Konkoly Zsófia: „Az elfogadás és a befogadás terén van még hova fejlődnie az embereknek”
Konkoly Zsófia huszonkét éves paralimpikon úszó, aki két arany- és egy ezüstérmet nyert a párizsi paralimpián. Sikereiről, kihívásairól és jövőbeli terveiről beszélgettünk
Ezeket láttad már?
Konkoly Zsófia nem először nyűgözte le a világot, de a párizsi paralimpián nyújtott teljesítménye különösen kiemelkedő: két arany- és egy ezüstéremmel a legeredményesebb magyar versenyző volt a játékokon. Személyes élményeiről, nehézségeiről, valamint arról kérdeztük, mi motiválta a legnehezebb pillanatokban.
A paralimpiai játékokon elképesztő teljesítményt nyújtottál. Hogyan érezted magad, miután hazatértél Párizsból?
Közvetlenül utána még nem igazán volt időm pihenni. Ahogy hazaértem, folyamatosan ingáztam Pécs és Budapest között az interjúk miatt, ráadásul elkezdődött a szakmai gyakorlatom is. Próbáltam visszarázódni az egyetemi életbe.
A Pécsi Tudományegyetem szociális munka szakán tanulsz.
Jelenleg az utolsó félévemet töltöm, és januárban államvizsgázom. A szakmai gyakorlatot is elkezdtem, úgyhogy elég sűrűek a napjaim.
Milyen fogyatékossággal élsz?
Így születtem. A köldökzsinór rácsavarodott a jobb kezemre, így nem tudott teljesen kifejlődni.
Milyen célkitűzésekkel készültél a paralimpiára?
A fő célom az volt, hogy két versenyszámban érmet szerezzek. A százméteres pillangó volt a fő versenyszámom, itt ezüstérmet sikerült nyernem. Négyszáz méteres gyorsúszásban és kétszáz méteres vegyes úszásban is esélyes voltam, végül kétszeres aranyérmes lettem ezekben a számokban. Összességében nagyon elégedett vagyok az eredményeimmel.
Mi adott extra motivációt a verseny során?
A családom és a barátaim személyes jelenléte nagyon motiválóan hatott rám. Ez volt az első alkalom, hogy ennyien el tudtak jönni szurkolni nekem a helyszínre, és ez hatalmas erőt adott. Amikor ott voltak velem, éreztem, hogy nemcsak magamért, hanem értük is úszom.
Verseny közben mire szoktál gondolni?
Változó. Van, amikor teljesen az úszásra fókuszálok, számolom a kartempókat, hogy minél gyorsabban elteljen az adott hossz. Vannak azonban olyan pillanatok is, amikor kicsit kilépek ebből a koncentrált állapotból. Például a kétszáz vegyesnél arra gondoltam, hogy a barátaim ott vannak a nézőtéren, és ha nyerek, ők is átélhetik majd velem együtt azt az élményt, amikor felcsendül a himnusz. Ez a gondolat mindig nagy lendületet ad.
Fontos ilyenkor maximálisan fókuszáltnak lenni, vagy megengedhető, hogy néha elkalandozzon a figyelmed?
Abban az esetben megengedhető, ha az motivál a nagyobb teljesítményre. Ezek a pozitív energiák segíthetnek abban, hogy tudatosítsam magamban: meg tudom csinálni. A negatív gondolatokat viszont természetesen meg kell próbálni teljesen kizárni.
Mi ad erőt a végső hajrában?
Ilyenkor mindig a szeretteim jutnak eszembe, az, hogy mennyi energiát fektettek abba, hogy én idáig eljussak. Emlékszem a rengeteg áldozatra, amit hoztak értem, és ez adja meg a végső löketet, amikor már nagyon fáj minden mozdulat.
Kicsi korodban kezdtél el úszni, hosszú utat jártál be azóta. Ilyen sikerekkel a hátad mögött milyen érzés visszatekinteni az elmúlt évekre?
Hatévesen kezdtem el úszni, részben a bátyám hatására, aki két évvel idősebb nálam. Azóta is Pécsen vagyok, itt nőttem fel, itt kezdődött minden. Visszatekintve az egész pályafutásomra, azt hiszem, minden úgy alakult, ahogyan kellett. Voltak nehéz időszakok, de ezek mind kellettek ahhoz, hogy eljussak idáig.
