Danis Lídia: „Engem az élet vitt rá, hogy erős legyek”
Danis Lídia lélektani pontossággal és fegyelmezetten alkotja meg szerepeit. A színészet a hivatása. A sikereiről és a kiegyensúlyozottsághoz vezető hosszú útról a vele régóta szoros kapcsolatot ápoló Bódis Krisztával, a Van Helyed Alapítvány alapítójával beszélgetett.
Ezeket láttad már?
Danis Lídia mint magyar és roma kétségbeejtő társadalmi egyenlőtlenségekre hívja fel a figyelmet.
Autonóm, szabad, erős nők sorát alakítottad színpadon. Játszottad Ibsen Hedda Gablerét, akit a színháztörténet a női Hamletként tart számon. Alakítottad Shakespeare Makrancos hölgyének Katáját, Lady Macbethet, Stuart Máriát. Nagy művek, óriási női szerepek. Te hasonlítasz valamiben hozzájuk?
Az, hogy én mit gondolok magamról – Danis Lidike Kecskédről vagy Sopronból –, az nem annyira érdekes, de valóban, a rendezők számára a színpadi karakterem erőt sugároz. Más műfajban, de ékes példa erre, hogy amikor az Aranyélet szereplőválasztásakor elmondták, mi az elképzelés a rendőr főhadnagy Jakab Erika karakterével kapcsolatban, azt mondtam nekik, hogy sok mindent vizionálok magamról, de én, aki egy legyet nem vagyok képes lecsapni, azt biztos nem gondolom, hogy bőrszerkóban, tűsarkúban, gumibottal férfiakat ütök és rúgok.
Nekem mindig kell a nagy nehézség, szeretek kínlódni, küzdeni. Amikor megkaptam ezért az alakításért a filmkritikusok és aztán a televíziós újságírók díját is, megköszöntem, hogy utál a fél ország. Ez siker, mert olyannak láttak, amilyennek kellett ebben a szerepben. Döbbenetes élmény volt azért, hogy a harmadik évadban az új öltöztető hölgy, amikor a filmgyárba mentem a virágos nyári ruhámban és a flipflop papucsomban, elém jött és halálra vált fejjel nyújtotta felém a kezét. Kérdezem: mi a probléma? Hát én azt hittem félni kell tőled, mondja…
Van egy berögzült roma kép is, amit nem a romák alakítottak ki magukról. Hogyan hatott ez az életedre?
Engem az élet vitt rá, hogy erős legyek. Még mindig tanulom az asszertív kommunikációt, mert képtelen vagyok határozottan képviselni az érdekeimet. A roma származásomból fakadó negatív megkülönböztetések miatt mindig lentebbre pozicionáltam magam, és ettől sok esetben védtelen vagyok mindmáig. Romaként mindig úgy éreztem, hogy bizonyítanom kell, hogy én is vagyok olyan jó, mint ti. Szerencsémre ehhez az anyám olyan bázis volt, olyan háttér, hogy bármilyenek is voltak a körülmények, a mindent adta, a mindent! Ebből erőt merítettem, hogy túléljek. Ez a paradoxon viszont képessé tesz arra, hogy színészként meg tudom mutatni: az erős karaktereknek is van egy oldaluk, ami törékeny.
Hogyan alakította a roma kultúra az identitásodat?
Anyukámék nyolcan voltak testvérek, ünnepeken Peresztegen, ahol éltünk, sokszor harmincan is összeültünk, anyám halálával aztán ez elmúlt. De ha belépett valaki hozzánk, azonnal etettük. Anyám öt csirkét töltött meg és kondérban főzte a húslevest, ezért nekem a mai napig probléma kis adagot főzni. A roma kultúra ilyenekben jelent meg, a vendégszeretetben, abban, hogy mindent elmondunk egymásnak a családban, hangosak vagyunk és imádjuk a roma zenét. Édesapámat nem ismertem, de mindenki zenész volt a családban. Édesanyám ötéves koráig szinte nem is beszélt magyarul. A Csallóközből jöttek át. Sajnos Bari Károly és a többiek neve nem mondott semmit. Nem ismertem a roma írókat, költőket, a roma történelmet. Úgy adta az élet, hogy anyám rengeteget dolgozott, nem is tudtunk erről beszélgetni, a mindennapokra fókuszáltunk. Én elsős kisgyerekként voltam először színházban, akkor szembesültem azzal, hogy létezik ilyen.
Kerek az életed?
Három hónapos volt a kisfiam, amikor visszahívtak a színházba dolgozni. Rendkívül nehéz időszak volt, de kibírtam, ha kellett, összeszorított foggal dolgoztam, próbáltam örülni annak, hogy tulajdonképpen a hobbim a hivatásom, és azt csinálhatom, amire mindig is vágytam. A családom – ami a két nővéremet jelenti –, mindig mögöttem áll, ők felbecsülhetetlen lelki támaszaim. Emlékszem arra az abszurd esetre, amikor a színházi ügyelő egyszerre két próbára, két különböző próbaterembe hívott egy időben… Megpróbáltam osztódni.
