A negyvenes női lét ezer arcát mutatja be Kovács Patrícia és Szamosi Zsófia
„A nő, ha elmúlt 40” címmel gondolták újra Janikovszky Éva írásait, és keltettek életre felejthetetlen negyen-ötven éves női karaktereket már több teltházas előadás keretén belül. Kovács Patríciával és Szamosi Zsófia színésznőkkel beszélgettünk.
Ezeket láttad már?
Kovács Patrícia, Szamosi Zsófia színésznők, illetve Tollár Mónika moderátor egymással és a közönséggel folyamatos interakcióban reflektálnak a negyedik X utáni „mélységekről és magasságokról”.
Meséljetek egy kicsit a képzeletszínház műfajáról! Számotokra milyen élmény volt ennek a keretein belül alkotni? Mik voltak a kihívásai?
Patrícia: Ami ebben a műfajban kihívás, az benne pont a szép. Úgy kell elmondani a szövegeket, hogy közben a néző képzelete is beinduljon, vagyis hogy ez egy közös élmény legyen. Adagolni kell, hogy mennyire festem fel azt az alakot, akinek éppen a mondatait mondom, és közben meg mit bízok rá a néző fantáziájára…
Zsófia: Nekem ennek a projektnek a legizgalmasabb része az, ahogyan változnak a helyszínek, a partnerek, a körülmények. Ez mindig arra sarkall, hogy nagyon éber és friss maradjak a színpadon, hiszen ténylegesen lényegi különbség tud lenni egy-egy este között az előadók és a nézők számára egyaránt. Konkrétan tudok olyan nézőkről, akik pont emiatt már többször visszajöttek megnézni a produkciót.
„A nő, ha elmúlt negyven…” rendkívül sikeres előadás, sorra töltitek meg a színházakat. Mit gondoltok, mi tud megmozgatni ennyi embert? Valóban még mindig ott van az a láthatatlan fal, ami mögé a társadalom 30+ után bezárja a nőket?
Patrícia: Az emberi történetek mozgatják meg az embereket. Filmen, színházban, vagy éppen podcastekben, élő beszélgetésekben. Mindig keressük az azonosulási pontokat. Nekem minden alkalommal nagy élmény ezzel az előadással, hogy az látom a nézők arcán, hogy boldogok a felismeréstől, hogy „Jé, ez az én történetem!” És ez így is van.
Zsófia: Ennek az előadásnak a nézői valójában leginkább a 40 év feletti korosztály van, de úgy gondolom, hogy nemcsak egy társadalmi téma miatt jönnek el az előadásra, hanem mert ismerik és szeretik Janikovszky Évát, és mert kíváncsiak azokra a színészekre, akik fellépnek az adott estén - és persze felcsigázza őket, hogy mi is lehet az a képzeletszínház.
Ti, mint színésznők, a közéletben is ismert arcok éreztek extra nyomást, hogy “jól tartsátok” magatokat? Külön erőfeszítéseteket tesztek, vagy inkább lázadtok és felvállaljátok a korral járó testi változásokat?
Patrícia: Persze. A nyomás ott van. A kérdés már csak az, hogy ez baj-e. Szerintem eleve nem baj, hogy foglalkozunk magunkkal, és testileg, illetve szellemileg kihozzuk magunkból a legtöbbet - engem ez inspirál. Nem szeretnék átesni a ló túloldalára sem, de szerintem tud hasznos is lenni az, hogy van némi nyomás.
Zsófia: Én úgy érzem, nemcsak a színésznőkön van ez a nyomás a társadalom részéről, hanem úgy általában a nőkön. És az irreális elvárások miatt sokan szenvednek komoly önbizalomhiányban, vagy éppen étkezési zavarokkal küzdenek. Szerintem fontos, hogy olyan ismert arcok, akikre tényleg sokan odafigyelnek, ne ezeket a megugorhatatlan elvárásokat erősítsék másokban, hanem kommunikálják.
Nincs semmi baj az öregedéssel, vagy azzal, ha az ember nem tökéletes, és senki nem úgy néz ki reggel a fürdőszobában, mintha egy magazinból lépett volna elő. Ugyanakkor azt is fontosnak gondolom, hogy az ember karbantartsa magát fizikai és szellemi értelemben is, és legfőképp, hogy vigyázzon az egészségére.
Gyerekként, fiatalként hogyan láttátok a negyven éves nőket? Most mennyiben változott ez a képetek?
Patrícia: Szerintem a mi gyerekkorunkban nagyon mások voltak a negyvenes nők, legalábbis az én közelemben abszolút. Nem is nőnek, hanem inkább néninek láttam őket. De ma már ez nincs így, minden kitolódott. Akkoriban a negyvenes nőknek felnőtt gyerekei voltak és már szinte nagymamák voltak.
A kézművesség összeegyeztethető a tech fejlődésével?
Zsófia: Én gyerekkoromban a negyvenes nőket nagyon öregnek láttam már. És sokat gondolkozom ezen, hogy a hatéves gyerekem vagy más barátok, ismerősök gyerekei, akár tizenévesek, milyennek láthatnak most bennünket? Szerintem csak áltatom magam azzal, hogy mi sokkal fiatalosabbak vagyunk, mint a szüleink voltak.
A öregedéssel egyébként mindig akkor szembesülök leginkább, amikor olyasvalakivel találkozom, akivel gyerekkoromban, fiatalkoromban volt közeli viszonyom, viszont hosszú ideje nem láttam már. Ilyen esetekben tud nagyon szíven ütni a változás látványa, függetlenül attól, hogy az illető jól tartja-e magát vagy sem.
Zsófia, mit gondolsz, miért tartod magad most fiatalosabbnak, mint a szüleidet anno? Talán ennek a generációnak már megvan az opciója, hogy kicsit felhőtlenebb legyen?
Zsófia: Nem hiszem, inkább pontosítanám magam: nem biztos, hogy fiatalosabbnak tartom magam, csak egyszerűen megváltozott a nézőpontom. Hiszen középkorú nőként most a nálam jóval idősebbeket látom öregnek, nem magunkat.
A mindennapjaitokban tapasztaltok ageizmust?
Zsófia: Igazából nem érzem, vagy csak annyira, amennyire mindig is léteztek az életkorokkal kapcsolatos sztereotípiák.
Patrícia: Én a mindennapjaim során nem, de azért a médiának van abban felelőssége, hogy mennyire adagolja a kor kérdését. Amíg cikkek jelenhetnek meg arról, hogy valaki a „korához képest jól tartja magát”, addig mindig jelen lesz a társadalomban ez a téma. De mondhatnám a fiatalok szempontjából is, mert én abszolút nem szerettem, amikor a húszas éveim közepén nem vettek komolyan és verbálisan kiskorúsítottak.
Patrícia, emlékszel, hogy mikor kezdtek el komolyan venni, vagy hogyan érted el, hogy komolyan vegyenek?
Patrícia: Igazából amikor anya lettem. Ami nem volt korán, 35 éves voltam, amikor megszületett a lányom. De teljesen jogos, hogy onnantól vettek komolyan. Hiszen én magam is így voltam magammal. Az anyasággal nőttem fel teljesen.
GLAM-tipp: Válts jegyet a következő előadásra, július 17-ére: aJardinette Kertvendéglőbenvárják a nézőket egy borkóstolóval, vacsorával egybekötött képzeletbeli utazásra.
