Járai Kíra: „A felkészüléskor pánikrohamaim voltak a kesztyűzés alatt”
Néhány hete Járai Kíra pontozásos vereséget szenvedett Nyári Diától a Sztárboxban. A kőkeménynek tartott nő nemcsak legyőzte saját félelmeit, de megmutatta esendő oldalát is.
Ezeket láttad már?
Járai Kíra őszintén beszélt róla, milyen különös érzések kavarogtak benne a Sztárbox meccs alatt, mit tanult önmagáról, és hogy pánikrohamai voltak a felkészülés alatt. Soha nem bír megnyugodni, mindig kell maga elé egy újabb kihívást állítania, hogy bebizonyítsa magának, hogy tényleg erős.
A vezetéknevedet Járaira változtattad, ez jó döntésnek bizonyult?
Sokan nem is tudják, hogy a lánykori nevem Mohácsi Kíra. Máté szereti a névváltást romantikus felhanggal emlegetni, ám a valóság az, hogy sosem szerettem a vezetéknevemet, csak a keresztnevemet, a Kírát. A Járai sokkal szebben hangzik, és Máténak is jólesett, amikor felvettem. Számára nem volt elvárás, hogy a házasságunk után valamilyen formában a Járai nevet viseljem. Az apja viszont kifejezetten örült, és elérzékenyült, hogy én az ő családnevükön folytatom az életemet, hiszen Máté anyukája nem vette fel a férje nevét, ami akkoriban meglepőnek számított.
Ezzel be is loptad magad a család szívébe?
Máté apjával már korábban is jóban voltunk, amikor még csak a fiuk egyik barátjaként ismertek. Máté szülei sokkal engedékenyebbek voltak az enyéimnél, és amikor néha lógtunk a suliból, náluk időztünk.
Máté volt az első komoly kapcsolatod?
Bár osztálytársak voltunk, a miénk nem iskolai szerelem volt. Élesen különválik a barátságunk és a szerelmünk. Korán kezdtem az ismerkedést, gyakran voltam szerelmes. Algériában tizenöt éves koromban talált rám az első nagy szerelem egy olasz fiú személyében, igaz, csak pár hónapig jártunk, de én nagyon mélyen éltem meg. Máté előtt pedig volt egy négyéves kapcsolatom, az első fiú, akivel hosszabb ideig jártam. De már akkoriban sem gondolkodtam hagyományos módon a párkapcsolatokról és az életről, például nehezen tudtam elképzelni, hogy valaha találok olyan férfit, akihez hozzá akarok menni feleségül. A szabadság mindig nagyon fontos volt nekem.
Multikulturális közegben nevelkedtél, ez jó volt?
Algériában több ütemben összesen hét évet élt a családom. Először hároméves voltam, amikor kimentünk, belenőttem az Észak-afrikai kultúrába. Amikor Máté elvitt Marokkóba olyan volt, mintha hazamennék, az illatok a gyerekkoromra emlékeztettek. A gimnázium első évét is ott jártam, ami az életem egyik legkalandosabb és legcsodálatosabb időszaka volt. Szerettem a nemzetközi közeget, a francia iskolába a világ minden tájáról érkeztek tanulók, sokkal elfogadóbb, lazább volt mint itthon, és nem csak a tanárok tekintetében. Nem volt klikkesedés, kibeszélés és nem akartak címkézni, lehettem az, aki vagyok. Nagyon nehéz volt visszailleszkedni az itthoni iskolarendszerbe, itt nem szeretik, ha valaki különbözik, be kell állni egy csoportba.
Én viszont nem tartoztam igazán sehová, akkor sem és most sem. Magyarországon több gimnáziumot is megjártam, hat hónapig még esti gimibe is, sehol sem éreztem magam otthon. Végül eljutottam az Ady Endrébe, ahol Mátéval osztálytársak lettünk, és ahol végre megnyugodtam. Mindig úgy képzeltem, hogy a nemzetközi közeg végig fogja kísérni az életemet; végül Máté miatt itthon maradtam.
Mindig ilyen karakán, határozott voltál?
