Mentes Júlia: „Nem a munkáimtól szeretném függővé tenni, hogy mennyire vagyok értékes ember”

Mentes Júlia színésznő pályája a Thália Színházban indult, de immár harmadik éve a Katona József Színház tagja. Többek között a váltásról, a szakmáról és a munka-magánélet egyensúlyának megteremtéséről kérdeztük a Junior Príma és Máthé Erzsi-díjas színésznőt.

Az ELTE anglisztika szakán kezdted a tanulmányaidat. A színjátszókörös évek után sem érezted, hogy a színház lenne a te tereped?

Akkor még nem igazán tudtam, mit szeretnék csinálni, és az angol szak arany középútnak tűnt, mivel egyszerre volt humán szakirány sok irodalommal, valamint reál gondolkodást igénylő nyelvészeti tárgyakkal. Reméltem, hogy menet közben majd kialakul, hogy merre akarok tovább menni.

Hasznos volt az ELTE-n töltött három év, a Színművészetit így tudatosabban kezdtem, mint tizennyolc évesen tettem volna. A színész szak inkább gyakorlati, én viszont szeretek leülni és megtanulni dolgokat. Örülök, hogy megvolt az az élményem is, hogy zh-t, beadandót írok, tételeket tanulok, vagy pótvizsgázok.

Tudatos döntés volt, vagy véletlenül alakult, hogy zenés osztályba jártál?

Abban az évben, amikor zenés szak is indult, elég egyértelmű volt, hogy oda jelentkezem. Nem készültem kifejezetten énekes színésznek, de évekig zongoráztam, zenekarban játszottam, jól hangzott, hogy a zenét nem kell abbahagynom. Később Selmeczi György és Novák Eszter megszerettették velem a zenés műfajt. Örülnék most is egy musicalnek, főleg élőzenével.

Mentes Júlia színésznő nem szeretne híres lenni, a folyamatos posztolás pedig távol áll a személyiségétől

Fotó: Katona József Színház

Trill Beatrix: „Az ember néha nem is veszi észre, hogy milyen szerencsés”

A Thália Színházban kezdtél, ott több zenés darabban is játszottál. Onnan - nem megbántva senkit - nem igazán van átjárás a Katonába, ahol most vagy társulati tag. Hogy kerültél ide?

Ez érdekes történet, mert Tarnóczi Jakabhoz köthető a Thália és a Katona is. Zenés rendező osztályba járt, és sokat dolgoztunk együtt az egyetemen. Amikor meghívta őt Schell Judit a Tháliába rendezni, Jakab engem kért a Bernd Róza című előadás főszerepére, utána szerződtem oda. Végül a Katonából Máté Gábor igazgató keresett meg. Elmondta, hogy korábban is felmerült már a nevem, de a meghívásomban szerepe volt annak is, hogy Jakab odakerült, mint állandó rendező.

Sokat mérlegeltél a váltás előtt?

A Tháliát nagyon szerettem, és a mai napig örömmel gondolok arra az időszakra, de vonzott a váltás lehetősége is. Inkább amiatt volt bonyolult a helyzet, mert kaptam egy másik ajánlatot is. Nem volt könnyű a döntés, hiszen ilyenkor olyan dolgokat is mérlegelnie kell az embernek, amik igazából csak feltételezések.

Mentes Júlia színésznő nagy szeretettel gondol vissza a Thália Színházban töltött évekre

Fotó: Thália Színház

Mi szólt a Katona József Színház mellett?

Valójában az, hogy mindig is szerettem volna odatartozni, csak lehetetlennek tűnt, sőt, ahhoz sem volt bátorságom, hogy erre igazán vágyjak. A Katonába általában Zsámbéki Gábor, Máté Gábor osztályából vezet az út, vagy az ott töltött gyakorlati évek után szerződtetnek és nincs nagy fluktuáció a társulatban. Így a felkérés váratlanul ért. A színház egyértelmű szakmai színvonala mellett az is motivált, hogy Jakabbal lesz lehetőségem továbbra is együtt dolgozni.

Mivel kezdtél?

