Illés Fanni paralimpikon a szülés utáni depresszióról: „Gyászolom azt az időt, amit nem Mórral tölthetek”
Illés Fanni paralimpikon neve mára összeforrt a kitartással és az emberfeletti bátorsággal. Az idei paralimpián szerzett ezüstérme lenyűgöző teljesítmény, de mögötte egy még mélyebb személyes történet rejlik. Fanni a szülés utáni depresszió nehéz időszakán ment keresztül, miközben igyekezett anyaként és sportolóként is helytállni. Exkluzív interjúnkban őszintén megosztja velünk, hogy milyen út vezetett az ezüstéremig, hogyan talált rá az egyensúlyra a sport és az anyaság között, és mi adott neki erőt ahhoz, hogy újra felvegye a versenyt a világ legjobbjai között.
Ezeket láttad már?
Illés Fanni, Magyarország egyik legismertebb paralimpikonja, az idei paralimpián szerzett ezüstérmével ismét bebizonyította, hogy az igazi erő nemcsak a medencében, hanem a mindennapi élet kihívásaiban is megmutatkozik. Kisfia születése után a sportoló az anyaság örömei mellett a szülés utáni depressziót is megtapasztalta, hogy aztán újra rátaláljon önmagára és visszatérjen a csúcsra. Fanni története nem csupán egy sikeres sportkarrierről szól, hanem arról az erőről, amire támaszkodva képes a legnagyobb nehézségek közepette is megtalálni a kiutat.
Kint vagy még Párizsban, vagy már hazajöttetek?
Igen, még kint vagyunk, 9-én megyünk majd haza a csapattal együtt. Addig egy kis városnézés is belefér, de leginkább pihenünk és élvezzük az itt töltött időt a családdal.
Hogy érzed magad a nagy hajrá után?
Nagyon örülök, hogy túl vagyok rajta, de ez most más, mint amit Tokió után éreztem. Ott kicsit elbizonytalanodtam, hogy mi lesz velem, mert elértem egy célt. Most viszont itt van a kisfiam, Mór, aki tovább adja a lendületet. Úgyhogy igazság szerint nekem nem változik az életem, csak most kevesebb lesz az edzés.
Volt valamilyen célkitűzésed az idei paralimpiára, és sikerült elérned azt?
Az időeredményekkel kapcsolatban nem volt konkrét elvárásom, de szerettem volna 1.50 másodperc alatt úszni, ami nem sikerült. Viszont érmet szerettem volna, és szerencsére ez összejött. A medence egy kicsit fura volt, nehezen lehetett benne jól úszni, de végső soron teljesen elégedett vagyok az ezüstéremmel.
Mire gondoltál, amikor megláttad az eredményt?
Amikor beértem a célba, felnéztem a táblára, és egy négyes számot láttam. Azt hittem, negyedik lettem, de aztán realizáltam, hogy ezüstérmes vagyok. Utána visszanéztem az időeredményeket: a felénél még negyedik voltam, de jól meghúztam a végét, és nagyon örültem. Álmossal [Fanni párja és edzője] tudtuk, hogy az érem nagy eséllyel összejön, az ezüstért jöttünk elsősorban. Az, hogy versenyben voltam az aranyért is, csak egy plusz.
Beszéljünk az anyaságról. Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást édesanyaként?
A legnagyobb kihívás az, hogy nem tudtam visszaszerezni a versenysúlyomat. Hormonprobléma alakult ki nálam, ami miatt nehezen jöttem formába. Ez nagyon bántott, mert rengeteget edzettem, de mégsem tudtam azt az alakot elérni, amit szerettem volna. Az anyaság egyébként fantasztikus, de nyilván ott vannak az éjszakai ébredések, a betegségek, amikor az ember pihenni szeretne, de nem tud. Szerencsére nagyon erős családi háttérrel rendelkezem, anyukám felköltözött Budapestre, hogy segítsen a mindennapokban.
A hormonprobléma a terhesség alatt alakult ki?
Valószínűleg a terhesség és a hosszú szoptatás miatt. Mórt több mint egyéves koráig szoptattam, de közben elkezdtem az intenzív edzéseket, ami a hormonális egyensúlyomra is hatással volt. A testem nagyon igénybe volt véve, mondhatni, a túlélésért küzdött.
A betegséged is hozzájárulhatott a szülés utáni depressziódhoz?