Nem örököltem lakást vagy bármiféle anyagi útravalót. Ezek a hátrányok az előnyömmé is váltak, mert a két testvéremmel karöltve mi a huszonnégy órából huszonnégy órát bírunk dolgozni. Ezt nem úgy mondom, hogy sajnáljanak, hanem hogy erre is képesek vagyunk. Imádom a hivatásomat, és miután megcsinálom a cukorborsófőzeléket, csirkegíroszt vagy a bablevest, és megsütöttem a lángost, hagyjatok békén!
A harmonikus gondolkodású párom az én őrületeimet igyekszik ellensúlyozni, hogy „halló, én ezt nem várom el tőled”. Egy radikális csiki-csuki az életem. Ha felülök a pesti vonatra, megyek forgatni vagy előadásra, onnantól minden mást kizárok. Hat bemutatóm volt ebben az évadban. Nincs ebben semmi extra, és ehhez ragaszkodom. Ez világos lett egy idő után a bulvársajtónak is.
Mikor kezdtek lehetőségek megnyílni előtted?
Amikor Sopronból Peresztegre költöztünk. A falusi iskolában több figyelem jutott egy gyerekre. Volt egy édes tanító néni, aki meghallgatott. Előadtam Arany balladáit. Képzelheted azt az élményt, hogy a többiek figyelnek rám! A gimnáziumba dráma és latin szakra már tudatosan felvételiztem. Orbán Júlia támogatott, közös versmondóestet csináltunk, a színházban kis szerepet is kaptam. Nemcsak a versmondás volt a fontos, hanem hogy kiteljesedjek valamiben, amire vágyom.
Elképesztő, hogy mit köszönhetek a pedagógusoknak, meghatározó szerepe volt több tanítónak, tanárnak az életemben. Szívesen tanultam, mert anyukám állandóan azt mondta, „tanulj, hogy jobb életed legyen, mint az enyém.” Ezt én örömmel be is tartottam, mert a tudás megszerzése boldoggá tett, szivacsként működtem. A kiközösítés a bőrszínem miatt persze kisgyerekként gyakran jelen volt és fájt, de mégis egyre több erőt adott és lökött a mai utam felé.
Az ember sok mindenhez, a rossz élményekhez is hozzászokik, de ezt én használni is tudom, színészetem egy része máig ebből is mélyen táplálkozik, egyúttal nekem a színészet terápia. Ez nem mindenkinek adatik meg. Emlékszem, mikor anyum elvitt a játszótérre és senki nem játszott velem, csak a nyelvét öltögette a többi velem egykorú. Gyerekként ez elviselhetetlen és a legrosszabb, hogy én sem tudok segíteni más roma gyerekeken, hogy ne éljék ezt át… Isten bocsássa meg, de ki kell mondanom, hogy ahhoz, hogy esélyt kapjak, a külsőm egyértelműen hozzáadott. Egyszer csak „kuriózum” lettem. De aki nem lesz indiai hercegnő?!
Nemrég forgattál az egyik roma telepen. Posztoltál róla. Amit írtál, egy fájdalmas kiáltás volt.
Itt mindenkinek rég kiáltania kéne! Emberileg nem viselem el, látva ezt a nyomort. Zokogok és nem tudom értelmezni, hogy sokan azt se fogják fel, hogy mekkora kincs az, hogy nekünk megadatik, hogy a csapból folyik a víz, vagy hogy a gyerekeink minőségi élelemhez jutnak. Ez a természetes. De nem mehetünk el a másik mellett! Nem tudom, mi a megoldás, nem vagyok szociológus, szociális munkás, nem értek a nyomorban élők nyelvén sem, mert elmondhatatlan a helyzetük, ez túlmutat a pénzen. Hogy hagyhatja ezt egy társadalom, hogy hagyhatják ezt emberek és azok, akiknek befolyásuk van, irányító hatalom van a kezükben?
És én igen, abban hiszek sok éve, hogy kicsiben is mindenkinek van feladata. Elmegyek a gyerekem iskolájába és beszélgetek a roma lányokkal, elmondom az életemet, foglalkozom velük. Amit tudok én, Danis Lídia, negyvenkét évesen, átadom, de van egy pont, amikor nagyobb a tét: élet és halál. Megoldást kell találni! Anyagi és szellemi megoldást együtt. Hozzáférést a javakhoz és tudáshoz, erre van szükség, ezt kell a hatalomnak biztosítani!
A cikk eredetileg a GLAMOUR magazin 2022-es októberi lapszámában jelent meg.
Szöveg: Bódis Kriszta
Fotó: Földi Ádám
Stylist: Csillag Szilvia
Smink: Belovai Nóra
Haj: Radván Simon
Az Instagram betiltja a beauty filterek használatát, de vajon segít ez az eltorzult énképeken?