Martinovics Dorina: „Addig próbáljunk meg szeretni, amíg lehetőségünk van rá”
Martinovics Dorina született színésznő. Kecses, szép, tehetséges és ragyogó a színpadon. Viszont hiányzik belőle az excentrikusság. Találunk azonban mást, ami érdekesebb: mélységeket és magasságokat. Ritkán beszél magáról, most azonban kivételt tett a GLAMOUR.hu-val. Legújabb előadása, a Centrál Színházban játszott 2.22. kapcsán beszélgettünk vele életről, halálról, színházról.
Ezeket láttad már?
Jenny biztos benne, hogy új házukban minden éjjel 2 óra 22 perckor kísértet jár, de asztrofizikus férje, Sam hallani sem akar erről. Így csúnya veszekedésbe torkollik a szülés utáni első vendégség, ahol a férfi pszichológus barátnője, Lauren és új párja, Ben a meghívottak. Így kezdődik az előadás. Jelent neked a 2.22-es szám valamit?
A kettesek, úgy, ahogy vannak, kísértik az életemet. Leginkább azért, mert a Színművészeti Egyetemen 22-en voltunk az osztályban, és ez a tény a tanárok által mindig ki volt hangsúlyozva, hogy mi milyen sokan vagyunk, bizonyára rostálni fognak… azóta kísért engem ez a szám. 2:22, 22:22., valahogy ott vannak a kettesek.
Tudtad, hogy ha 22.22-kor pillantsz az órádra, az azt jelenti, hogy valaki szeret vagy kívánni kell gyorsan valamit?
Nem, de mostantól ez is mindig eszembe jut majd, és megpróbálom, hátha teljesül. (nevet)
Ritkán adsz interjút. Hirtelen azt sem tudom, mit kérdezzek rólad, olyan titokzatosnak tűnsz.
Nem szeretek interjút adni, és általában megpróbálom megakadályozni, hogy megtörténjen. Imádok beszélgetni, de magamról beszélni interjú helyzetben egyáltalán nem. Sokszor tesznek fel olyan kérdéseket amikről azt érzem, hogy ezt most nagyon szívesen megosztom az előttem ülő és érdeklődő emberrel, de nem mindenkivel, aki majd véletlenül elolvassa. De mivel túl őszinte és túl nyitott vagyok, nem bírom megállni, hogy ne menjek bele. Ha bárki egy kocsmában, moziban kérdez tőlem valamit, nyitott könyv vagyok. De mindenkinek kitárulkozni színésznőként nekem még mindig nagyon furcsa. Minden, amit szeretnék megosztani magamról és arról, hogy mit gondolok világról, azt a színpadon szeretném tenni. Ezért lettem színész és nem például író.
A 2.22 egy kísértethistória. Szerinted léteznek szellemek?
Ha komolyan veszem a kérdést, nem. Ebből a szempontból közelebb áll hozzám a darabban Sam, akit Lengyel Tamás alakít. Szeretem ezt a kérdést racionálisan megközelíteni. Bár néha azt érzem, hogy van valami transzcendencia a világban. Gyermekkoromban - akárcsak Jennyvel, akit én játszom a darabban - velem is történt olyan dolog, amit nem tudtam megmagyarázni. De felnőtt fejjel már azt gondolom, hogy kisgyerekként csak nagyon vágytam rá, hogy viszontlássak valakit, akit elvesztettem.
Milyen élmény volt összerakni egy ilyen érzelmileg túlfűtött darabot?
Az egész előadás négyünk folyamatos egymásra figyelését igényli, nagyon ritka az ilyen nagy koncentrációt igénylő munka. Ebben a darabban minden érzelem egymásra pakolódik, egymást váltja ki, észnél kell lenni. Nagyon sokat kell jó ritmusban egymásra beszéljünk, és ha nem olyan ritmusban mondjuk, ahogy kell, ha nem tartjuk a feszültséget, borulhat az egész játék. Minden kibillen, és ezt nehéz kezelni. Ideges voltam a bemutató napján, annyira kellett még gondolkodni közben, próbálunk egymásnak segíteni. Ráadásul mind a négyen teljesen más és nagyon erős lelkiállapotot tartunk végig. Mindenki képviseli a saját érzelmeit és világnézetét a színpadon, s olykor magával rántana a másik, de nem szabad, hogy így történjen.
Magánemberként is ilyen finoman érzékeled mások rezgéseit?
Nagyon tudom érezni, érzékelni mások energiáit. Ha nem ezt a pályát választottam volna, akkor valószínűleg pszichológusnak megyek. Csodás szakma és biztosan tudnám imádni azt is.
Összességében hogy fogadta a közönség ezt a katarktikus darabot?
Nagy kő esett le a szívemről, amikor felcsendült a taps. Ráadásul rengeteget nevettek az emberek, ott is, ahol nem is vártuk.
Jó, ha a közönség nevet?
Szeretjük a nevetést, és ennek a darabnak nagyon jót is tesz. Imádom, hogy ez a darab nagyon vicces és néhol remélem, kicsit ijesztő, de emellett mély mondanivalója is van. A Centrál Színház szereti az ilyen darabokat. Ezért érzem azt, hogy a lehető legjobb helyen vagyok. 2022-ben kezdtem el itt dolgozni. Isteni, inspiráló munkahely, remek hangulat, és segítőkész kollégák kísérik a mindennapokat. Szerencsés a szakmai utam, nyolc évet töltöttem a Nemzeti Színházban Jordán Tamás és Alföldi Róbert égisze alatt, majd nyolc évet a Radnótiban.
A legtöbben még mindig Társasjáték című sorozatból ismerik a neved.
Ó, az már nagyon rég volt, de büszke vagyok rá, szerettem azt a szerepet. Két helyen szokott szembejönni, interjúkban, illetve az utcán, mikor megszólítanak idegen anyukák, hogy Lénának nevezték el miattam a gyereküket. (nevet)
Mi üzen neked a 2.22?
Hogy addig próbáljunk meg szeretni és kifejezni a szeretetünket, amíg lehetőségünk van rá. Hogy valóban figyeljünk egymásra.
Neked sikerül?
Azt hiszem igen, legalábbis nagyon igyekszem. De nehéz egyeztetni a családot a színészettel, halálos ágyamon nem aratok majd sikereket azzal kapcsolatban, mennyit tudtam a családommal lenni. Ahogy minden anya, én sem érzem elégnek magam, de törekszem rá.
Mik a nehézségei, illetve az örömei annak, hogy ilyen nagy korkülönbség van a két gyermeke között. Te magad másképp éled meg az anyaságot nagyobb élettapasztalattal a hátad mögött?
Hála istennek mióta két éve megszületett a lányom csak örömöm volt abban, hogy a két gyerekem között ekkora a korkülönbség. A fiam hihetetlen érett, okos tini már és boldogság látni ahogy büszkén játszik, táncol, énekel a húgával és ráadásul ott segít, ahol tud. Megértő és türelmes, nem is lehetnék büszkébb.