Igen, valószínűleg a hormonprobléma is közrejátszott. Eleinte azt hittem, hogy megúsztam a szülés utáni depressziót, de aztán rájöttem, hogy valami nincs rendben. Rengeteget sírtam, és bár nagyon szerettem Mórral lenni, mégis haszontalannak éreztem magam. Azt hittem, nem vagyok elég jó anyuka, és emiatt sokat szorongtam. A pszichológusom mondta ki végül, hogy gyászolom azt az időt, amit nem Mórral tölthetek, mivel dolgoznom kell.
Mennyi idővel a szülés után tértél vissza az uszodába? Hiányzott a versenyzés?
Három-négy hónappal a szülés után tértem vissza. Nagyon hiányzott az úszás, de a testem nem regenerálódott még teljesen. Ez egy nagyon nehéz időszak volt, mert az élsportot nem könnyű összeegyeztetni az anyasággal. Viszont muszáj volt, mert ebből élünk, és tudtam, hogy anyagilag nem engedhetem meg magamnak, hogy két évig szüneteljek. Mint tudjuk, a paralimpikonok nincsenek túlfizetve...
Meddig tartott ez az időszak, és hogyan találtad meg a kiutat?
Nagyjából másfél-két hónapja kezdtem el jobban érezni magam. Nem volt egyszerű, sokáig nem tudtam, mi okozza a szorongásaimat. A terápia és az, hogy felismertem a problémát, sokat segített. Amikor már tudtam, mi a baj, tudatosan elkezdtem tenni ellene. A családom is támogatott, főleg anyukám, aki mindenben mellettem állt. Egy külső támogató is jelentkezett, aki anyagilag járult hozzá, hogy könnyebb legyen az életünk. Ez hatalmas megkönnyebbülés volt, mert azelőtt a családom csak önköltségen tudott elkísérni a versenyekre. Ez a támogató a Lakógép Kft., akik fizették az elmúlt egy évünket. Nélkülük talán nem is sikerült volna végigcsinálni ezt az időszakot.
És akkor nagy súly leesett a szívemről, mert valójában mindegy, milyen érem, hogy hányadik leszek a paralimpián, hiszen az a legfontosabb, hogy a kisfiam mindig velem legyen, és ne sérüljön ebben lelkileg. Mióta megszületett, egyetlen napot sem töltöttünk külön.
A támogatói háttér tehát kulcsfontosságú volt a számodra. Hogyan teremted meg az egyensúlyt az életedben a család és a sport között?
Most, hogy Mór bölcsődébe jár, több időnk lesz egymásra a párommal, Álmossal. Ez nagyon jót fog tenni mindannyiunknak. A párkapcsolatunk is erősödhet, mert az anyaság és a sport mellett nehéz volt időt szakítani magunkra. Érzem, hogy lassan visszatalálok a régi önmagamhoz, de ez sok figyelmet igényel. Tudatosan figyelünk rá, hogy minden napot jól éljünk meg.
Egyébként a depressziónál ez is közrejátszik, hogy miután megszületett Mór, háttérbe szorult a női mivoltom: otthon anya voltam, az uszodában sportoló, és a női létemet, azt, hogy én egy humoros valaki vagyok, aki imád élni, teljesen elveszítettem.
Meddig tervezed folytatni az élsportot? Van valamilyen terved a jövőre nézve?
Nem tudom pontosan, mit hoz a jövő, de szeretnék még sportolni. A paralimpiai érmek után járó életjáradék, amit 35 év fölött kapunk, biztos anyagi hátteret ad majd, de még nem tudom, meddig maradok az élsportban. Amíg szeretem csinálni, és amíg a testem bírja, folytatni fogom. Talán két év múlva azt mondom, hogy elég volt, de most még nem érzem így. Ami biztos, hogy szeretnék egyensúlyt találni a családi életem és a sport között, és mindkét területen a legjobbat nyújtani.
Rengetegen felnéznek rád. Mit üzennél azoknak, akik belőled merítenek erőt?
Soha nem szabad feladni. Az anyaság és az élsport összeegyeztetése nem könnyű, de nem lehetetlen. Nagyon sokan segített nekem a családom, a támogatók, és azok az emberek, akik hittek bennem. Az anyák számára még mindig nehéz az élsport, de hiszem, hogy ezt is lehet jobban támogatni. A legfontosabb számomra az, hogy láthassam Mórt boldogan felnőni.
Egy hajkendő vagy turbán is lehet fenntartható - a Cukorka Szabóság rá a bizonyíték