Mivel nem jártam se bölcsődébe, se óvodába, a szocializálódásnak ezek a lépései kimaradtak az életemből, talán ezért voltam eleinte nehezebben oldódó, félénk kislány. Mindig voltak barátnőim, de nagyon szerettem egyedül is játszani – a mai napig szükségem van arra, hogy magammal is elég időt töltsek. Ahogy megtanultam olvasni, faltam a könyveket, folyton olvastam, imádtam a nagy francia és orosz regényírókat: Victor Hugo-t, Dosztojevszkijt, Bronte-t, a végletesen szenvedélyes történeteket és az izgalmas jellemábrázolásokat.
Általánosban végig jó tanuló voltam, aztán tizennégy-tizenöt évesen jött a lázadó kamaszkor: buliztam, pasiztam, dohányoztam és csak annyira érdekelt a suli, hogy ne bukjak meg, kivéve persze a humán tárgyakat, azokból mindig jól teljesítettem. Hajmeresztő kalandokba keveredtem: Algériában otthon azt hazudtam, hogy a barátnőmnél alszom, de ehelyett elindultunk egy buliba kb. nyolcan egy autóban. Volt, aki a csomagtartóban utazott, csakhogy már elkezdődött a kijárási tilalom, amit nagyon szigorúan vettek. A katonaság lőtt a kocsink után, elkaptak minket és bevittek az őrsre, és csak azért engedtek el, mert mind egyszerre zokogtunk, hogyha ez kiderül otthon, akkor nekünk lőttek, örök szobafogság. Végül katonai kísérettel érkeztünk a buliba. Húszéves lehettem, amikor először elmeséltem a szüleimnek ezt, és az ehhez hasonló kalandjaimat.
Kislányként mi szerettél volna lenni?
Régész, tévébemondónő és tizenkét éves koromig színésznő, amire a nagynéném, Schütz Ila színésznő inspirált. Szerettem a filmeket, a színészetet, közel állt hozzám ez a világ. De mivel már akkor is nagyon kritikus voltam magammal szemben, felismertem, hogy a színjátszó körben sem én vagyok a legtehetségesebb, így elengedtem ezt a dolgot. Statisztáltam külföldi és magyar filmekben, és egyszer volt egy nagyobb szerepem a Családi körben is. Imádtam a forgatást, de abban is nagyon rossz voltam. A tévé mindig is érdekelt, kamerák előtt nem volt lámpalázam úgy, mint amikor élőben kell kiállni emberek elé. Jártam a Komlósi Médiastúdióba, ahol nagyon biztattak, de aztán inkább elvégeztem az Idegenforgalmi Főiskolát és egy darabig szállodában dolgoztam.
Majd jött a TV2 Akadémia, ami után fel is vettek gyakornoknak, de nem a Tényekhez, pedig én híradózni szerettem volna, ezért hamar eljöttem. Majd beiratkoztam egy szinkrondramaturg tanfolyamra a legendás szinkronrendezőhöz, Tomasevics Zorkához, aki mindenre megtanított, amit csak tudni lehet erről a szakmáról. Hat-hét éven át szinkron szövegeket írtam, nagyon szerettem csinálni, kiélhettem írói hajlamaimat és a stílusérzékemet, de egy idő után kicsit másra vágytam. Amikor lehetőségem adódott kipróbálni magam szinkronrendezőként, az olyan volt, mint mikor egy álom valóra válik... Persze az álmok ritkán olyanok, mint a valóság; a szinkron szakma sok nehézséggel küzd, és nekem időről időre tartanom kell egy pici szünetet, hogy ennek az egyébként gyönyörű szakmának ne csak a sokasodó árnyoldalait lássam. Úgyhogy a Sztárbox felkérés a legjobbkor jött.
Rögtön igent mondtál?
Már korábban hallottam, hogy visszahozzák a képernyőre ezt a műsort, és reméltem, hogy engem is felkérnek, sőt kiakadtam volna, ha nem. Persze akkor még nem tudtam, hogy nem szeretek verekedni. Önmagamat adni egyáltalán nem esik nehezemre a képernyőn, viszont egy komfortzónámon kívül eső dologban versenyezni, élőben, az már igazi kihívás. A korább felkérések mind közös játékok voltak Mátéval, itt egyedül kellett megállnom a helyem. Ezekben a műsorokban az a jó, hogy olyan tapasztalatokat szerezhetsz meg rövid idő alatt, amelyeket az életben nem biztos, vagy több idődbe kerülne. Minden műsor egy önismereti tábor.
