Annoni Zita kemény családi háttérrel jutott el a csúcsra, de egy percig sem veszi a sikert készpénznek

A GLAMOUR Women of the Year Az év közösségimédia-sztár kategória nyertese és a HUAWEI okostelefonmárka nagykövete hosszú utat járt be, és kőkeményen megküzdött azért, hogy ma boldog és elégedett nő legyen.

Hogy emlékszel vissza a Szolnokon töltött gyerekkori évekre?
Nagyon régóta gondolkozom már rajta, hogy meséljek e ennyire őszintén az életemről, de rájöttem, hogy talán érdemes lenne a gyerekkoromról történeteket megosztanom, hiszen sok fiatallal találkozom, akik hasonló helyzetben vannak, mint én is voltam akkoriban. Természetesen nem mesélek el mindent, de ezeket a történeteket csak olyan ember tudja átérezni, aki volt ilyen helyzetben, akik szerető családban nőnek fel nem is gondolják, hogy milyen szerencsések! Nekem nem volt nyugodt gyerekkorom és nem egy olyan családból jövök, ahol mindent a fenekünk alá raktak, meg kellett dolgoznunk mindenért pont úgy, ahogy a szüleinknek is. Apánk mindig azt mondta, hogy ő sem kapott semmit a szüleitől. Nem neveltek királylánynak, hiszen kislányként sem voltak tipikusan lányos vágyaim. Nem szerettem babázni és szoknyát sem igazán hordtam. Sokat beszélgettem anyukámmal és elmesélte, hogy nem szerettek volna több gyermeket és mivel nem szedhetett gyógyszert, ezért felhelyeztek neki egy spirált, de előttem nem volt akadály, meg akartam születni, így harmadik gyerekként érkeztem a családba, nyolc és tíz évvel a testvéreim után. Mindig rosszcsont voltam, az apukám rosszaságra, zsiványságra nevelt. Minden verekedésben benne voltam. Nagyon pici és vékony kislány voltam, ezért tökéletes célpontja a nagyoknak, de édesapám nem szerette a nyafogást, hisztizést, mindig azt mondta, ha valakivel nem jutok dűlőre, intézzem el erővel a problémát. Emlékszem, négy éves voltam, amikor egyik este a konyhában ülve megtanította nekem hogyan kell helyesen ökölbe zárni a kezem.

Általában a legkisebb gyermek a család kedvence. A te estedben akkor nem igaz ez az állítás?
Én voltam a kedvenc picinek, de rám már nem volt idejük a szüleimnek. Édesanyámnak hamar vissza kellett mennie dolgozni ezért 11 hónaposan bölcsödébe adtak. Mindössze 35 éves volt az édesapám, amikor felszámolták a munkahelyét és a gerince miatt leszázalékolták. Édesanyám lett a családfenntartó, öt embert kellett eltartania. Onnantól kezdve minden megváltozott. Édesapám otthon volt egész nap és inni kezdett, mert nem úgy alakult az élete, ahogy szerette volna. Minden szomorúságát, bánatát és sikertelenségét a családra vetítette. Sokan szerették, de mi mégis kevés jót kaptunk belőle. Nagyon sokat szenvedtünk apukám viselkedése miatt. Sok történetem van, amit nem szeretnék elmesélni, és a magazinban visszalátni, de egyszer szívesen elmennék hasonló gyerekek közé beszélgetni és mesélni ezekről, hogy segítsek nekik. Tudod milyen érzés az, amikor annyira félsz, hogy remeg a térdkalácsod? Emlékszem, egyszer éjszaka berontott a szobámba, amikor már aludtam és úgy megvert, hogy nem bírtam iskolába menni. Nagyon sok mindent megéltem, amit felnőttként próbálok megérteni, illetve amit csak tudok elfelejteni. Mindig éreztette velem, hogy belőlem nem lesz semmi, soha nem viszem majd semmire az életben, és talán pont ez hajtott előre.

