Gyász:˝A szépség olyan, mint a fizika törvényei, attól függetlenül létezik, hogy azt elismerjük, vagy sem˝ - Exkluzív interjú az elhunyt Szipál Márton fotóművésszel

A művész, aki Szolnokon született, majd Amerikába emigrált, a hollywoodi sztárok egyik legkedveltebb fotósa volt, a 90-es években visszaköltözött Budapestre. A művésszel Beőr Attila készítette el az egyik utolsó interjúját, ami sajnos befejezetlen is maradt. Most ezt közöljük:

Távozott közülünk, de sokak szívében él tovább, mert kedvessége, intelligenciája, szakmája iránti elkötelezettsége örök érték marad.

Ismeretlenül is végtelen bizalommal és szeretettel kezdett mesélni arról, ami a legjobban érdekelte: a nőkről és a fotózásról. Úgy hittem, lesz alkalmunk folytatni ezt a beszélgetés, hiszen jön a tavasz, a nyár, ilyenkor minden új erőre kap. Sajnos tévedtem. 2016. április 26-án délután pont került egy izgalmas és szép élet végére.

Mit jelent számára a szépség?
Ki a szép? A női szépség számomra tisztán geometria. Az, akinek a testrészei geometriai formákkal írhatók le. A nő, akinek mellei szabályos kört formáznak, a nő, akinek a lábai egyenesek és nem tuskók. A fejnek szabályos formának kell lennie, akinek ez nem adatott meg, annak a hajával lehet kompenzálni, de el is lehet rontani, ha rossz a fodrásza. Ezt a fotósnak meg kell látnia és irányítania kell azokat, akik vele dolgoznak. A tekintet az, amely megállítja a nézőt, mikor ránéz egy portréra. A divatfotózásban a ruha szépségét szeretem megmutatni, a portréban pedig a nő tekintetének a szépségét. Mindenkit szebbnek kell lefotózni, mint amilyen az életben.

Én a nők szépségéből éltem meg. Pontosabban fogalmazva, abból éltem meg, hogy sokan nem voltak igazán szépek, de én megszépítettem őket. A megfelelő világítással, a megfelelő szögből fotózva, sokszor gyönyörű arcokat tudok produkálni, ha a tekintet kifejező. Akinek görbe az orra, annak egy jó beállítással ki lehet egyenesíteni. Akinek nagy és elálló fülei vannak, jó világítással és jól megválasztott háttérrel ezek eltüntethetőek. Ez csak technikai dolog.

A legfontosabbak a szemek, ha nincs szorongás a modell szemeiben, akkor megszépül. Úgy kell rád néznie, hogy másra ne is tudj figyelni a képen. Ez adja el a fotót.

A napokban tartottam előadást a formalizmusnak a kortárs művészetben betöltött szerepéről. A formalista alkotásokat nem kell megmagyarázni, hiszen a forma vonz minket. Szöges ellentéte a kommunisták által produkált szocreál alkotásoknak. A primitív embereknek találták ki, hogy meg kell magyarázni a képet. Egy formalista képet nem kell megmagyarázni. Évezredek egyetemes szépségét nem sikerült lerombolniuk szerencsére. Én a geometriában, a formákban hiszek, hiszen ez az, amely örökérvényű.

Mi a fotós dolga?
Ma mindenki rohan. A divatfotók is másról szólnak. Már nincs meg az a mívesség, amely régen jellemezte ezeket a fotókat. Amikor egy modell úgy van lefotózva, hogy van benne dinamizmus, van mozgás a képen, akkor is be kell állítani minden egyes kis részletet. A ruhán nem lehet ránc, mert az zavarja a szemet, nem fogják tudni eladni vele a terméket. Van ragasztószalag, biztostű, csipesz, úgy kell ezeket használni, hogy mikor a modell szalad, akkor is ki legyen rajta simulva a ruha. Ez is kell a kiemelkedő divatfotóhoz. A fotósnak látnia kell, mi az, aminek rajta kell lennie a képen és mi az, aminek nem szabad látszódnia.