Korábban beszéltél arról, hogy a riói paralimpia után volt egy mélypont az életedben.
Igen, az egy nagyon nehéz időszak volt. Tizennégy éves voltam, éppen gimnáziumba kerültem, ami új kihívásokat hozott. Nehezen kezeltem a változásokat, nem ment az úszás, és úgy éreztem, nem találom a helyem a világban. Ekkor történt az, hogy dacoltam az edzőmmel és mindenkivel körülöttem, ami csak tovább nehezítette a helyzetet.
Hogyan sikerült legyőzni ezeket a nehézségeket?
Nem tudom, hogy pontosan mi volt az a pont, amikor megfordult bennem valami, de nagyban közrejátszott az, hogy Jancsik Árpád személyében új edzőm lett, és ő rengeteget segített. Olyan emberrel dolgozhattam együtt, aki nem követelt, hanem lehetőséget kínált a sikerhez: elmondta, mit és hogyan érdemes tennem, hogy elérjem a vágyott célt. Partnernek tekintett – nem hajszolt, hanem támogatott a céljaim elérésében.
Melyik eddig elért eredményedre vagy a legbüszkébb?
A párizsi eredményeimre, különösen a négyszáz méteres gyorsúszásra, de a tokiói paralimpián elért eredményeimre is jólesik visszagondolni. 2021 nagyon fontos volt számomra, mert a mélypont után sikerült végre visszatérni, és újra egyéni csúcsokat úsztam.
Meddig szeretnéd folytatni az élsportolói karrieredet?
Nehéz lenne megmondani, de abban biztos vagyok, hogy szeretném még folytatni. Egyelőre úgy tekintek az úszásra, hogy évről évre haladok előre, és majd meglátjuk, meddig jutok. A paralimpia esetén nincs felső korhatár, így addig csinálhatod, ameddig örömödet leled benne. Vagy ameddig megy.
Állandóan pörögsz: úszol, egyetemre jársz, gyakorlaton vagy. Hogyan tudsz feltöltődni, kikapcsolódni?
Az úszás rengeteg energiát felemészt, ezért szabadidőmben szeretek bekuckózni. A barátokkal és a családdal töltöm az időmet, társasozunk; ezek a dolgok mindig kikapcsolnak és feltöltenek.
Fogyatékossággal élőként, sportolóként milyen kihívásokkal szembesülsz?
A sportban talán a monotonitás a legnagyobb kihívás, hogy mindennap ugyanazt kell csinálni, és mindig a maximumot kell nyújtani ahhoz, hogy az élmezőnyben maradhassak. Fogyatékossággal élőként pedig azt tapasztalom, hogy az emberek hozzáállása néha nehézséget jelent. Az elfogadás és a befogadás terén van még hova fejlődni, különösen Magyarországon.
Ezen a téren történt pozitív változás az utóbbi években?
Gyakran kérdezik tőlem az interjúkban, hogy változott-e valami, és néha azt mondom, igen, de közben meg sokszor azt érzem, hogy nem.
Sok országban megfordultál már. Mi a véleményed a külföldiek hozzáállásáról?
Sokkal befogadóbbak, mint nálunk, de talán apró lépésekben mi is haladunk efelé. Párizsban például a franciák kijöttek szurkolni, és nem érdekelte őket, hogy nem ép versenyzők vagyunk, a lényeg az volt, hogy ugyanúgy sportolunk és csináljuk. Egyelőre még elképzelhetetlennek tartom, hogy Magyarországon telt házas arénákat lehessen látni.
Hamarosan eljön majd a nagy pillanat, kezedbe kapod a diplomád. Utána hogyan tovább?
Még gondolkodom azon, hogy mesterképzésre jelentkezzek, vagy egy másik szakot is kipróbáljak.
Stylist: Pintér Judit, Smink és haj: Marencsák Zsófia
Bárány Judit divattervezői tevékenységében ott van a színházi jelmezek drámai esztétikája, a vizuális történetmesélés, de a magyar népi motívumok és funkciók átfordítása is