Feuer Yvette hisz a személyes színház közösségi erejében
Feuer Yvette a 90-es években az akkor kultikus Arvisura Színház tagja volt, majd a Krétakörben számos Schilling Árpád rendezte darabban játszott, ezek után független színészként, alkotóként dolgozott színházi előadásokban. 2010-ben alapította meg a Láthatáron Csoportot, melynek művészeti vezetője.
Ezeket láttad már?
Gyermek-, ifjúsági és felnőtt előadásaik az edukáció mellett fontos társadalmi kérdésekre hívják fel a figyelmet, és azokat jellemzően kisebb színházi helyszíneken játsszák. Feuer Yvette interjúnkban a független színházi világba enged bepillantást, kedvet csinálva az alternatív színházhoz, melyre sajnos még mindig kevesebb figyelem hárul, mint a kőszínházakra.
Kezdjük az elején: miért lettél színész?
Amióta az eszemet tudom, színész akartam lenni. Gyerekkoromban szerettem verseket mondani, versmondó versenyeken is indultam.
A pályád elején többek közt a Krétakörhöz kötődtél, annak megszűnése és azzal együtt az állandó társulat hiánya hívta életre a Láthatáron Csoportot, vagy inkább hiánypótló előadások megalkotása motivált?
A csoport létrehozásában több minden közrejátszott. Tanultam és dolgoztam az Egyesült Államokban; ez nagyon nagy hatással volt rám, aztán 2009-ben hazajöttem és itt kezdtem el újra színházzal foglalkozni.
A Simon Balázs vezette Utca-szak Egyesülettel dolgoztam, a szervezettel látogattam el Borsodba, ahol megismerkedtem Siroki Lászlóval, aki közösségfejlesztőként dolgozott és segítette az ottani romaközösségeket. Mesélt a feudális vidéki viszonyokról, meg a tomori tanodáról, amit működtetnek, és úgy éreztem, én is hozzáadhatok ehhez a nemes kezdeményezéshez budapesti ismerőseim révén, még ha csak könyvekkel vagy ruhákkal támogatjuk is a nélkülöző fiatalokat.
Karácsonyra bohócos műsort csináltunk, amit adománygyűjtéssel kötöttünk össze, ebben Manyasz Erika és Szegedi Tamás is szerepeltek, hármasban indítottuk útjára a társulatot, ez volt az „őskor”. Az akkor még létező Nyílt Társadalmi Intézet pályázatát két egymás utáni évben is elnyerve, bejártuk Borsodot és Szabolcsot. Nagyon sűrű, meghatározó élményeket gyűjtöttünk.
Mit hoztál magaddal a Krétakörből?
A kooperatív műhelymunkát biztosan onnan hozom. Az improvizáció iránti lelkesedésem viszont színészi pályám legelejére nyúlik vissza, amikor az Arvisura Színházi Társaság tagja voltam. Ott is rengeteget rögtönöztünk, abból szűrtük le mindazt, ami belekerült a szemünk előtt megszülető darabba. Amerikában színházi mesterszakot végeztem, volt egy olyan tárgy az egyetemen, hogy play-development, ami a darabfejlesztésről szólt és imádtam.
Az a lényege, hogyan lehet saját és hozott/talált anyagból – például egy újságcikkből – darabot fejleszteni. Alapvetően a Láthatáronban is darabokat fejlesztünk a kezdetek óta. Időnként azonban jól jön egy-egy előre megírt színdarab is (nevet).
A Láthatáron Csoportban hogyan folyik az említett kooperatív műhelymunka? Mi a feladatod társulatvezetőként?
A társadalmi jelenségek és a saját belső folyamataim érdekelnek, ezekből lesz egy ötletem, kérdésem, és ha eldöntöm, hogy ebből kellene előadást készíteni, akkor megkeresek embereket. Először a rendezőt vagy dramaturgot választom ki, és velük együtt összeállítjuk a csapatot. Általában kutatjuk a témát, elmélyülünk benne, azután következik a „darabfejlesztés”.
Ez azt jelenti, hogy többségében nem egy előre megírt szöveget használunk, hanem az összegyűjtött ismeretek alapján a rendező-dramaturg páros hoz jelenetötleteket, amire a színészek improvizálnak. A rögtönzött elemeket a rendező és a dramaturg tovább finomítják, a próbák során pedig további oda-visszacsatolások történnek, amíg véglegessé nem válik a szövegkönyv. Van, hogy nincs improvizáció, hanem közösen szerkesztünk, és olyan is volt már, hogy egy író megírta a darabot. Tehát nincs egy kaptafa.