Most először vallotta be Annoni Zita, hogy milyen nehéz gyerekkora volt

Most először vallotta be Annoni Zita, hogy milyen nehéz gyerekkora volt

Így akartál kitörni otthonról?
Nem az volt magamról alkotott képem, sosem éreztem magam annyira szépnek, hogy benevezzek egy szépségversenyre. Először az egyik ismerősünk ösztönzésére iratkoztam be egy modelltanfolyamra. Akkor viseltem először magas sarkút és miniszoknyát. A szüleim egyáltalán nem támogattak, anyukám azt mondta, ha leérettségizem azt csinálok, amit akarok. Közben az egyik szomszédunk megkérdezte, hogy miért nem indulok el egy szépségversenyen? Anyukám és a bátyám elvitt erre a versenyre és legnagyobb meglepetésemre, és az ő meglepetésükre is megnyertem. Emlékszem, hogy sírtam, amikor kimondták a nevem. Azt hittem, hogy édesapám büszke lesz rám, de nem így lett. Lehet, hogy másnak mondta, hogy büszke rám, de nekem soha. Másnap az újságban is benne voltam: szolnoki lány a Tisza-tó szépe. Talán büszke volt, amikor mondták neki, de ezt már soha nem tudom meg. A szüleim nem bíztattak, hogy induljak el ezeken a megmérettetéseken, hiszen ez a világ nagyon távol állt tőlük, az ismerőseim irányítottak afelé, hogy ezen a pályán el kellene indulnom.

Utólag mit gondolsz, jelent bármilyen előnyt is az életedben, hogy nehéz gyerekkorod volt?
Abszolút. Nem ijedek meg a nehézségektől. Kicsiként nagyon sok barátom, közöttük roma barátaim is voltak, és sokat játszottam velük. Emlékszem, amikor a főiskolán egy szubkultúrát kellett bemutatnom, én őket választottam, és ugyanúgy mentem haza hozzájuk, és kértem a segítségüket, mint régen. Nem felejtettem el, hogy honnan jöttem, és nem gondolom többnek magam, amiért ismert vagyok. Egyszerűen úgy fogom fel, hogy annak idején kaptam fentről egy lehetőséget, hogy innen elmenjek.

Annoni Zita

Fotó: Annoni Zita

Milyen érzés volt, amikor először a magad ura lettél?
Emlékszem, amikor az első komolyabb fizetésemből vettem magamnak egy drágább cipőt. Nem óriasi összegre kell gondolni, de mégis drágább volt, mint a korábbi cipőim. Végtelenül büszke voltam, amikor beülhettem az első kocsimba, amit természetesen részletre vettem, de az első kétszázezer forintot le kellett tennem az asztalra. Mindig mindent írtam, hogy mire költök. A vonatjegyeket, bevásárlást mindent, ami kiadás volt vezettem egy kis barna füzetben.

Sokat köszönhetsz a modellkedésnek, de egy nap mégis azt mondtad, hogy elég. Miért?
Titkon többre vágytam, a modellkedés egy jó kis játék volt fiatalon, de szerettem volna mást csinálni. Mindig szerettem volna alkotni. Huszonhat évesen kezdtem el érdeklődni a fotózás iránt, akkor még csak egy hobbinak gondoltam. Az elején sok támadás kaptam, ami teljesen jogos volt, hiszen nekem valóban hobbi volt ez az egész, de az újságok már fotósként írtak rólam, pedig még az fotózás alapjaival sem voltam teljesen tisztában. Kaptam hideget-meleget, ennek ellenére elhatároztam, hogy akkor is megtanulok fotózni. Elkezdtem jobban beleásni magam a dologba, és először egy tanfolyamra jelentkeztem, majd a Kommunikációs Főiskolára fotográfia szakra, ahol diplomát is szereztem. Azt hiszem, anyukám ekkor volt rám a legbüszkébb. Persze a pályám elején nem volt minden egyszerű. Kezdetben a videókliprendező Galler András (Indián) barátomat kértem meg, hogy kimehessek fotózni, és tanulni a forgatásaira. A képeket odaadtam a zenészeknek, csak annyit kértem tőlük, ha megjelenne a fotóm, írják oda a nevemet.

A sok negatív visszajelzés után, teljesen érthető lett volna, ha bedobod a törülközőt, de te mégsem futamodtál meg.
Az Indul a Bakterházból tudok erre neked egy jó idézetet mondani (nevet): "Neeeem olyan családból származom én…".
Volt egy célom, és tudtam, hogy ezt szeretném csinálni a jövőben. Keményen dolgoztam, és később a munkáim alapján ítéltek meg az emberek. Szép lassan kezdték elfogadni, hogy fotós lettem. Huszonkilenc évesen hoztam meg azt a döntést, hogy többet nem modellkedem, csak fotózom. Úgy gondoltam, nem lehetek hiteles mindkét oldalon.

