„Ahogy én látom, az emberiség teljesen elszakadt a normalitástól” - Interjú Göncz Dalmával, Az év képzőművésze díj nyertesével

A közönség Göncz Dalmának ítélte oda az elismerést, aki a színpadon azzal viccelt, mennyire örül, hogy a cementes kezeslábasát gálaruhára cserélheti, és felhívta a figyelmet azokra az anyákra, akik nap mint nap több szerepben is kiválóan megállják a helyüket.

Ha már ruha, nem lehet szó nélkül elmenni a szoknyád mellett. Mesélsz róla?

Fontos volt, hogy ne a fast fashion vonalról válasszak. Varga Viktória divattervező munkásságát ötvöztük a képzőművészetemmel, és ebből szerintem egy igazán különleges dolog született. Alapvetően minden munkám szervesen kapcsolódik a természethez, itt a növények organikus világát tudtuk visszahozni a szoknyán az egyik festményem élethű nyomatával. A szoknyán elhelyezett gyöngyök és kristályok reflektálnak a festményeimen használt nem hagyományos anyagokra. Anyagközpontú művészként nem csak betonnal és cementtel dolgozok, de nagyon sok olyan egyéb anyag is megfordul nálam, ami a hétköznapokban már nem felhasználható, de én „újrahasznosítom”, és létrehozok belőle valami olyasmit, ami értéket képvisel.

Nagyon örültem neki, hogy végre a cementes ruhától megválhattam, és egy nőiesebb ruhát tudtam magamra ölteni. Fantasztikus dolog szerintem ilyen kollaborációkat létrehozni, mert mindig egy új embert ismerhet meg az ember, és valamilyen nemes célt mindig tudunk vele szolgálni, vagy legalábbis valamire fel tudjuk hívni a figyelmet. Éppen azon gondolkodtam a rendezvényre érkezve, hogy – miután ez a ruha az első, ami szorosan hozzám és a munkásságomhoz kapcsolódik – az idei év végén jótékonysági aukció keretein belül licitre fogom bocsátani.

A természet és a városi miliő kontrasztja a művészeted egyik jelentős témája, és az érintetlen természet a ruhádban is visszaköszön. Miért fontos neked ez, és hogyan tudod a kettő közti kontrasztot belevinni a művészetedbe?

Minden egyes kérdés az önismereti utamnak egy pillére. Valószínűleg gyerekkoromból fakad a természetben előforduló formák, színek szeretete, és miután meghatározó élmény volt, ez visszatükröződik az alkotásaimban. A gyerekeimnek is próbálom ezt átadni. A művekben olyan ellentéteket próbálok egymással ütköztetni, és olyan szakadékokat próbálnék áthidalni, amire én is csak próbálok válaszokat találni a világban, és a képzőművészet eszköztárával igyekszem valahogy kinyilatkoztatni, bemutatni.

„Nőként nehéz leküzdeni, hogy csak akkor érezzük magunkat hasznosnak, ha éppen van feladat” – A GLAMOUR Women of the Year Az év színésznője díj nyertesével, Dobos Evelinnel beszélgettünk

És talán mindaz, ami az én fejemben megfogalmazódik, az talán másoknak is kérdés lehet. Nagyon remélem, hogy a városi élet, amiben élünk, egyszer majd újra visszatalál valahogy a természethez, és megtaláljuk azt a fúziót, egységet, harmóniát, amitől elszakadtunk. Az életünk törvényszerűségei, minden, ami velünk történik, minden, amit csinálunk, annak mintázata megtalálható a természetben. Ezeket a dolgokat nem kell újra feltalálni.

Ahogy én látom, az emberiség teljesen elszakadt a normalitástól. Olyan minták kezdtek hangsúlyt kapni, amik alapvető tagadásban vannak a természet törvényeivel. Az egyensúlyvesztés nagyon sok negatív dologhoz vezet, amiről most nem beszélnék külön részleteiben, de akit érdekel, szívesen látom a galériámban, vagy a műtermemben, és ott bővebben is szívesen kifejtem. De egyébiránt mindenki láthatja szűkebb-tágabb világunkban a történéseket.

Fotó: Demeter Vanda / Glamour

Most nyitottad meg a galériádat, mesélsz róla kicsit?

