Felméry Lili: „Az anyaságtól kiegyensúlyozottabb lettem a balettben is”
Felméry Lili egy ország előtt nőtt fel az Operaház színpadán. Tizennégy évvel ezelőtt, az akkor tizennyolc éves balerina a legnagyobb álmokkal lépte át a színház küszöbét. A karrier mellett nemrég anya is lett, amely legkedvesebb karakterei mellett egy újfajta főszerep az életében.
Ezeket láttad már?
Gyerekkori célokról, megvalósításról és a szülővé válásról különleges helyzetben tudtam kérdezni Felméry Lilit, mivel volt szerencsém eddigi karrierjét úgyszólván a páholyból szemlélni, barátként.
2010-ben egy női magazin címlapján szerepeltél. Miután elolvastam az interjút, írtam neked a Facebookon, és felkértelek egy fotózásra. Akkor találkoztunk először, tizennégy évvel ezelőtt.
Akkor még nem voltam társulati tag, végzős balettnövendékként kaptam a lehetőséget, hogy főszerepet táncoljak Seregi László Rómeó és Júliájában. Ő és Kaszás Ildikó balettmesternő, valamint Hágai Katalin dolgoztak velem, hogy még iskolásként a világ egyik legszebb főszerepét eltáncolhassam. Ha később talált volna meg ez a szerep, már nem dolgozhattam volna Laci bácsival. Szerencsés vagyok, hogy ez megadatott nekem.
Emlékszel, milyen álmokkal léptél be akkor a színház bejáratán?
Amikor egy fiatal táncművész kijön az iskolából, izgatott és álmodozó. Mindig is az volt az elképzelésem, hogy az Operaházban fogok táncolni, és többé-kevésbé sikerült minden kitűzött célomat megvalósítanom. Ezekben az évtizedekben sokat érünk, rengeteget számít a tapasztalat. Ma, harminchárom évesen teljesen más művészként állok a színpadon, mint tizennyolc évesen.
„Rengeteg elfojtást, ki nem beszélt érzést hordozok, amiket a darabjaimon keresztül próbálok kiadni magamból” – Interjú Feledi Jánossal
Amire viszont igazán büszke vagyok, hogy soha nem csillapodott bennem a tánc iránti szeretetem. Ma már arról álmodom, hogy legyen egy olyan huszonöt éves pályafutásom, amit teljesnek érzek majd, amikor befejezem a balettot.
Az elmúlt évtizedben többször is láttalak Júliaként. A változás, amiről beszélsz, hogyan mutatkozik meg akkor, ha egy karaktert hosszú évekig táncolsz?
Ahogyan egy művész formálódik, úgy változik a karakter, hiszen önmagunkat is beleadjuk a szerepbe. A sztori, a lépésanyag ugyanaz, de mi egy kicsit mindig mások vagyunk. Tizennyolc évesen azt a zsenge, fiatal Júliát még nagyon könnyen hozod, ugyanakkor művészileg minél több év tapasztalás van mögötted, annál könnyebb kifejezően eltáncolni egy adott szerepet.
Több dolgot élsz át a magánéletedben, amely segítségedre van a színpadon. Így lesznek idővel magától értetődőek, hogyan fejezz ki egy érzelmet vagy gondolatot a tánclépéseken keresztül.
Ez viszont egy érdekes paradoxon a balettben, hiszen az idő segít a színészi játék csiszolásában, viszont fizikailag egyre nehezebbé válik a tánc.
A pálya elején képes vagy bemelegítés nélkül is színpadra állni, bármit megcsinálsz, „ide nekem az oroszlánt is” felfogással. Idővel viszont a bemelegítés ellenére is itt-ott fájdalmat érzel, recsegsz-ropogsz, közben meg művészileg a topon vagy. Az a legjobb, ha ez a két dolog valahol félúton találkozik egymással. Talán ekkor van a táncos a pályája csúcsán.
