Festy: „A csúcsra vágyunk, pedig ott lenni nem is a legjobb, mert kikopik a motiváció”
Kartográfus, majd az egyik legmeghatározóbb hazai divatbloggerből lett fotós. A divatszakmában Festy néven ismert Rohonczi Anita influenszerként megjárta a Chanel és a Gucci divatbemutatóit, állandó meghívottja volt többek közt a milánói és párizsi divatheteknek.
Ezeket láttad már?
Festy ma már közelebb érzi magához a művészvilágot, mint a kifutókat, de interjúkban arról is beszélünk, miért lehet megunni egy mások számára megunhatatlannak tűnő életformát, és mit vár karrierjének új fejezetétől.
Kezdjük a térképészettel: miért vonzott ez a nem kimondottan nőies pálya?
Már általános iskolás koromban beleszerettem a földrajz szépségeibe: az első pillanattól fogva magával ragadtak a vulkánok és kőzetek, a tanárom egyetemi jegyzeteiből tanultam a geológiát.
Földrajz szakra készültem, fel is vettek térképész szakra az ELTE-re, ahol a professzorom, José Jesús Reyes Nuñez segítségével beleástuk magunkat egy hiánypótló témába: látássérültekkel foglalkozó térképészettel, a tiflocartográfiával foglalkoztunk. Diplomamunkának speciális térképet készítettem vak gyerekek számára.
Továbbkutathattam ezt a fontos témát az ELTE Földtudományi Doktori Iskolájában is, ahol a PhD-témám egy, a gyengénlátó gyermekeknek szóló komplett iskolai atlasz megrajzolása volt, amit a diákok a mai napig használnak az SNI iskolában.
Manapság irigyelt foglalkozás az influenszerkedés, nehéz bekerülni az élbolyba. Te viszont nemcsak hogy ismertté tetted a neved a divatvilágban – vagyis a Festy művésznevet –, de ráadásul luxusmárkákkal foglalkoztál.
Több mint tizennégy éve kezdtem el írni a divatblogomat – világszinten az elsők közt –, így minden szépen fokozatosan, magától alakult a hosszú évek során. Izgalmas volt a kezdeti időszak, mert divatbloggerként egy új szakma irányvonalait szabhattuk meg.
Az elején nem voltunk sokan, könnyedén ki lehetett tűnni, és álomszerű dolgokat érhettünk el. Undergroundnak számított ez a műfaj, az üzletiesség még kicsit sem jellemezte. Akkor még a közösségi média sem létezett, mindenki maga hozta létre a blogját, amin szenvedéllyel írt naponta a hobbijáról.
Mi késztetett az ismételt karrierváltásra? Te is hiszel abban, hogy a csúcson kell abbahagyni?
Tízévente szeretek váltani és megújulni, ez adja az életerőm. A csúcsra vágyunk, pedig ott lenni nem is a legjobb, mert kikopik a motiváció. Belekerülünk egy mókuskerékbe, és sokan támadnak, főként irigységből. Jobb állapot, amikor építkezünk, tele vagyunk még tűzzel, inspirációval.
A folyamatos fejlődésnél, tanulásnál mi lehet jobb? Három éve, amikor az influenszerség hazánkban is fénykorát élte, pontosan tudtam, innen már csak lefelé lesz. Ez törvényszerű. Ha ezt megérezzük, váltanunk kell, nem szabad megvárni, hogy már ne legyen más választásunk.
Hogyan jött az életedbe a fotográfia és a filmezés?
Mindig is jelen volt mindkettő, mert anyukám fotósként és operatőrként dolgozott kisgyerekkoromban. Amióta az eszemet tudom, kamerák között nőttem fel. Általános iskolában az osztálytársakkal átírtuk az István, a király rockoperát, és leforgattuk anyukám nagy Panasonic VHS-kamerájával a kertünkben.
Én voltam az operatőr. Rengeteg művészfilmet is néztem gyerekkoromban, a rajzfilmek nem igazán kötöttek le. Már akkor is az érzelmek megnyilvánulásait kerestem a filmekben. Visszavonultam a szobámba, órákon át nézegettem az általam készített fényképeket, szerettem elmerülni bennük, vagy kézzel lerajzoltam őket.
