Epres Panni: „Van egy-két ember, akiért képes vagyok rajongani”
A 2024-es őszi GLAMOUR Bookban Epres Panni fotóival is találkozhatunk, a manöken a bookazine három évvel ezelőtti magyarországi debütálása után most újra a kiadvány címlapján látható. Panni a megjelenés apropóján adott nekünk ismét interjút.
Ezeket láttad már?
Epres Panni a hazai divatvilág egyik legmeghatározóbb alakja, Instagram oldalán közel kétszázezer ember követheti finom eleganciával életre hívott posztjait. Interjúnkban beszélgetünk a kezdetekről, modellkarrierjének sorsdöntő pillanatairól, a modell- és influenszervilággal szembeni előítéletekről, és arról a bizonyos sötétkék szövetkabátról.
Sok színésznő vagy balerina meséli, hogy már egészen kiskora óta vágyott arra a pályára, amely végül a hivatása lett, és már akkor látszott, hogy tehetséges. Ahhoz, hogy valaki modell legyen, az egyik legfontosabb dolog az alkati adottság, ami például még óvodában nem látszódik. Benned mikor merült fel először, hogy ez lehet a te pályád?
Tízéves koromból már van erről emlékem, mindig is nagyon magas és vékony voltam. Bár közösségi média nem, de tinimagazinok léteztek, a nagymamámnak pedig járt a Burda, így láttam, hogy néz ki egy modell. Biztosan te is emlékszel Whitney Houstonnak az I Wanna Dance with Somebody klipjére. Néztem kamaszként és láttam, hogy hasonló alkatom van, mint neki. Ő nem modell, de szépségideálnak számított a nyolcvanas években.
A szüleim barátai között pedig voltak olyanok, például Pataki Ági is, akiktől többször hallottam, hogy „ez a gyerek modell lesz”. Elültették a fejemben, hogy erre alkalmas vagyok, miközben nagyon fiús gyerek voltam. Matchboxokkal játszottam, legóztam, kosárlabdáztam... Aztán magától alakult minden, soha nem léptem annak érdekében, hogy modell legyek. Sokszor, amikor anyukámmal sétáltam, leszólítottak az utcán modellmunkákkal, de mindig visszautasítottuk. Egyszer aztán tizenhét évesen egyedül sétáltam, és meggyőztek.
Kikérted Pataki Ági vagy más hozzáértő véleményét annak kapcsán, hogy ez egy komoly ajánlat-e, érdemes-e belevágni?
Nem, mert én mindig csak az aznapot nézem. Ez egyre inkább így van az életemben, de már akkor sem terveztem egy vagy éppen tizenpár évvel előre, mert mindig csak a következő egy-két hét tervezését érzem reálisnak. A legtöbb, amit tehetsz, hogy az adott napon jól csinálod a feladatodat. Ha minden nap a következő, belátható időszakra koncentrálsz, akkor a távlati vágyak is sikerülnek. Úgyhogy én nem kérdeztem, hanem azt próbáltam jól megcsinálni, ami jött.
És ha ott nemet mondasz, végül valami hasonló lehetett volna az utad, hiszen az alkatodból adódóan biztosan nem akkor találtak volna meg utoljára ilyen ajánlattal.
Igen, tényleg sokszor találtak meg ezek az ajánlatok. Ami konkurenciája lehetett volna a modellkedésnek, az a kosárlabda. Sok sportot kipróbáltam, atletizáltam, teniszeztem, úszni is jártam, a kosárlabdát pedig nagyon komoly szintig is űzhettem volna. Választanom kellett, hogy élsportoló leszek vagy nem. Nem mondom, hogy a kitartásom hiányzott hozzá, mert van, amiben ma már tudom, hogy nagyon kitartó vagyok. Talán csak azt éreztem, hogy ez egy olyan áldozat, ami nem biztos, hogy nekem való. Úgy gondolom, nőként élsportólnak lenni hatalmas erőfeszítés lehet.
Azért a választott utad is nagy áldozatokkal jár.
Igen...
Ez az, amit kevesen tudnak vagy ismernek el.
Ha most elkezdenék mesélni ezekről az áldozatokról, azt senki nem hinné el. Mindig mindenki legyint erre: persze, odaállsz, lefotóznak, a modelleknek könnyű élete van, egyébként pedig buták... Kezdjem el mondani, hogy ez nem igaz? Akkor most mondom: nem igaz!
Ráadásul a közösségi média miatt talán még szélsőségesebb a reflexió a modellekre, mint eddig bármikor.
Ma sokan vallják modellnek magukat, de azért ez nem ilyen egyszerű. Az influenszer szó lassan derogál mindenkinek, és azt mondják inkább magukra, hogy modell. De a modellkedés is egy szakma.
Lehet mondani, hogy ebbe a szakmába is akkor érkezik meg az ember, ha tud már nemet mondani? Vagy nem csak, hogy tud, hanem mondhat is.
