Csalár Bence: „Ma már sokkal több időt töltök az egészséges felemben”
Akárcsak a gardróbban, úgy a lelkünkben is érdemes néha számba venni, melyek azok a kapcsolódások, ha úgy tetszik, kötődések, amelyek a testi, lelki egyensúlyunkat szolgálják, és melyek azok, amelyek egy régi énünk (mostanra) haszontalan maradványai. Kötődéseim című kötetében Csalár Bence divatszakértő sokkal mélyebbre ás saját magában, mint eddig bármikor: felismeréseivel – saját kötődéseinek felülvizsgálatán túl – az olvasót is hozzásegíti a gyógyuláshoz. Így válik a kötete több dimenziós terápianaplóvá.
Ezeket láttad már?
Bár eddig divatszakértő-guruként tartottunk számon, meglehet, hogy a Kötődéseim után a (pszicho)terápia népszerűsítőjeként is tekinthetünk Csalár Bence üdítően precíz alkotómunkájára.
Terápianaplónak nevezed a köteted, így az elején érdemes lehet tisztázni: mit értesz pontosan ezalatt?
Úgy hiszem, a terápianapló, és az önfeltárás – amely a kötet másik alcíme –, olyan kulcskifejezések, amelyek segítenek meghatározni egy külső szemlélő számára, miről szólhat ez a könyv. Több, mint húszórányi saját terápiát vettem fel a pszichológusom rendelőjében, később pedig ezzel-ebből dolgoztam. Több műfaj különböző jellemzői is megtalálhatók a könyvben, de a napló egy olyan, szubjektív műfaj, amelyet a Kötődéseim felépítése miatt abszolút jogosnak érzek.
A kötet, – mint egy valódi napló – a saját konklúzióimat, következtetéseimet és kérdéseimet is tartalmazza, de megörökítettem benne a saját gondolkodási sémáimat is. Bár a napló egyfajta intimitást, bensőséget (is) sugall, úgy voltam vele, egy olyan könyvben, amely az önfeltárásról szól, nem lehet nem kiadni magam. Ha nem adok bele mindent, akkor igazából nincs is értelme!
Az eddigi visszajelzések alapján mennyire szolgál mások számára (is) terápiaként a Kötődéseim?
Pont tegnap kaptam ezzel kapcsolatban egy nagyon szép üzenetet, amelyben azt írta az illető, hogy „bár már az előző kötetem is jól esett neki, de a mostani igazi gyógyító erővel bír, nemcsak a témája miatt!”. A divat kapcsán – amikor arról írok – hajlamosak azt gondolni az emberek, hogy az biztos egy felszínes dolog. Engem a divatban is mindig a mélyebb, emberi réteg érdekelt, hiszen a pszichés állapotunk hatással van az öltözködésünkre!
Úgy hiszem, az olvasók több szinten is tudnak rezonálni a különböző fejezetekkel. A könyv írása közben sokszor éreztem azt, hogy ez tulajdonképpen egy win-win szituáció. Egyrészt azt mondják a pszichológusok, hogy gyógyító erejű, ha írásban rögzítjük a gondolatainkat, és az érzéseinket, viszont azt látom, hogy az olvasó is ugyanúgy részesülhet ebből a gyógyításból, csak picit más dimenzióban.
Ha nem teszed azt, amit mondok, nem szeretlek többé - az érzelmi zsarolás generációk óta, afféle csendes járványként szinte minden családban felüti a fejét
Volt benned a könyvvel kapcsolatban olyasfajta félelem, hogy ezekkel a rólad szóló, mély, belső információkkal „kiadod magad”?
A kezdetek kezdetén persze, volt bennem ezzel kapcsolatban egy egészséges félelem, de ahogy elkezdtem írni, rájöttem, hogy erősebbé válok azáltal, ha (egyfajta terápiaként) valahogy megfogalmazom és szavakba öntöm ezeket. Több volt az érv amellett, hogy ezt a könyvet megéri megírni, mint amellett, hogy ne adjam ki magam.
Mióta foglalkozol mélyebben az önismerettel?
Lassan öt éve, hogy komolyan elkezdtem foglalkozni önmagammal, a kötődéseimmel és az azokból származó sérüléseimmel. Nyolc évig egy olyan párkapcsolatban éltem, amely – így utólag látva – felemésztette az energiáimat. Amikor véget ért a kapcsolatunk, bementem egy könyvesboltba, és leemeltem Almási Kitti könyvét a polcról. Az volt az a pont, amikor –szinte bekezdésről bekezdésre – elkezdtem megérteni az összefüggéseket a különböző kapcsolataim között.
Nagyon tudtam akkor rezonálni Kitti gondolataival: ez hozzájárult ahhoz, hogy a szakításra ne teherként, hanem egyfajta lehetőségként tekintsek. Mindig azt mondom a barátnőimnek amikor szakítanak, vagy elválnak, hogy a legjobb az egészben az, hogy pont a fájdalmas szituációk adják meg a „legnagyobb lehetőséget a fejlődésre”.