Idén január 11-én nyitottam meg a budapesti belváros egyik legszebb utcájában a Bazilika és a Lánchíd között félúton. A Goentz Atelier megnyitóján annyian voltunk, hogy többen kint rekedtek, és csak később tudtak csatlakozni. 200 négyzetméteren jelenleg csak és kizárólag a saját képzőművészeti alkotásaim vannak kiállítva. Az állandó kiállításon az elmúlt 10 évem munkáiból kiválogatott munkáim egy része tekinthető meg, melyet Gulyás Gábor filozófus-esztétával közösen válogattunk ki. Nagy megtiszteltetés, hogy a megnyitóbeszédet is ő mondta Kacsuk Péter műgyűjtővel egyetemben. Örömmel töltött el, hogy a képzőművészeti szakma elismert szaktekintélyei vállalták fel ezt a szerepkört.

Egyébként nagyon szeretek a látogatókkal beszélgetni a művek mélységéről, fontos számomra, hogy személyesen is találkozhassak a „befogadó” közönséggel. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy én kaptam ezt a díjat. A mi szakmánkban lényeges és szívet melengető a szigorúan vett „szakma” elismerése, de szerintem legalább annyira fontos a közönség visszajelzése is, a velük való beszélgetés a képekről, szobrokról.

Ez nagyon érdekes, mert egy műalkotás adott esetben mindenkinek mást jelent. Számodra mit jelentenek a különböző interpretációk?

Bevallom neked, nekem is vannak olyan nagy művészek, akikre felnézek, és akiknek a munkássága nagyon inspirál, és velük személy szerint szeretek találkozni, mert egészen más élményt tud adni. Mikor bejönnek az emberek a galériámba, és én is bent vagyok, nem mindig megyek oda, és kezdem el mondani a saját gondolataimat a művekről, hanem hagyom, hogy saját maguk indítsák el ezt a belső folyamatot, érleljék, gondolják végig, vagy egyáltalán csak figyeljék. Azt külön öröm számomra látni, hogy van, aki percekig ott áll, és csak nézi-nézi a festményt, és agyal azon, hogy “vajon itt mire gondolhatott ez az „elvetemült nő”, amikor ezt a dolgot készítette.”

A GLAMOUR Women of the Year díját a közönség ítéli oda. Mit jelent számodra a közönség visszajelzése?

Ahogy már fentebb is említettem, nagyon sokat. Hiába van az, hogy külföldön is már régóta jelen vagyok, voltak már interjúk, riportok, kiállítások, itthon valahogy mindig sokkal nagyobb kihívás megszólalni és kiállni. Az egyetlen TV műsorban, amit nézni szoktam, a Cápák Között-ben is mindig azt mondják, hogy amíg itthon nem építettél fel valamit, addig mit akarsz külföldön, itthon kell bizonyítani. Na mármost ez egy érdekes kérdés, mert nekem szinte minden előbb történt meg külföldön, ráadásul sokezer kilométerre a hazámtól, mint itthon.

„Azt gondoltam, hogy csak akkor vagyok szerethető, ha felmutatok valamit” - Interjú Tóth Verával, Az év énekesnője díj nyertesével

Nálam most az van, hogy a külföldi jelenlét mellett van egy erős budapesti, és hamarosan pedig a legszűkebb „hazám”-ban, Kaposváron - ahonnan származom – „mutatkozhatok be” egy komolyabb anyaggal. Nagyon készülök, mert talán ez lesz életem legnagyobb lelki kihívása. Egy hongkongi, párizsi vagy bármilyen külföldi kiállítás is hatalmas dolog, de valahogy az nem jelent akkora lelki felkészülést és összpontosítást, mint hogy ott „tárjam ki a lelkem”, ahol minden fűszálat ismerek.

Hogyan látod itthon a kortárs művészek helyzetét?

Sok olyan külföldi kiállításon voltam már, ahol olyan impulzusok értek, amikről úgy gondoltam, hogy itthon is hasonlókat fogok átélni. Ahogy említettem az előbb, a külföldi jelenlét hamarabb hozott sikereket és elismerést, mint a magyar. Minden művésznek, ha valami újat hoz, és nem a hétköznapi értelemben vett festészetet viszi tovább, hanem azt mondja, hogy valami teljesen új dolgot szeretne megmutatni a világnak, fel kell készülnie arra, hogy kap hideget-meleget. Én sem vagyok ez alól kivétel. Olyan ellenszélben kell „hajóznom”, amire álmaimban sem gondoltam. De én erre a nulladik perctől felkészültem, a célom továbbra is az, hogy még komolyabb nemzetközi szintekre vigyem a saját művészetemet, és ezzel hazánkat is ismertebbé tegyem.