Mit találtál vonzónak a műsorban?
A Covid alatt elkezdtem thai bokszolni, nagyon élveztem ezt a mozgásformát, ahol össze kell koordinálni a láb és kézmozgást. Olyan komoly koncentrációt és erőnlétet igényel, hogy minden mást elfelejtesz közben, teljesen kikapcsol. Soha nem verekedtem, nem kesztyűztem élesben, privát órákra jártam, néha csoportosra. Ha nincs ez a műsor, valószínűleg sosem próbálom ki magam élesben. A küzdősporthoz hozzátartozik a verekedés, ezért természetesen volt valamiféle kíváncsiság bennem, milyen lehet ezt átélni, és hogy mit vált ki belőlem egy éles meccs élménye, egy újabb komoly önismereti mérföldkő, egy próbatétel.
Ám amikor a felkészülés alatt elkezdtem élesben kesztyűzni rájöttem, hogy nem élvezem, kifejezetten szorongok ebben a helyzetben. Érdekes a ringben lenni: mindössze pár kötél, mégis annyira intenzíven éled meg ezen a helyen az „üss vagy fuss” érzést. Elmenekülni nem tudsz, hiszen küzdened kell, pedig az első késztetés a menekülés, és a második is... Ha akarsz, ha nem, ha félsz, ha nem, semmi mást nem tudsz csinálni, csak ütni és menni előre, és annyira egyedül vagy, csak magadra számíthatsz. Nincs menekvés – ezt éreztem, ugyanaz az érzés jött elő, mint mikor összeomlottam pár évvel ezelőtt. Ez odáig fajult, hogy a felkészülés egyik pontján pánikrohamaim voltak a kesztyűzés alatt. Nem akartam, hogy bárki észre vegye, ám ez látszott a teljesítményemen, hiszen azzal a voltam elfoglalva, hogy leküzdjem ezt az érzést.
Ennyire megviselt mentálisan?
Mentálisan iszonyatosan kemény pálya ez. Felkészülés közben sportpszichológushoz jártam, az edzőm ajánlott egy szakembert, szerencsére manapság már teljesen elfogadott, sőt elvárt, hogy a sportolók terápiára járjanak. Nagyon tisztelem a versenysportolókat, és most, hogy kaptam egy minimális betekintést az életükbe, azt gondolom, hogy elképesztően erős és alázatos emberek.
Nem gondoltál rá, hogy feladod?
Nem, a feladás sosem volt opció. Tudtam, hogy saját magammal szemben az még sokkal rosszabb lenne. Úgy éreztem, hogyha ezt a félelmemet legyőzöm, akkor végül sokkal erősebb emberként jövök ki a ringből, mint ahogy bementem. Küzdöttem, nem csak fizikailag, de mentálisan is. Egyfelől ez egy sikersztori, mert legyőztem a félelmeimet és ki tudtam állni. Másfelől viszont, abban a négyszer másfél percben nem tudtam megmutatni, hogy valójában mit tudok, és mit tanultam a felkészülés alatt. Ezt fel kell dolgozni, ám most is végigcsinálnám.
Emlékszel rá, mi játszódott le benned a meccs alatt?
Olyan kimerült voltam mentálisan, hogy több mint huszonnégy óráig semmire nem emlékeztem, csak valami zanzára. Majd elkezdett kitisztulni, mi is történt, ám olyan volt, mint általában az álmok: nem egészen tiszta. Mielőtt a ringbe léptem jó állapotban voltam, azt vártam, hogy iszonyatos gyomorból jövő lámpalázam lesz, de nem ez jött. Gyanús is volt, hogyhogy nincs ez az érzés, helyette viszont lett egy fura lelassulás, tompaság. Olyan volt, mint amikor a kép és a hang elcsúszik egymástól. Egy ideig nem is hallottam semmit, mintha néma csend lett volna a teremben. A meccs felétől kezdtem el hallani a skandálást, torzan, mintha egy csőből jönne. Ez egy másállapot volt, olyan, mint egy álom.
