„Rengeteget voltam templomban” - Vallásról, gyökerekről, haragról mesél Dzsúdló
Fontosnak tartja dalai üzenetét, de kerüli a nagy szavakat. Nem gondolja magát példaképnek, de felelősen viselkedik. Dalaiból olykor sugárzik a harag, de némelyik sírásra készteti a közönséget. Dzsúdló minden kijelentése mögött van egy „de”, amivel újradefiniálja, árnyalja magát. A felnőttség egyik jele, ha elfogadjuk az ambivalenciát, a bennünk rejlő ellentétes érzelmeket. Neki sikerült.
Ezeket láttad már?
Dzsúdló a szókimondó dalaival 2019-ben robbant be a köztudatba. Slampoetry győzelmekkel indult, Fonogram-díjjal, Budapest Park-teltházakkal és Sziget Nagyszínpaddal folytatódott. Hamarosan első Arénakoncertjét adja, és úgy tűnik, a klipjeiből ismert Lanciát még csak most kapcsolta kettesbe.
Felismernek az utcán?
Felismernek, ami néha nyilván kelt némi szorongást bennem, de igyekszem mindig a legjobb arcomat mutatni az emberek felé, közvetlen és barátságos lenni, hiszen nem gondolom különbnek magam senkinél. Ezzel együtt is vannak kényelmetlen szituk néha, ez ezzel jár. Még gyakorolnom kell, azt hiszem.
Mesélj egy jó és egy rossz emléket gyerekkorodból!
Rossz élmény volt, amikor megharapott a szomszéd kutyája. Nagyon jó emlék minden karácsony este, amikor még egyben volt a család. Az idősebb rokonaim már nincsenek velünk, utánpótlás meg még nem érkezett. Így egész másak már az ünnepek. A családfám elöregedett, tíz éve még esküvőre jártunk minden hónapban, most temetésekre. A testvéremen és rajtam a sor, hogy családot alapítsunk és visszatérjen az ünnepek fénye, de ez még a jövő zenéje.
Északkelet-Magyarországon nőttél fel. Mit jelent számodra a szülőfölded?
Szeretem BAZ-megyét, mindig rácsodálkozom a táj szépségére. Valószínűleg azért tudom most azt mondani, hogy szerettem ott felnőni, mert nem élek ott. Romantizálom az emlékek miatt, de ha ott telnének a mindennapjaim, és sok szomorú, frusztrált, szegény embert látnék, akkor nem lennék ennyire boldog. Lehet, hogy el kell távolodni a szülőföldtől, hogy megtanuljuk értékelni.
Volt zenész a családodban?
A nagypapám kántor volt. Anyukám szerint leginkább azért járt a templomba, hogy orgonálhasson. Sajnos nem ismertem őt, pedig mindenki azt mondja, hogy rá hasonlítok. Kár, hogy soha nem találkoztunk, a hangszere iránti megszállottsága még a történeteken át is megérint.
Vallásos családból származol. Ez hogy határozta meg a gondolkodásod?
Sokat adott számomra, rengeteget voltam templomban takarítani, ministránskodni. A kultúra nyomot hagyott bennem, de mégsem vagyok vallásos ember. Mindenki keres valami drámát emögött, egyfajta csalódottságot, de nincs. Nem nyomott le semmi erről az útról, csak lekanyarodtam róla. Szerintem szép dolog a vallás, mentálisan stabilabbak azok, akik szilárd értékrendbe tudnak kapaszkodni. Én is nagyon szeretnék egy ilyen biztonságérzetet magamban. Szerintem minden embernek szüksége van egy módszerre, ami erőt ad a nehézségek idején.
Te miben találtad meg?
Én még keresem. Amikor eltávolodtam a vallástól, mindenkinél okosabbnak képzeltem magam. Aztán elfogadtam, hogy mindenki másképp gondolkodik és nem az én álláspontom az egyedüli érvényes. Nekem az önismeret segít sokat. Járok pszichológushoz is. Nehéz szembenézni önmagunkkal, levetkőzni minden egót, beismerni a hibákat, de szerencsére ma már egyre természetesebb, hogy a lelkünkkel foglalkozni kell.
Volt olyan nagy felismerésed, ami megosztható a közönséggel?
Mindennap van felismerésem. Például megtanultam kezelni a haragomat. Nagyon hosszú, göröngyös út vezetett ahhoz, hogy rájöjjek, milyen konfliktusba érdemes beleállni, mit jelent megérteni mások haragját, és mikor kell kiállni magunkért.