Beugrásaim voltak, az első szerepátvételem a Kaukázusi krétakör volt. Borbély Alexandra akkor ment el szülési szabadságra és utána még két szerepet átvettem tőle. Az első önálló bemutatóm a Székely Kriszta által rendezett Hedda Gabler volt.

Mentes Júlia színésznő hét év után úgy érezte, fordulóponthoz ért, és a szervezete, valamint a lelke is erősen jelezte, hogy változtatnia kell a tempón.

Fotó: Steindl Gabriella

Palotás Petra: „Tizenhat éve Németország az otthonom, de a hazám mindig Magyarország marad”

Nem rossz kezdés! Hogy érzed magad ezek után a Katonában?

Nem tudnék olyan színházat mondani, ahol szívesebben lennék. Korábban sokfelől hallottam, hogy milyen zárt közösség ez, ahova nehéz beilleszkedni. Én meg egész nyáron azon görcsöltem, hogyan fogok majd bizonyítani, vagy megfelelni. Aztán persze nyitottan, tisztelettel és kíváncsisággal fogadott be a társulat, amiért elképesztően hálás vagyok. Igazából elég hamar olyan érzésem lett, mintha mindig is itt lettem volna. Csodálatos emberek dolgoznak ebben a színházban.

Azóta már hét előadásban játszol, melyik áll hozzád a legközelebb?

A legeket nem igazán szeretem, de például a Magányos emberek, amit pont most, az interjú után játszunk, egy nagyon különleges színházi élmény számomra. A próbafolyamat alatt valahogy minden csillagzat jól állt, a csapat minden tagja ó állapotban volt, és szerintem sikerült valami fontosat és újszerűt létrehozni.

Amellett, hogy élvezem, hogy az alkatomtól nagyon eltérő szerepet játszhatok, az előadás realista jellegéből adódóan színészileg mindig egy egészen különleges közös játékban van részünk, a valóság és a hétköznapiság illúziójába belehelyezkedve, a hagyományos színházi szabályokat felrúgva, a nézőknek akár háttal állva.

Ezt az előadást a Kamrában, egy jóval kisebb, intimebb térben játsszátok, mint a nagyszínpadon. Ez nem feszélyez téged?

Engem sosem zavart a nézők ilyen mértékű közelsége. De ez egy speciális tér, amiben néha meg tud történni az is, hogy olyan, mintha nem is nézné senki az előadást. Fel van építve egy lakásbelső, és mi ebben az egészen reálisan felépített térben létezünk. A néző kívülről „kukkolja” az eseményeket, a falakon keresztül, ezért néha tényleg olyan, mintha csak magunk lennénk. A szünetekben viszont bejöhetnek a nézők a lakásba, ami egy extrém közeli, interaktív kapcsolatot jelent velük. Érdekes tapasztalat ez a kettősség.

Hunyadi Donatella: „A zenében szeretnék előrelépni, nem a celebkedés az első”

A közösségi média is egyfajta kapcsolat, de te ott semmilyen önpromót nem alkalmazol. Az Instád olyan, mintha egy gyönyörű utazási fotóalbum lenne.

Tudom, hogy hasznos lehetne, de egyelőre úgy érzem, nincs szükségem rá, mert megvan amire vágyom. Szerencsére sok munkám van. Nem szeretnék híres lenni, a folyamatos posztolás pedig távol áll a személyiségemtől. Elpazarolt időnek tartom. Utazós képeket szívesen töltök fel, de ennél jobban nem szeretnék beengedni senkit a privát életembe. Úgyis csak egy hamis valóságot tudsz mutatni magadról. Folyamatosan szerepeket játszom, magamról is alkossak egy kreált képet...?

A színészek gyakran „panaszkodnak”, hogy a sok előadás mellett nehezen tudnak utazni. Te, hogy oldod meg ennek a logisztikáját?

A művészeti titkárok már úgy veszik fel nekem a telefont: „na mi van, megint hova utazol?”. Amint megkapjuk a műsort, és látok három szabad napot egymás után, az első gondolatom, hogy mit kezdhetnék vele, és gyorsan kikérem magam a színházaktól. Már három éve nyaranta is tartok egy másfél hónapos szünetet.