A fizikai sérülésektől nem féltél? Hisz több versenyző lesérült.
Annak örülök, hogy a komolyabb fizikai sérülést megúsztam. Van két sérv a nyakamban, rettegtem, nehogy kiszakadjon egy ütéstől. A felkészülés alatt részleges combizom szakadásom volt a túlerőltetéstől, nyaki sérülésem, MRI-re is el kellett mennem, úgy fájt a nyakam.
Mit éreztél, amikor kiestél, megkönnyebbülést?
Ellentmondásos érzés volt, ahogyan az egész folyamat. Közvetlenül utána és másnap csak fásult voltam, kiégett és rettenetesen fáradt. Kedd reggel viszont megkönnyebbülve ébredtem.
Van ennek az egésznek egy konklúziója?
A konklúzió az, hogy képes vagyok legyőzni a félelmeimet, és nemcsak rövid távon, hanem hosszú távon is kitartóan tudok küzdeni egy célért, még akkor is, ha nagy bennem az ellenállás. Kiskorom óta tudom, hogy nem vagyok versenyző alkat, nem szeretek versenyezni és nem tudok jól teljesíteni versenyhelyzetben, ez most is bebizonyosodott, ugyanakkor a megmérettetéseket és a kihívásokat szeretem és igénylem is, olykor talán túlságosan. Soha nem bírok megnyugodni, mindig kell magam elé egy újabb kihívást állitani, hogy bebizonyítsam magamnak, tényleg erős vagyok. Lehet, hogy ez egy belső bizonytalanságból fakad. Mindenesetre milyen fura az élet, engem mindig mindenki az »erős, kőkemény« nőként emleget, és épp egy boksz meccs kellett ahhoz, hogy sokan meglássák az érzékeny, esendő oldalamat. Ez azért vicces.
Jársz a többi versenyző meccsére?
Igen, amikor csak tehetem kimegyek és szurkolok. Végigizgulom mindegyiket. Tudom, hogy kevés kivételtől eltekintve a versenyzők mind különleges utazásnak élik meg a Sztárboxot, és nagyon erős kihatással van az életükre.
Ezután többször fogsz feltűnni egyedül műsorokban? Ha nem Járai Máté feleségeként, akkor hogyan lehet téged aposztrofálni, ki vagy te?
Hát, ez nem tőlem függ, hanem a műsorkészítőktől, de remélem, hogy igen, hiszen, mint mondtam imádom a kalandokat. Járai Kíra vagyok, foglalkozásomat tekintve szinkronrendező és leendő mentálhigiénés szakember – jövőre diplomázom a Szegedi Tudományegyetemen-, aki olykor feltűnik a médiában. Egyébként meg egy nyitott, szabadgondolkodású nő, aki nem a társadalmi elvárások szerint éli az életét, és aki jelenleg Magyarországon már a puszta létezésével és teljes életvitelével szembemegy mindannak, amit a kormánypropaganda sulykol, hogy milyennek kell lennie egy nőnek. Egyfajta küldetésnek is tekintem, hogy hirdessem és ösztönözzem az embereket arra: merjenek önazonosan, a saját vágyaik szerint, önmagukat és másokat elfogadva élni.
Szereted az ismertséget, amibe belesodródtál a férjed mellett?
Inkább szeretem, mint nem, és különös mód egyáltalán nem furcsa. Már gyerekként is minden szituációban felfigyeltek rám, sosem maradtam észrevétlen. Mindig kívülálló voltam, benne is voltam csoportokban, meg nem is. Algériában, egy Észak-afrikai országban az európai lány voltam, aki nem tudott kimenni az utcára úgy, hogy ne bámulja meg mindenki, vagy szóljon be neki. Ilyen országban európai nőként nem tudsz észrevétlen maradni, olyan, mintha folyton egy kifutón élnéd az életedet. Megtanultam ezt kezelni. Amikor elvállaltuk a Nyerő párost tudtuk, hogy ez mivel jár. A legfontosabb, hogy minden szituációban önazonos maradhassak, mondjuk máshogy nekem nem is megy, és azt hiszem, akik szeretnek, éppen ezért szeretnek.