Olyannyira egyedi a művészeted, hogy a festés mellett betonnal is dolgozol, ami valljuk be, nem egy nőies terület - mennyire nehéz itt érvényesülnöd?

Mindig is kicsit lázadó gyerek voltam, édesapám világéletében azt gondolta, hogy a két lányát „tisztes” polgári útra tereli, ami minden szempontból „biztonságot” jelenthet a jövőjükben. Egy ideig ennek „eleget tudtunk tenni”, de nem éreztük benne jól magunkat. Aztán az élet valahogy visszasodort minket arra az útra, amik igazán mi vagyunk. Azt gondolom, most már édesapánk is elfogadta, és mindkettőnkre büszke, és az egyik legnagyobb támogatónk. Egyébként van egy munkám, ami most készült el, és a női archetípusokról szól. Száz kép, száz nap arca, szelfije látható betonlapokon. Érdemes megnézni, mert számomra is nagyon izgalmas dolog kívülről látni, hogy egy nőnek mennyi szerepköre van, mennyi érzelmi állapotot élünk meg viszonylag szűk időintervallumon belül, mennyi arcunk van, amit meg tudunk mutatni.

A beton olyan eszköz a kezemben, ami annyira sokrétű és innovatív, hogy gyakorlatilag a lehetetlent is meg lehet belőle csinálni. Mindig egyfajta aggregátor, amikor azt érzem, hogy valami nem jó, vagy valamit nem lehet megcsinálni, vagy azt mondják, hogy ez a képzőművészetben nem bevett szokás. Ilyenkor felgyullad bennem a zöld lámpa, hogy “uh, Dalma, ezt ki kell próbálni”.

Amikor lassan tíz évvel ezelőtt nekiálltam a garázsban a betont használni a festményeimhez, és a különböző anyagokkal kísérletezni, akkor az elkészült műveket nem nagyon szántam közszemlére. Tényleg az volt a belső motivációm, hogy jól érezzem magam, hogy visszataláljak az „utamhoz”. Nem tudtam, hogy ebből valaha valami lesz, és hogy valakinek én ezt meg merném mutatni. Az egy banális dolog volt, hogy a férjem jelezte, „szuper, hogy ennyi festmény van a garázsban, de be kéne állni a kocsival”. Nagyon nehéz döntés, amikor ott állsz, és azt mondod, hogy akkor megnyitod a lelked legbelsőbb szelencéjét számodra ismeretlen emberek előtt.

A színpadon az anyukáknak üzentél, és előbb is szóba került, hogy milyen fontos minden szerepet megélni. Neked mi ebben a legnagyobb kihívás, és hogyan tudsz balanszírozni a szerepek között?

Nem szoktam felhívni a figyelmet arra, hogy van három gyerekem, mert ez önmagában se nem érdem, se nem kapcsolódik a művészetemhez. De a rendezvény tematikája remek lehetőség volt, hogy hangot tudjak adni, hogy anyaként, nőként, feleségként, képzőművészként, sportolóként és még rengeteg dologban szeretnénk brillírozni, balanszírozni és megtalálni a harmóniát, minél több élményt és tapasztalást gyűjteni addig, amíg arra lehetőségünk van itt a Földön. Én erre törekszem a hétköznapokban, de azt tapasztalom, hogy egyik szerepem sem működik a másik nélkül. Ha nincs egyensúly a gyerekeimmel a családban, a ház körül, ha nem megyek el sportolni, nincs elég erőm ahhoz, hogy lemenjek a műterembe.

Természetesen az egyensúly megtartásához kell egy olyan család, egy olyan partner és olyan nagyszülők, akik segítenek. Nem megoldják helyettem a feladatot, de besegítenek. Én ebben szerencsésnek mondhatom magam. Tudom, hogy ez nem mindenkinek adatik meg. Az anyai szerepköröket nagyon szeretem feldolgozni a művészetemben. Szerintem minden nőnek fel kell vállalni, és tudom, hogy néha baromi nehéz, hogy néha teljesen kiakadunk, hogy elfáradunk, hogy nincs türelmünk. De azt is, ha kicsattanunk a boldogságtól, ha úgy érezzük, hogy meg tudnánk mászni a Mount Everestet. Mert így vagyunk nők, így vagyunk emberek. Én ezekből a váltakozó amplitúdókból származó energiákat a műalkotásaimban összpontosítom.