A mi szakmánk arról szól, hogy név nélkül dolgozol. Abban a pillanatban, amikor úgy modellkedsz, hogy már tudják, ki vagy, az már egy másik fajta jelenlét. Amikor nemcsak felkérnek, mert megfelelő adottságokkal rendelkezel, hanem azért kapod a lehetőséget, mert te vagy az XY. Lehet, hogy ez „a megérkezés”? Ha igen, akkor elképzelhető, hogy örültem volna, ha sohasem érkezem meg, hanem dolgozhatok tovább névtelenül.
Mikor érezted ezt a pontot, a „megérkezést”?
Sok ilyen pont volt az életemben. Először, amikor a saját erőmből lettem itthon Epres Panni. Ez nagyban köszönhető Náray Tamásnak, és az olyan hazai munkáknak, amelyekben részt venni eredménynek számított. A következő pont, amikor Tiborral összekerültünk – nagyjából ezzel egyidőben kezdődött itthon a bulvár. Ennek a szintnek a bulvár-velejáróit kihagynám az életemből.
Amikor a saját Instagram-oldalamat elkezdtem csinálni, már kiöregedtem abból, hogy mindennap kifutón legyek, de reklámfilmekre nem hívtak, mert a köztudatban nem modell, hanem Benedek Tibor felesége voltam. Akkor indult a közösségi médiában az influenszer-világ, én pedig az ügynökségemnek, a Red Lemon Mediának köszönhetően felismertem: ha nem akarok a saját ellenségem lenni és dolgozni szeretnék, akkor igen is kell egy nyitott Instagram-oldal. A következő pont pedig Tibor elvesztése, hogy az a figyelem, amit sohasem akartam, hatványozódott. Azóta megint egy másik énem van jelen az emberek szemében.
Azért is érdekes ez az Instagram-jelenlét, mert amellett, hogy munka, számodra egy alkotói folyamat is. Ahogy a te feeded kinéz, az egyfajta alkotás.
Itt kell helyre tenni, amiről beszéltünk az elején, hogy az a meggyőződés téves, hogy ez milyen egyszerű munka. Nem csak vadidegenek, néha körülöttem lévő emberek sincsenek azzal tisztában, hogy mennyi feladat, mire megszületik egy-egy Instagram-poszt. Az influenszer az emberek elképzelései szerint odalibben egy stúdióba, ahol várja a fotós, a stylist, a sminkes, a fodrász és maga a termék – lefotózzák és hazamegy. Ez nem így van.
Elmegy a termékért vagy kiküldik neki, aztán felkér egy fotóst, egy sminkest, egy fodrászt, majd keres egy helyszínt – ez mind a saját költsége. Elkészül a fotó, visszaküldi a megrendelőnek, akinek vagy megfelel a végeredmény vagy nem, majd visszaviszi a terméket. Ez egy többnapos munka. Ugyanazt az odafigyelést és energiát rakod a munkádba, mint bárki más, bármivel is foglalkozik. Az a minőség és a fotó, amit kiteszel, az a te felelősséged, itt mindenki a saját bőrét viszi a vásárra.
Ez sok idő, és ez csak egy kis szelete a napomnak. Az oldaladon próbálod megmutatni a saját ízlésed, de az is fontos, hogy ebből senki ne vonjon le messzemenő következtetéseket. Illúzió, amit árulsz. Nyilván senki nem hiszi azt, hogy mindennap így nézek ki, vagy hogy minden napom felhőtlen és gyönyörű. De közben az egész divatszakma az illúzióról szól. Igen, minden profi képen van utómunka, és igen, a rossz napomon is kiteszem, hogy süt a nap, mert egy modell nem a realitást árulja.
Viszont itt dönthetsz, hogy mit reklámozol. Modellként erre nincs lehetőség. Kicsit visszaugorva a korábbi időszakhoz, hogy kezelted, ha egy márka ruhája egyáltalán nem tetszett neked? Félig belelátva, félig laikusként azt gondolom, hogy egy modellnek minden egyes darabot tudnia kell szeretni.
Meg sem fordul a fejedben, hogy nem szereted. Az eszköze vagy a tervezőnek. Azért kapsz miniszoknyát, mert tetszenek a lábaid. Vagy azért kapsz hosszút, mert nem tetszenek. Modellként nem kérdőjelezed meg a döntést, és arra törekszel, hogy a kifutón a maximumot nyújtsd. Teszed a dolgod. Legalábbis én tettem a dolgom.
Többször is körbeért a divat spirálja, mióta bekerültél ebbe a világba? Vannak visszatérő dolgok?
Igen, de talán mindig egy kicsit máshogy – látom a változást. Ma már azért is nehéz a ciklikusságát megfigyelni, mert már minden divat. Bármilyen stílusban felöltözhetsz, már az összes elfogadott. Annyira gyorsan, és annyira nagy dózisban tér vissza minden, hogy már nincs akkora jelentősége.