Nem egyszerű megváltoztatni az emberek véleményét, hogy ne modellként, hanem fotósként jegyezzenek.
Sokszor még mindig így emlékeznek rám, hiszen az újságok nem írnak a munkáimról, és sokan nem figyelik, hogy mit is csinálok nap mint nap. Pedig az utcákon jelen pillanatban is van óriásplakát amit én fotóztam, de miután nincs ráírva a nevem, nem tudják az emberek. Többen jártak már úgy a fotóstúdiómban, hogy nekem szegezték a kérdést, én mit csinálok ott. (Nevet.) Sokan nem tudják, de nem is baj, majd szépen lassan még többen lesznek, akik fotósként is ismernek, talán pont ennek a cikknek köszönhetően is.

Később jobb lett a kapcsolatod az apukáddal?

Hetedik éve lesz, hogy édesapám tüdőrákban meghalt. Bármilyen is volt a kapcsolatunk, ez nagyon megviselt. A mai napig hiányzik, mert ha jó napja volt, iszonyatosan vicces tudott lenni. Jó humora volt, amit örököltem is. (nevet) A sors fintora, hogy a betegsége elején én hordtam kemoterápiás kezelésekre Debrecenbe. Neki fogalma sem volt róla, hogy engem ismernek az emberek. Egyszer, amikor a kórházban voltunk, és kijött a vizsgálóból, odasúgta nekem döbbenten, hogy bent megkérdezték tőle, hogy tényleg ő a Debreczeni Zita apukája? Nekem soha, de édesanyámnak többször megjegyezte, hogy nem gondolta volna, hogy majd a nehéz pillanatokban mellette állnak a gyerekei. Bár nem mondta, de az élete utolsó időszakában szerintem belátta, hogy hibázott. Érdekes, mert mindig arra vágytam, hogy több szeretetet és megbecsülést kapjak tőle, de ha mindez így lett volna, valószínű nem így alakult volna az életem.

Fotózz úgy, mint a profik, és lesd el Annoni Zita trükkjeit!

Fotózz úgy, mint a profik, és lesd el Annoni Zita trükkjeit!

Immár lassan öt éve nem csak szerelem talált rád, hanem egyúttal egy új családot is kaptál.
Pontosan. Nagyon furcsa volt a kezdeti időszak, hiszen nekem a családommal nem kellett megbeszélnem, hogy milyen döntéseket hozok, hiszen mindig a magam ura voltam. A férjem oldaláról kaptam egy igazi olasz családot, akik tűzbe mennének egymásért.

Nehéz volt megszokni az olasz temperamentumot?
A korábbi élményeim miatt soha nem szerettem a hangos kiabálást. Egy-egy ilyen alkalommal akaratlanul is megijedtem. Egy olasz családban viszont teljesen természetes, hogy hangosabban beszélnek egymással. Érdekes lehet egy magyar ember számára, hiszen mi a hangos kiabálást összekötjük a veszekedéssel, de nekik egy teljesen normális kommunikáció, és a beszélgetés végén megölelik egymást. (nevet) Mára teljesen hozzáedződtem ehhez a temperamentumhoz.

Milyen érzések keringenek benned most, ha hazamész?

Szeretek hazajárni. Szeretem Szolnokot, mert rengeteg szép emlék fűz oda. Persze az életemnek voltak nehéz időszakai, de igyekszem mindenből tanulni. Van egy buszmegálló, ahol suliból hazafelé álltam a buszra várva, szakadt a hó és iszonyatosan hideg volt, amikor láttam, hogy az osztálytársaimat a szüleik viszik haza kocsival. Anyukám dolgozott, ő nem tudott értem jönni, apukám meg nem akart. Mindig különös érzés kerít hatalmába, ha abba a buszmegállóba tévedek. Minden alkalommal eszembe jut, amikor hazalátogatok, hogy mennyi minden változott, és milyen szerencsés vagyok. Nincs bennem már fájdalom, sem harag. Rengeteget tanultam és tapasztaltam az életben. Köszönettel tartozom mindenkinek.

Ez az interjú eredetileg a GLAMOUR magazin májusi számában jelent meg.