Mit gondol a magyar fotózásról?
A magyar modellekről és fotósokról ritkán tudok igazán jót mondani, mert a fotós felelőssége az, ha egy modell és a stylist túltolja. Túl sok dolgot aggatnak a modellekre. A modellek pedig nagyon akarnak pózolni és a kezüket rosszul használják. Eltakarják a ruhát vele. Túl sok hangsúlyt kap, és azt hiszik, hogy ez így jó. Mindenki pózt akar csinálni a kezeivel, de ez olyan, mintha el akarnék adni egy festményt és a kezemet elé tenném, így mutatnám meg a vevőnek. Édesapám azt tanította nekem, hogy amikor megnézek egy fotót, akkor a kezet nézzem először, ha az nincs jól komponálva, akkor már nem is érdemes tovább nézni a képet. A kezet a legnehezebb beállítani. Ezért szeretek inkább kezdő modellekkel dolgozni, mint azzal, aki már profi, mert ők nem akarják úgy csinálni, ahogy azt én jónak látom, ők a saját fejük után mennek, én pedig tudom azt, hogy mi lesz az eredmény. Ők nem látják magukat kívülről. Sokszor a stylist akarja meghatározni, hogy milyen legyen egy kép. Én mindig csak egy kellékesnek tekintettem a stylistokat. Az ő feladatuk az, hogy ha a fotós egy rózsaszín elefánton akarja fotózni a modellt, akkor szerezzenek egy rózsaszín elefántot. Ne ők akarják megmondani, hogy én mit fotózzak. Igazából csak azoknak a fotósoknak van szükségük stylistokra, akiknek nincs jó ízlésük. Nekik kell a segítség a kellékek beszerzésén túlmenően is. Egy jó festőnek sem kell stylist, ő tudja, mit akar, és azt festi meg.

Már az alapoknál baj van, mert kik tanítják az iskolákban a fotózást? Olyanok, akik csak a tanításból tudnak megélni, mert a munkáikra nincs kereslet. Olyanoktól kellene tanulni, akik igazi mesterei a szakmának. Az iskolák letörik az egyéniséget. Elindul egy tehetséges ember, elkezdi tanulni a fotózást és lesz belőle egy iparos, a lélek kiveszik belőle, mert meg akar felelni a tanárok elvárásainak. Én tanítottam egy barátomat évekig fotózni. Olyan jó fotós lett, hogy irigy voltam a képeire, de beiratkozott egy főiskolára. Ott aztán olyan jól megtanították fotózni, hogy többet már nem is akar fotózni.

Mi teszi boldoggá?

Engem az tesz boldoggá, ha készítek egy olyan képet, amely igazán tetszik. Nagyon jó ránézni a régi képeimre és sokszor nem hiszem el, hogy én csináltam. Sok fotós büszke a képeire, de csak azért, mert nem tudja, hogy mi a jó.

Hol tanulta a szakmát?
Egyszer egy ismert festőnő megállított az utcán, hogy én elvégeztem-e Münchenben az akadémiát, mert az előadásaimban és a képeimben ennek a bő százéves akadémiának a hatását ismeri fel. Mondtam neki, hogy én nem jártam oda, de az édesapám száz évvel ezelőtt elment Münchenbe és ott tanult. Egész gyermekkorom arról szólt, hogy ő átadta nekem azt a tudást, amit ott kapott. Ekkor én még nem fogtam föl, hogy milyen fontos dolgokat mondott. A mai napig azon szabályok alapján dolgozom, amelyeket az édesapám Münchenben megtanult. Természetesen hozzáadom azt is, ami a saját tapasztalatom, de az örök értékek és alapelvek a mai napig irányítják a munkám. Ez a tudás generációkon keresztül továbbadódik. Engem az édesapám tanított, de én is továbbadtam a fiamnak. Amit már száz éve is tanítottak, az ma is érvényes, hiszen a szépség olyan, mint a fizika törvényei, attól függetlenül létezik, hogy azt elismerjük, vagy sem.