogy igazából abban ő nincs jelen.
Felveszi azokat az álarcokat, hogy megfeleljen, pedig milyen jó lenne nem kényelmetlenül élni az életet. Egyszerűen arra buzdítjuk a hallgatót, hogy nyugodtan dobd le magadról a cipőt, hogy ha az szorít és nem megfelelő neked. Az élet bármilyen területén merj változtatni. Nem feltétlenül kell megfelelni azoknak az elvárásoknak, amiket felállítottak velünk szemben.
Stylist: Pintér Judit Smink és haj: Marencsák Zsófia
Yohji Yamamoto: „Az igazi divat eltűnőben van, de amíg élek, harcolok érte”