Ilyenkor (valamiért) az ember sokkal nyitottabb arra, hogy jobb irányba változzon: többet járjon edzeni, többet olvasson vagy utazzon... Hogy jobban megismerje önmagát! Ilyenkor sokkal nyitottabbak vagyunk a világra, meg arra is, hogy önmagunknak úgy adjunk, hogy közben nem sajnáljuk magunktól az energiát és az időt.
A Kötődéseim több pontján is nyilvánvalóvá válik a maximalizmusod. (Különösen, ami a karrieredet illeti.) Érezted valaha ennek hátrányát?
Persze! Többször előfordult egy-egy projekt kapcsán, hogy azok, akikkel együtt dolgoztam, nem ugyanoda lőtték be a színvonalat, ahova én szántam. Számomra ez egy stresszes állapot, főleg, amikor tudom, hogy a munka végeredményében az én nevemmel lesz fémjelezve.
Számomra a maximalizmus mindig egyenlő (volt) az átláthatósággal, és a megértés könnyedségével. Itt arra gondolok, hogy engem például sokkal jobban frusztrál, ha nem látom, mi a következő tennivalóm. (Gimiben például mindig órarend szerint haladtam a tanulni valóval.) Próbálom ezt leküzdeni, mert tudom, hogy nem vagyunk egyformák!
Ez a könyv megtanított arra, hogy létezik az én maximalizmusom, és létezik a másik fél maximalizmusa, a kettő pedig nem biztos, hogy ugyanaz. Valószínűleg másban vagyunk jók, és ez így teljesen oké: a különbségek lehet, hogy épp kiegészítik egymást!
A könyv egy pontján azt írod, nagyon sokszor érezted magányosnak a „többségtől való eltérésed, ha úgy tetszik – másságod miatt”. Vissza tudsz emlékezni arra, mikor detektáltad először, hogy „más” vagy?
Szerintem ezt már óvodában érzékeli az ember: én például nem értettem, hogy a fiúk miért élvezik egymás lökdösését, vagy hogy ahelyett, hogy beszélgetnének, meghúzzák a lányok copfját a szünetben. Ez a fajta nyers férfierő sosem érdekelt, vagy vonzott: nem ez volt a számomra jó kötődési forma. Mindig a kicsit érzékenyebb lelkek társaságát kerestem. (Ebben az időszakban még főleg lányokét, akik alapból magukban hordozzák azt a fajta érzékenységet, amelyre nekem szükségem volt.)
Már akkoriban lehetett érezni, hogy sokkal mélyebb kötődésekre vágyom. Mint ahogy most, felnőttként is! Fontos volt számomra, hogy mindig legyen egy olyan barátom, barátnőm, akivel könnyedén tudok kapcsolódni, akivel szoros a kapcsolatom!
Van-e olyan jól körülírható esemény az életedben, amikor „megtaláltad önmagad”? Mi hozta meg ezt az érzést benned?
Szerintem az egyetemen éreztem ezt először. (Bence a Budapesti Corvinus Egyetemre járt, – a szerk.) Épp nemrég meséltem valakinek, hogy nagyon szerettem egyetemista lenni, mert ez volt az első olyan közeg, ahol nem foglalkoztak azzal, hogy meleg vagyok-e vagy sem. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy az egyetemen egy olyan közösség alakult ki, amely világlátott, intelligens fiatalokból állt. Nagyon jól tudták, hogy a coming out egy személyes dolog, és azt nem lehet kierőszakolni. Az egyetem volt az első olyan közeg, amikor úgy voltam önmagam, hogy közben nem kellett cenzúrázni magam.
A másságoddal kapcsolatban azt is megosztottad az olvasókkal, hogy sokáig nem merted elmondani a szüleidnek az „igazságot”, mert féltél attól, hogy elveszíted őket. Miután a coming outod már több, mint 15 éve megtörtént, felmerül a kérdés: hogyan kezeled a félelem jelenlétét az életedben? Milyen megküzdési stratégiáid vannak erre?
A mostani fejemmel mindig arra jutok, hogy bármi probléma merül fel, az valamiképp biztosan megoldódik. Magamévá tettem azt a gondolatot, habitust, hogy „olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy”. Emellett persze mindig igyekszem a legjobb tudásom, vagy lehetőségeim szerint lépni, hogy megoldjak egy adott problémát. Mostanra viszont már képes vagyok megengedni magamnak, hogy hibázzak.
Nincs szükségem a tökéletes megoldásra, hiszen az láthatóan nem is létezik, pláne úgy, hogy minden érintett fél számára kielégítő legyen a végeredmény. Nagyobb empátiával fordulok magamhoz, és már nem úgy élek, hogy másokért mindent, magamért pedig semmit nem teszek. Mára ez pont fordítva működik!