Miből van a legtöbb a szekrényedben?
Sötétkék szövetkabátból. Meg táskából, és sajnos rákaptam a cipőkre is. A nagymamám egyébként nagyon szépen varrt, és bármit elkészített nekünk. Gimnáziumban könyörögtem egy sötétkék szövetkabátért, ami belül skótkockás. Érdekes, hogy ma, harminc évvel később van ugyanilyen Burberry-kabátom, és ugyanúgy fehér tornacipővel veszem fel, mint anno. Azt hiszem, a stílusom nem sokat változott.
Ha már cipők, akkor említsük meg Sarah Jessica Parkert, akivel már találkoztál. Pár percre volt szerencsém nekem is testközelből látni, beszélni vele két mondatot. Éreztem az energiájában valamifajta rokonságot veled. Amilyen kedvességgel fordult ott az emberek felé, azt a finomságot látom benned is.
Képzeld, szokták mondani, hogy hasonlítunk. Talán még én is látok hasonló vonásokat. Amikor találkoztam vele Veronában, megremegett a lábam. Tilos volt fotót csinálni az eseményen, de addig mentem, amíg nem lett egy közös képünk. Mindenben szeretem, nem csak a Szex és New Yorkban. Van egy filmje, a Girls Just Want to Have Fun, azt vagy negyvenszer láttam kamaszkoromban a nővéremmel videókazettán.
Rajongó típus vagy? Alapból nem gondolnálak annak, de most nagyon csillogó szemmel beszélsz.
Van egy-két ember, akiért képes vagyok rajongani. Ha Julia Roberts-cel találkoznék, legalább ugyanilyen izgatott lennék.
Ha már rajongás, mikor jelent meg az életedben a divatszakma iránti szenvedély? Amikor több lett, mint szimpla munka.
Azt hiszem, ebbe is belenőttem. Tizennégy évesen boldog voltam attól a bizonyos sötétkék szövetkabáttól. Biztosan üresen hangzik, de nekem ez nagyon nagy örömforrás. Olyan, mint egy szép dísztárgy. Ha van otthon egy ilyen kincsem, azt évtizedekig tudom nagyon szeretni. Egy szépen megvarrt sötétkék szövetkabát? Az maga a csoda. Felveszed, és egész őszre megvagy.
Volt egy mondatod az interjú első felében, ami kapcsán felmerülhetett az olvasóban, miért nem kérdeztem tovább azon a vonalon. Az utóbbi években ritkán adsz interjút, megválogatod, hol szólalsz meg. Most már könnyebben mondasz ki dolgokat? Kevésbé félve attól, hogy ebből mit vesz át más médium?
Nagyon trenírozom magam. Nevetségesen hangzik, mert mire ez az interjú megjelenik, negyvennyolc éves leszek. Nevetséges és szomorú, hogy nem merek kimondani dolgokat, amiket gondolok, mert szétszedik, és aztán félek, hogy kinek mi lesz a véleménye. Nagyon szeretnék ennél sokkal több dolgot kimondani. Jó lenne.
Nehéz kérdezni is. Nemcsak jelen esetben, hanem mindig, amikor az ember olyan interjúalanyokkal beszélget, akiket kedvel, tisztel. Mert bennem van, hogy esetlegesen mi lesz egy általam előhívott mondat utóélete a bulvárban, és az hogyan hat majd az interjúalanyra.
Ráadásul ezen a nyáron abba is belekóstoltam, hogy Mór is célpont lett a vízilabda eredményei miatt. Szerettem volna ezt tizennyolc éves koráig kitolni, de nem sikerült. Nemrég volt egy videós megszólalása egy meccs után, nyilván jelentkezett bennem az aggodalom. Megnéztem többször is, és azt láttam rajta, hogy úgy mond dolgokat és úgy viselkedik, hogy nem akar megfelelni senkinek. Nagy kő esett le a szívemről... Azt szeretném, hogy ez így maradjon. Nem szólok bele, mit és hogyan nyilatkozik. Nem akarom tőle ezt elvenni.
Barka lányod is olyan hivatást választott, ami közönség előtt zajlik, balerinának tanul. Könnyen megbékéltél ezzel a választással? Balerinának lenni sem egy sétagalopp.
Egy felmérés alapján azt mondják, hogy balerinának lenni a világ legnehezebb munkája, nehezebb, mint a bányászat – fizikailag is és lelkileg is. Ha ez az útja, támogatom. Bármit kitalálnak, ott állok mellettük. Látom, hogy mennyire nehéz és mennyire küzdelmes. Nem gondolom azt, hogy jogom van befolyásolni az életüket ilyen szempontból. Én itt vagyok – ha arra van szükség, hozzám lehet bújni, az ölemben sírni –, de hogy hogyan és merre mennek, az az ő döntésük. Bízom bennük.
Stylist: Csillag Szilvia, Smink: Szabó Doris, Haj: Radván Simon