Ezt anyagilag mérlegelnem kellett, de megéri áldozatot hozni. Mostanra pontosan tudom, hogyan szeretném élni az életemet, és teszek is érte. Korábban – akárcsak sok pályatársam – hajlamos voltam minden munkát elvállalni, és 0–24-ben pörögtem. Biztos, hogy ebben van egyfajta félelem vagy kényszer: akkor érzem magam hasznosnak és értékes embernek, ha csinálok valamit.

Mostanában ezen próbálok változtatni, hogy ne ettől tegyem függővé azt, mennyire vagyok értékes ember. Hét év után úgy éreztem, fordulóponthoz értem, és a szervezetem, valamint a lelkem is erősen jelezte, hogy változtatnom kell a tempón, szabad, sőt kell is pihenni.

Főleg Olaszországba utazol, valamilyen kötődésed hozzá?

Sok helyen jártam már, de Olaszországban, főleg délen, azt érzem, hogy otthon vagyok. Az a vágyam, hogy nyugdíjas koromban ott éljek és piacozzak, kávézókban üldögéljek.

Konkoly Zsófia: „Az elfogadás és a befogadás terén van még hova fejlődnie az embereknek”

Belevágtál egy elég komoly biciklis túrába. Itthon is bringával jársz?

Rövid távra már szoktam használni, de a túra előtt soha nem bicikliztem Pesten. Véletlenül jött: egyik utazásom során el akartam jutni a tengerhez, de nem tudtam autót bérelni, mert nem volt hitelkártyám, így maradt a bicikli. Élénken emlékszem arra a felszabadító érzésre és a rácsodálkozásra, hogy nincs ennél jobb közlekedési forma! Később hosszabb túrákra is elindultam, egyedül. Ez egyfajta meditatív zarándoklatélmény – az én El Caminóm.

Ha épp nincs lehetőséged utazni, akkor mi tölt fel?

A Covid idején szoktam rá a kirándulásra, gyakran járok a Pilisbe. Van, hogy egyedül, van, hogy barátokkal. A legjobban az kapcsol ki, ha főzök, és a háttérben megy a Jóbarátok. Nem vagyok profi, inkább lelkes kísérletező, szeretek minél több fajta receptet kipróbálni.

Bringázáshoz, túrázáshoz nem különösebben kell kiöltözni, de vágysz néha arra, hogy a nőiesebb oldaladat is mutasd?

Alapvetően natúr típus vagyok, a letisztultabb színeket, fazonokat kedvelem. Természetellenesnek érzem, ha erős smink, vagy egy nagyon feltűnő ruha van rajtam. Szeretem a hajamat csak kibontva hordani, és meghagyni a természetes színét. Jelenleg próbálok ékszereket hordani, de nálam ez mindig időszakos – most épp az ezüst ékszerek időszakát élem. A sima farmer, top kombó mellett szeretek nőiesen is felöltözni, ilyenkor hosszú egyberuhákat hordok, a magas sarkút viszont nem bírom.

Vanya Timi: „Most már érzem hogy ha elkapom a fonalat, sok mindenre képes vagyok”

Jól tolerálod a váratlan helyzeteket? Mint amikor egy filmfesztivál előtt elkeverik a csomagodat a repülőn?

Az elég vicces helyzet volt, de szerencsére az ilyen dolgoktól nem szoktam bepánikolni. Gyönyörű helyen voltunk Monte Carlóban egy filmfesztiválon, nem az volt a legfontosabb, hogy eltűnt a ruhám. Szerencsére a gálára előkerült a csodálatos Tóth Bori szett. Talán ezért is vagyok jó utazó, mert az ilyen váratlan helyzetek egy utazás során inkább felvillanyoznak, mintsem lelomboznak.

Ha hét év múlva újra találkozunk, hol leszel szerinted?

A kritikus hét év, rengeteg idő, nem tudom… De remélem sokat fogok addig is fejlődni, változni. Talán pont itt.