Ezt lehet egyébként tudni, hogy mikor van?
Ez nagyon nehéz kérdés. Talán akkor fogok tudni erre válaszolni, amikor szegre akasztom a spicc-cipőmet.
Szabó Zsófi: „A táncban nem lehet rejtegetni az érzelmeket, és számomra ez hatalmas kihívás”
A szegről eszembe jutott egy emlék. Egyszer, amikor a családodnál voltunk, és megmutattad a gyerekszobádat, a falon, kis szegeken lógtak a spicc-cipőid.
Talán három pár spicc-cipő volt a falon, amelyek fontos mérföldköveket jelentettek az akkori szakmai életemben. A lausanne-i balettversenyen viseltet tettem ki, de ott volt a rómeós is mellette. Persze, ha lehetne, az összes darabot megtartanám, mindegyik fontos számomra valamiért.
Kilencéves korod óta minden percedet a balettnek szentelted, három évvel ezelőtt viszont megszületett a kisfiad. Nem féltél, hogy mi lesz akkor, ha anya leszel a karriered mellett?
Amikor megszületett a kisfiam, a megszokott, fegyelmezett rendszerem valóban felborult, de képzeld, én vártam is, hogy átkerüljön a fókusz a családra. Azt érzem, hogy az anyaságtól kiegyensúlyozottabb lettem a balettben is. Van olyan mester, aki megjegyezte a közös munka során, hogy amióta újra dolgozom, jobban táncolok. Nekem és Gerinek (Balázsi Gergő Ármin, a Magyar Nemzeti Balett principálja – a szerk.) is legalább annyira nagy álmunk volt szülővé válni, mint elérni a kitűzött célokat a szakmában.
Hogyan egyeztetted össze a várandósság időszakát a balettel?
Geri szerette volna, ha én döntök a mikorról, hiszen az én testem változik meg, én esem ki a körforgásból. Mindenképpen komoly kérdésről volt szó. Az első hét hónapban még bejártam a reggeli gyakorlatokra. Színpadon nem szerettem volna már táncolni, mert az stresszes szituáció, minden nyugalmat meg szerettem volna adni a kisfiunknak. A nyári szünet épp jókor jött, két hónapig otthon pihentem a szülés előtt. Élveztem azt a kilenc hónapot, figyeltem, ahogy a testem változik, igyekeztem megélni minden pillanatot.
A visszatérést már a terhesség alatt is terveztem. Próbáltam reálisan gondolkodni. Januárban jött A rosszul őrzött lány, ez lett volna az első darab, amelyben újra színpadra állok. Végül a sors úgy hozta, hogy Gerivel covidosak lettünk, így ez a tervem meghiúsult. Végül az Operaház újranyitásának napján, a Mayerlingben táncolhattunk újra együtt. Emlékszem, aznap volt Geri születésnapja is, úgyhogy számomra ez egy felejthetetlen élmény.
Ladányi Andreát háromezer gyerek közül válogatták be a balett intézetbe, mára az egész világ a lábai előtt hever
Hogyan változtak meg a hétköznapok, amióta szülők vagytok?
Az ember megpróbál felkészülni a gyermek érkezésére, de ma már mi is tudjuk, hogy erre nem lehet. Mindent a jelenben tapasztalunk meg. A mindennapjaink nagyon különbözőek, nincs két egyforma napunk. Szerencsések vagyunk, mert nagyon jól kezelhető a kisfiunk. Számunkra ő egy igazi csoda! A kezdetektől a mi rendszertelenségükben próbálja megtalálni a helyét, és nagyon jól alkalmazkodik. Most fogja kezdeni az óvodát, úgyhogy mindig történik valami újdonság az életünkben.
Többször is kérdeztem már balettművészektől, szeretnék-e, hogy a gyermekük is ezt a pályát válassza? A legtöbb esetben a válasz az volt, nem. Ti mit gondoltok erről?
