˝Borzasztóan örülök, hogy olyan hivatásom van, amit imádok˝ - Exkluzív interjú Ónodi Eszter színésznővel
Ónodi Eszter már lassan két évtizede uralja a magyar filmipart. A Jászai Mari-díjas színésznő idén ősszel két produkcióban is látható, miközben a budapesti Katona József Színház színpadán is fellép. Fekete Ibolya legújabb alkotása, az Anyám és más futóbolondok a családból november 5-én startol országszerte a hazai mozikban, míg az HBO saját gyártású sorozata, az Aranyélet november 8-án. A két alkotás főszereplőjével, a csodálatos Ónodi Eszterrel beszélgettünk.
Ezeket láttad már?
Hogyan készülsz fel egy szerepre? Például az Anyám és más futóbolondok a családokból filmre kellett-e valamit előre készülnöd?
Tulajdonképpen készülni nem nagyon szoktam, talán az Aglaja című film volt az egyetlen, mert abban cirkuszi nőt kellett eljátszanom és mindenféle fizikai átváltozáson is át kellett mennem. De alapvetően egy elég ösztönös ember vagyok. A szöveget is csak 80%-ban tanulom meg, mert nagyon sokat várok a pillanat ihletettségétől. Borzasztóan nyitott vagyok a rendezőre, megpróbálom felfogni, amit ő szeretne és hozzáadom, amit én tudok, érzek. Nem voltak prekoncepcióim, a filmben szerintem sosem jó, ha előre döntünk, hanem hagyni kell, hogy az események magával sodorjanak.
Hogy jellemeznéd Bertát az Anyámból? És Jankát az Aranyéletből?
Megijedtem, amikor megtudtam, hogy egy hét leforgása alatt van a két bemutató, de aztán rájöttem, hogy két annyira más világot tárnak fel, hogy ez nem fog gondot jelenteni. Az első egy nagyon meleg, szeretnivaló történet. Egy pici családról szól, ami a 20. század összes őrületét szeretettel és persze konfliktusokkal teli viszonyban éli meg. Az Aranyéletben viszont Janka egy rideg, cinikus, számító jégkirálynő a mindenki anyukáját alakító Bertával szemben. De ami közös mindkettőben, hogy a legnagyobb nehézségek közepette is két lábbal állnak a földön. Berta nem azért költözik folyton, mert menekül, hanem ösztönből (a négygenerációs történet az 1900-as évek legelejétől a 2000-es évek elejéig követi végig a szereplők sorsát. A főhősnő 94 évet él és 27-szer költözött – a szerk.) Janka is az összes negatív tulajdonsága ellenére az, aki kirántja a családot a legnagyobb pácból anyatigrisként. Ez mindkettőjükben a közös: domináns figurák.
Melyiket volt nehezebb megformálni?
Nem tudnám összehasonlítani a kettőt, az Aranyélet története lineáris, az Anyám pedig ide-oda ugrik, akár 30 évet is. Az utóbbi inkább egy stilizált, szürreális világ, amiben sok a költőiség, míg az Aranyélet egy teljesen realista sztori (Dyga Zsombor és Mátyássy Áron sorozata november 8-án debütál az HBO-n és az HBO Go-n – a szerk). Az Anyám néha olyan, mint egy némafilm, olykor Karády Katalin és Páger Antal mellé vagyunk bekomponálva, máskor pedig az 50-es évek szocreál hangulatába. De nem is ez a játékosság volt benne a nehéz, hanem amikor a 96 éves, időskori énemet alakító lengyel színésznőt kellett leszinkronizálnom. Azt hittem, nem is létezik, hogy én a saját hangomon ezt képes legyek megcsinálni, de addig gyúrtuk, hogy a végén a saját anyám sem ismert föl. Erre vagyok sok mellett a legbüszkébb.
Milyen volt női rendezővel dolgozni? Az Anyám és más futóbolondok a családból filmet ugye Fekete Ibolya rendezte.
Nagyon büszke vagyok, és nagyon irigykedem erre a bátorságra – gondolok itt Ibolyára és Deák Krisztinára, akivel a Jadviga párnáját és az Aglaját is forgattam. Tudom, hogy én erre képtelen lennék, ez óriási koncentrálóképességet igényel, és egy csomó olyan férfias tulajdonságot kell magukévá tenniük, ami óriási teher egy nőnek, ők ezt mégis abszolválták. Ibolyában külön bírtam, hogy a legfeszültebb helyzetben is meg tudta tartani a humorérzékét, másrészt pedig hatalmas bizalom kell ahhoz, hogy a saját anyjának a történetét valakinek odaadja. A munkánk során nem volt köztünk soha semmilyen probléma, néha tudtunk úgy lenni, mint két csaj, akik együtt kajálnak, dumálnak és röhögnek, néha még úgy, mint a rendező és színésznője.