Igazából a térképészet közel áll a fotográfiához és a filmezéshez, mivel az is a térnek egyfajta leképezése. Egyetem alatt beleszerettem a Photoshopba, és lassan húsz éve szinte nincs nap, hogy ne használnám a programot. Szeretek éjjelente retusálni, és közben zenét hallgatni – ez egyfajta meditáció számomra, és közben még alkothatok is. Az elmúlt tíz évben már intenzíven fotózom.
A nagy nemzetközi divathetek bemutatóiról és a backstage-ekből folyamatosan közvetítettem a blogomon. Megtanultam általuk éles helyzetekben is uralni a gépet, mert a nyüzsgésben csak pár másodperc esély adódik, hogy meg lehessen örökíteni a világsztárokat. A férjem, Muhari Krisztián Ákos jazz zenész és egy zeneműkiadó tulajdonosa, az ő segítségével kerültem be koncertfotósként a zenei világba.
Hálás vagyok neki, hogy a szakmában is támogat, segíti fejlődésemet. Fordulópontot jelentett két éve Keleti Éva kiállítása a Műcsarnokban, ahol Éva néni maga tartott tárlatvezetést, utána beszélgetni is lehetett vele. Mutatva neki az addigi munkáimból, arra biztatott, hogy ne csak hobbiként gondoljak a fotográfiára. Meghívott magához, beszélgettünk, tanított és tanácsokat adott.
Van olyan területe a fotózásnak, ahol szívesen továbbképeznéd magad?
Amikor az első karantén beütött, és leállt minden blogolással kapcsolatos munkám, úgy döntöttem, kihasználom a felszabadult időt, és felvételizem dokumentumfilm-rendezőnek. Sikerült bejutni az egyetemre, és most örömmel tölt el, hogy ezt a szép szakmát a legnagyszerűbb tanároktól és mentoroktól sajátíthatom el.
Kik inspirálnak?
Rendszeresen együtt dolgozom Frenák Pál Kossuth-díjas koreográfussal, ami nagy megtiszteltetés. Egyből magával ragadott a kortárs tánc. Maurer Milán, hazánk egyik legtehetségesebb fiatal táncművészével is együtt alkotunk, kísérleti művészfilmeken dolgozunk, melyek jövőre megtekinthetők lesznek, ha minden jól megy.
Másik szerelem munkám a Vad Fruttik zenekarhoz fűződik. Felszabadító érzés, amikor rockkoncertet fotózhatok, magával ragad a hangulata. Likó Marcell-lel közös projektünket is imádom, mert hasonló az ízlésünk, megvan az összhang munka közben. A fotózás mellett a mozgóképek létrehozására is kiterjesztettük az együttműködést. Inspirál, hogy a mély dalszövegekhez hogyan lehet képi világokat teremteni, videoklipeket létrehozni.
Milyen fotográfiai stílus áll közel hozzád?
A dokumentarista és a divatfotózás, amiket ötvözni is szeretek, nyers valóságukban is megmutatva a szereplők érzelmeit. Többnyire fekete-fehér képeket készítek, hogy minél inkább ráerősítsek az alkotás központi témájára.
Mi fog meg a fotóművészetben?
Nincs csodálatosabb annál, minthogy megörökíthetem a pillanatot és az embereket az utókornak. Ez mintegy küldetéstudatként munkál bennem.
Mondhatjuk szerintem, hogy maximalista vagy: mi jelenti számodra a nagy célt a fotózásban?
Valóban maximalista vagyok, amiből ideje lenne lejjebb adni, inkább szeretetből alkotni. Régen, a divatblogolás kapcsán számos célt tűztem ki magam elé, szinte mindent alárendelve azoknak.
Megtérült a befektetett energia, és még többet is sikerült elérni, mint, amit valaha megálmodtam volna, viszont a magánéletem és az egészségem látták mindennek kárát. Megváltoztak a prioritások: legfőbb vágyam, hogy tehetségekkel, művészekkel, egymást inspirálva izgalmas produktumokat állítsunk elő.
Egy hajkendő vagy turbán is lehet fenntartható - a Cukorka Szabóság rá a bizonyíték