Mi is inkább arra hajlunk, ha lehet, másban találja meg a boldogságot. Nyilván az a legfontosabb, ha valamiben tehetséges lesz, és szeretné azt csinálni, akkor támogatni fogjuk őt. Szeretnénk, hogy kipróbálhasson többféle dolgot, de ha a színház tetszene meg neki, akkor sem lennék meglepődve. Még nem sokat járt itt, kíváncsi vagyok, ha eljön minket megnézni, miként fog reagálni.
„Érezze úgy a néző, hogy a jelenléte lényeges!” - interjú Éry Franciskával
Mi pontosan tudjuk, milyen nehézségekkel kell szembenézni, ha valaki ezt a hivatást választja. Vajon, ha számunkra kevésbé ismert világba csöppenne, akkor kevésbé félteném? Nem tudom. Egy szülő mindig félteni fogja a gyerekét.
Lehet, sokan értetlenül olvassák a válaszodat, hiszen a szakmátok árnyoldalait csak kevesen ismerik. Én még emlékszem például az egyik sérülésedre, ami fizikailag és lelkileg is nagyon megterhelő volt számodra.
Az a térdgyulladásom fél évig tartott, de pont elég volt arra, hogy megtapasztaljam, milyen lemondani egy előadást, milyen az, amikor nem tudok rálépni a lábamra, nemhogy ugrani vele. És én még nem is vagyok sérülékeny alkat. A gyógyulást nem csak fizikailag, mentálisan is fontos komolyan venni.
Erről Geri jut eszembe, akinek most lesz egy éve, hogy három bokaszalagja szakadt el, és még tart a felépülése, lehet, hogy műteni kell. De ő mégis jól viseli. Ha velem történne mind ez, biztos, hogy sokkal drámaibban élném meg. Ő példát mutat nekem abban, hogy így is hozzá lehet állni a nehéz időszakokhoz.
„Attól még lehetek értékes ember, hogy nem hordok drága cuccokat” - De illik farmerben menni az Operaházba? Íme a szakember válasza
Mennyire féltek egy ilyen sérülés után újra táncolni?
Ilyenkor a testünket és a lelkünket is rendbe kell tenni, mindkettőnek kell a gyógyulás. Egyszer mondta nekem valaki, hogy egy sérülést követően ne várd el magadtól, hogy ugyanúgy állsz be a rúd mellé. Mintha kicsit újratanulnál balettozni. Ha teljesen rendbe is jön az adott sérülés, természetes, hogy az ember az elején nagyon óvatos, és félti magát.
Hogyan látod a mostani önmagadat ahhoz képest, aki tizennyolc évesen voltál?
Az biztos, hogy továbbra is kellenek a célok, ezek motiválnak. Ugyanakkor szeretem felmérni azt is, mit tettem már le az asztalra, és emlékezni a sok szép pillanatra, az elért eredményekre. Azt hiszem, az a legjobb, ha nem vársz el semmit, csak élvezed, ami megtörténik veled. Mostanában mindig arra gondolok, hogy mennyire szeretem, amit csinálok. Mindegy, milyen szerepet táncolok, hiszem, hogy azt csak szívvel-lélekkel szabad csinálni, különben a nézők megérzik az ellenkezőjét.
Régebben, ha hibáztam, nagyon mérges tudtam lenni magamra. De az évek alatt rájöttem, hogy hibázni emberi dolog, senki nem tökéletes. Ilyen szempontból is jót tett nekem az anyaság. Bármi gond is adódik, elég csak a kisfiamra gondolni, és máris jól vagyok. Nehéz szakma a miénk, mert a maximalizmusunk örökké munkálkodik bennünk. Emellett a hit, az alázat és a szorgalom is végigkíséri a mindennapjainkat. Törekednünk kell megtalálni önmagunkban az egyensúly.
![Glamour Napok Banner](https://ocdn.eu/pulscms/MDA_/42ea49e0a1b8b17f9c92dde303f737d7.jpg)