Hogyan lettél színésznő, mikor jött el az a pillanat az életedben, amikor eldöntötted, hogy márpedig te ezt fogod csinálni?
Képtelen lennék pontos dátumot mondani, de a szüleim elmondásából tudom, hogy amikor 10-11 éves lehettem, otthon a szőnyegen, a virágállványok között egészen furcsa kézmozdulatokat végeztem. Természetesen ők nem tudták mire vélni ezt a kortárs balett előadást, de én pontosan tisztában voltam vele, hogy egy lakatlan szigeten lakom és éppen a maradék ruháimat teregetem ki, amiket a tengerben épp kimostam. Teljesen el tudtam vonatkoztatni mindentől, ami körülvett, és beleéltem magam egy nem létező helyzetbe. Mégis nagyon sokáig elutasítottam ezt a lehetőséget, más utakon jártam. Elmentem érettségi után az ELTE-re angol-magyar szakra, viszont, amikor kikötöttem a Színművészeti Főiskolán 1994-ben, akkor ugyanazt a teljes koncentráltságot éreztem magamon, mint akkor a szőnyegen.
Sokunk szerint te vagy Magyarországon korunk egyik legcsodálatosabb színésznője. Milyen érzés reggel felkelni úgy, hogy tudod, te vagy Ónodi Eszter?
Mit szeretsz a munkádban a legjobban?
Nagyon szeretem csinálni, legyen szó filmről vagy színházról. Nemcsak magát az előadást, hanem szeretem a próbákat, utána a megbeszéléseket, a kellékek szagát. Egy színházban minden egyes lepergett vakolatnak van története, de ugyanez elmondható a filmről is. Szeretem, ahogy összeáll: a hajnali forgatáson a begyógyult szemű kapucnis emberek próbálják összedugni a kábeleket és eszik a tojásrántottás szendvicset a büfében, majd pár órával később lehet, hogy az életed legnagyobb drámáját kell előhoznod a semmiből. Egy év múlva pedig ott áll megint ez a csapat egy premier bulin, mindenki találkozik a másikkal és együtt örülnek, hogy milyen jó lett a végeredmény – ezeket mind nagyon szeretem. De talán azt szeretem a legjobban, amikor egy előadás végén kinézek a nézőtérre és látom a megrendült arcokat, vagy éppen hallom a térdcsapkodó röhögést, amit az a produkció váltott ki, aminek a részese vagyok. Adni – ez a legcsodásabb az egészben.
Melyik szerepedre vagy a legbüszkébb? Melyik adott neked a legtöbbet?
A filmek tekintetében a legnagyobb szerepem az Aglaja (2012) volt, amit Deák Krisztina rendezett. Volt egy sikeres fiatal énem, és volt egy jó 10 évvel későbbi énem. Ott indult el ez a szekvencia, hogy ügyeletes idősödő, időutazó színésznő vagyok. Nagyon szerettem Fazekas Csabával a Boldog születésnapot (2003) című filmet is. A színházból pedig A kétfejű fenevad című előadást mondanám.
Ha visszagondolsz a gyerekkorodra, akkor így képzelted el magad ennyi idősen?
Ó, nem. Gyerekkoromban egy 40 éves nőt kifejezetten öregnek, egy meglett, bevásárlószatyros asszonynak gondoltam. Mivel nem tudtam, hogy mi akarok lenni, űrhajóstól karmesterig minden felmerült, azt sem tudtam elképzelni, hogy 40 évesen mi lesz velem. De ezt az egészet biztos, hogy nem gondoltam.
Milyen darabokban láthatunk téged mostanában a Katona József Színházban?
Jelen pillanatban egy játékfilmet forgatok Kamondi Zoltánnál, úgyhogy eddig nem voltam új előadásban. Most Gothár Péterrel fogok próbálni egy kortárs orosz darabot, a Részegeket, amiben meglepően egy részeg nőt alakítok, utána az Ahogy tetszikben lesz egy kisebb szerepem.
Mesélj egy kicsit a jótékonysági tevékenységeidről is, hiszen elkötelezett jószolgálati nagykövet is vagy.
Így van, az Új Európa Alapítvány jószolgálati nagykövete vagyok. Az alapítványnak két profilja van, az egyik egy tehetséggondozó program, ahol sportolókat, művészeket és az őket felkészítő tanárokat díjazzák, itt szoktam általában reprezentációs feladatokat ellátni. De ami izgalmasabb, az a második, a hátrányos helyzetű gyerekeket és felnőtteket segítő program, amely keretében különböző szervezeteket segít az alapítvány. Voltam már barlangászni és lovas terápián fogyatékos gyerekekkel, meg osztottunk hajléktalanoknak ételt Szilágyi Áronnal is, aki az alapítvány támogatottja volt régebben. Úgy érzem, ha az embernek valamihez lehet köze színészként, akkor az egy ilyesmi legyen.