A mai társadalomban a kiégés, a túlhajszoltság és a fáradtság státusz szimbólumnak számítanak. Gyakran néznek furcsán az emberek, ha valaki (őszintén) azt mondja: a helyén van és jól érzi magát. Nem „ciki” felvállalni azt, ha foglalkozol magaddal, és meghúzod az egészséges határaidat?
Azt gondolom, hogy a határ meghúzása az egyik legjobb dolog, amit tehetsz annak érdekében, hogy magaddal jobb viszonyba kerülj. A munkámban mindig jól meg tudtam húzni a határokat, de a könyv hatására az emberi kapcsolataimban is sokkal jobban megy!
Ha valami nyomja a lelkem, felhívom, vagy leülök egy kávé mellé beszélgetni azzal, akivel problémám van, vagy egy nehezebb élethelyzet alakult ki közöttünk, és elmondom neki az érzéseimet. Eljutottam oda, hogy nem vagyok hajlandó valaki más terheit cipelni azért, hogy ő könnyebben tudjon viselni olyasvalamit, amiről egyébként nem hajlandó tudomást venni.
Sokaknál látni, hogy – miután – az önismeret ma divatos témának számít, valamilyen szinten foglalkoznak ugyan magukkal, hogy elmondhassák, ők ebben is elől járnak, valójában ezek csak látszat-intézkedések. Hogy fogalmaznád meg az igazi önismeret evolúcióját? Mivel jár az, ha valaki elmélyed saját magában?
Szerintem az önreflexió mértéke jelenti a különbséget. Mondok egy példát! Miután megjelent a Kötődéseim, felkeresett Gábor, akivel nyolc évig voltam együtt. (Aki úgy „szakított velem”, hogy megcsalt.) Elmondta, hogy az öt éve alatt, amióta nem láttuk egymást, fél évig járt terápiára, és úgy érzi, már mindent megoldott az életében! Mondtam neki, hogy ne haragudj, de én még nem találkoztam olyannal, aki fél év alatt megoldotta volna a problémáit. Ez az egyik dolog. A másik, hogy bár öt éve nem beszéltünk, mégis itt zokogsz reggel 8:30-kor a lakásomban, tehát valószínűleg van benned valami, amivel még kéne foglalkozni!
Egy másik volt párom, Balázs (aki szintén szerepel a könyvben) viszont vette a fáradtságot és eljött a könyvbemutatóra! Bár tudta, hogy nehéz lesz szembenézni a helyzettel, mégis képes volt felülemelkedni a félelmein, és nyitott volt arra, hogy megismerje a másik (jelen esetben az én) nézőpontját. A bemutató után találkoztunk, és elmondta, rájött arra, valójában mekkora felelőssége van abban, hogy másokban milyen érzéseket kelt a cselekedeteivel. Ennek hatására elkezdett terápiára járni.
Ha már szóba jött a felelősség kérdése: hogy látod, mennyire (Y-)generációs probléma a felelősségvállalás hiánya?
Azt gondolom, hogy az Y generáció nagyon sok olyan lelki terhet cipel a hátán, amelyet a nagyszülőktől, szülőktől örökölt. Legtöbbször nem mondjuk ki azt, ha valami nem esik jól. Szerintem akkor tudunk ezen változtatni, ha belátjuk, hogy a terápia nem egy ördögtől való dolog.
Mindig azt szoktam mondani (lehet, hogy morbid példa), hogy rákszűrésre sem azért megyünk el, mert már betegek vagyunk, hanem azért, mert nem szeretnénk azok lenni. A terápia segít abban, hogy ne süllyedjünk le a medence aljára, hanem megtanuljunk úszni és a felszín felett maradni. Szuper lenne, ha megszűnne a terápia démonizálása a legtöbb generáció számára!
Szerintem valójában sosem ér véget a terápia, viszont évekbe kerül, mire rájövünk arra, hogyan érdemes magunkhoz viszonyulni, és ennek tudatában hogyan kell másokhoz szólni, vagy mit tudsz tenni annak érdekében, hogy a másik ne érezze azt, hogy nem egyenrangú felekként vagytok jelen egy kötődésben.
Hol jársz ma, 2024 decemberében az önismereti úton?
Ma már sokkal több időt töltök az egészséges felemben. Ez azt jelenti, hogy amikor például feszült vagyok, vagy ingerült, sokkal jobban fel tudom mérni azt, miből fakad az a szorongás, amelyet érzek. Egy ismerkedési szakaszban könnyebben felismerem a kötődési zavarom jelenlétét, vagy azt, amikor bekapcsol bennem az elkerülő minta. Hiszem, hogy ezáltal sokkal egészségesebbek és őszintébbek lesznek az emberi kapcsolataim és kötődéseim, és persze, én magam is. De ami a legfontosabb: boldog vagyok és nagyon úgy fest, újra tudok egészségesen kötődni.