Mikor kezdtél el hinni abban, hogy sikeres zenész leszel?
Nem gondoltam, hogy sikeres zenész leszek, legfeljebb vágytam rá. Miskolcon dráma tagozatos gimibe jártam, de nem volt bennem elég alázat a színészet iránt – a zene iránt viszont igen. Kerestem egy egyetemi képzést, amit viszonylag könnyen tudok abszolválni, ez volt az emberi erőforrások szak. Végeztem mindenféle kulimelót, volt egy rakat munkahelyem, hogy fenn tudjam tartani magam, de maradjon időm a zenélésre is. Az utolsó teljes állásomat két éve hagytam ott. A zene úgy jött, hogy kellett egy tér, ahol ki tudom adni magamból a frusztrációm. Egy alkotási lehetőség, ahol hagyhatok valamit az utókornak. Négy éve írtam meg az első dalom. Onnantól organikusan épült a zenei karrierem. Először kritikusan szemléltem a vágyaim, hiszen ki ne szeretne a hobbijából megélni… Talán akkor vált igazán hihetővé, amikor a Supermanagementhez kerültem.
A számaid alapján kevésbé tűnsz barátságos embernek, mint most…
Pedig, bár sok harag van a dalaimban, a szakmában pont én kaptam meg a „lelkizős gyerek” titulust. Amikor először kinyitottam a számat egy interjú közben, hogy járok pszichológushoz, az egész internet ezen pörgött. Azért van annyi büdös gyökér, mert az emberek nem foglalkoznak a mentális jóllétükkel. Szerintem az a normális, aki dolgozik a saját lelkén, nem az, aki gúnyolódik ezen.
Melyik szám szól leginkább rólad?
Mindegyik. Fontos, hogy legyen mondanivalóm, hogy a zeném érzéseket indítson el másokban. Befogadni is így szeretek, mindig figyelek a szövegre. Félig a gondolatból, félig a flow-ból indítom a szövegírást.
Ismered a közönséged?
Megjelent egy sokkal befelé figyelőbb generáció, értő fülű fiatalokból áll a kemény mag. A koncerteken huszonéveseket látok. Szórakozni akarnak, jönnek sírni, jönnek nevetni, de nem csak egy adott korosztályból, idősebbek is gyakran megállítanak, visszajeleznek, hogy szeretik a dalaimat.
Milyen visszajelzésnek örülsz?
Szeretem, amikor az emberek elsírják magukat a koncerten. Megható leveleket is kapok. Erősebb megnyilvánulásoknál azért ledöbbenek, hogy mennyire hatok másokra. Például mikor egy koncertem előtt már hajlnalban ültek a Budapest Park előtt a fiatalok, pedig bőven elég délután kettőre odaülni. Ez tök aranyos.
Az új albumod címe Kincugi, ami a törött tárgyak arannyal javításának művészete.
Ez egy japán művészet és életfilozófia egyben. Ha összeragasztanak egy törött tárgyat, sokkal különlegesebb lesz. Főleg, ha arannyal vonnak be minden apró barázdát, hogy vonzza a tekintetet. Ezt a szimbolikát szerettem volna megragadni, ezért lett az albumom címe.
Másik fontos mérföldkő a napjaidban az Arénakoncertre való felkészülés. Izgulsz már?
Készülök, izgulok. Ezen a helyszínen technikailag bármit meg lehet valósítani – ez lesz a legnagyobb buli, amit eddig csináltam. Itt fogom bemutatni az új dalaimat is.
Saját ruhamárkát készülsz piacra dobni. Miért?
Szeretem a divatot, meg a pénzt… Viccet félretéve: szerettem volna kipróbálni magam egy másfajta kreativitást igénylő feladatban. Bár már van egy, az eddigieknél jóval bátrabban öltözködő réteg, idehaza még tátong egy űr a férfi street wearben. Előre készülök a felháborodásra az árfekvés miatt, de nem az a célom, hogy tömegek hordják a cuccaimat. És jólesik a kreatív énemnek beletanulnia a ruhatervezés és -készítés folyamatába.
Van olyan hobbid, amit nem is gondolnánk rólad?
Azt már mindenki tudja, hogy sok mesét nézek; Family Guyt és társait. Meg természetfilmeket, mert azok mindig megnyugtatnak. Szeretem David Attenborough hangját. Másra most nincs mentális energiám.
Yohji Yamamoto: „Az igazi divat eltűnőben van, de amíg élek, harcolok érte”