A darabok kiválasztásánál vagy megalkotásánál arra is figyelemmel vagyok, hogy azok kis térben, kvázi független színházas produkcióként is előadhatók legyenek.
Az előadásaitokban közös, hogy különböző módokon, de beépülnek a nézői reflexiók. Például a Kenyértörés című darabotok esetében, az előadás második részében ketté osztódik a publikum és a két oldal egymással vitázhat a látottakon, ami egy, a demokráciáról folyó párbeszédet eredményez. De legújabban, a Boldogság madara című fázisbemutatótokon (egy művészeti projekt első állomásának publikum előtti szerepeltetése – a szerk.) is kíváncsiak voltatok a közönség véleményére.
Különösen érdekelnek a nézői reakciók – célom is az előadásokkal, hogy az közös élményt generáljon, közös gondolkodást indítson el. A Mit ér, ha? - zenés női varieté a mulandóságról című darabunkban ráadásul spontán alakult úgy, hogy ma már a taps után, az előadás végi törzsi tánc zenéjét újra beadjuk, hogy a nézők bejöhessenek táncolni a színpadra.
Múltkor vagy ötven ember beözönlött, többségében nők – elképesztő volt! Amikor ez először megtörtént, katarzist éreztem, hogy igen, ez volt a vágyunk, hogy ez egy ennyire felszabadító élmény legyen. A közösségi élményre az is ráerősít, hogy kis játszóhelyeken lépünk fel, ami intim közeget biztosít a nézőnek, aki ezáltal könnyebben megnyílik, mint nagyobb térben. A Hagyaték című előadásunk után mindig tartunk közönségtalálkozókat, ami lehetőség a közös beszélgetésre, a gondolatok megosztására.
Mi hajt ebben a független színházak számára levegőtlen helyzetben, hogy a Csoporttal rendre újító szándékú előadásokkal álljatok elő?
Azt gondolhatnánk, hogy a független színházi lét az erőforrások hiánya miatt mostoha környezet (jelenleg meglehetősen az, sajnos), de közben meg jó néhány olyan előnnyel jár, ami a kőszínházaknak nem lehet sajátja: nálunk nincsenek meg azok a kényszerek és kötelezettségek, amik egy más struktúrában már megkötnék a kezünket.
Muszáj találékonynak lennünk, mert semmi biztonságunk nincs. Legújabb projektünknél, A Boldogságunk madara összművészeti produkció esetében sem vártunk a pénzre, ha alacsony költségvetésből is, de elkezdtük a munkát. MOME-s diákokat és vezetőjüket kértük föl, hogy készítsenek a készülő darabhoz jelmezeket, amik csodálatosan sikerültek. Ez most lendületet ad, és remélem, majd sikerül olyan előadást létrehozni, a megszületett látvány és jelmezek bővítésével, ami a tibeti mesék hagyományát és a kortárs színházat ötvözi.
Hogyan lehet támogatni a Láthatáron Csoportot?
Adománygyűjtő követes kampányt tartunk a Facebookon. Vannak pedagógus követeink, mert sokat játszunk iskolákban a gyermek- és ifjúsági darabjainkat, ők mindenkinél hitelesebben tudják helyben képviselni az ügyünket. De színészek, sőt, pszichológusok is felvállalták, hogy segédkeznek a gyűjtésben. Utóbbiak például a Hagyaték című darabunk miatt csatlakoztak, amit szakmailag előre mutatónak tartanak.
Milyen előadásotokat játsszátok mostanában? Mely projektek megvalósításán dolgozol?
Szeretném folytatni a Boldogságunk madarát, de színházon kívül egyéb művészeti projektjeink is vannak. Például a nők életközepi válságával foglalkozó Mit ér, ha? darabunk női erőt sugárzó dalaiból, amiket Kiss Judit Ágnes írt és Füri Anna zenésített meg, jó lenne, ha egy professzionális hanganyag készülne, vagy akár YouTube klipek születnének belőlük!
Ez a darabunk egyébként február elsején lesz látható a Jurányiban, február 13-án pedig a Hagyatékkal lépünk föl a KuglerArt galériában. Szintén ott adtuk elő február 23-án az Én, te, mi interaktív párkapcsolati komédiánkat, ifjúsági darabjainkkal pedig folyamatosan járjuk az iskolákat, örömmel téve eleget az oktatási intézmények meghívásainak. A gyermekotthonokban játszott, a fiatalkori prostitúciót középpontba állító, a KV Társulattal közös előadásunk, a Kiállok érted most lesz századik alkalommal látható, ami nagy öröm számunkra.
