Zseniális: A Vezércsel színésznője és Polgár Judit sakkozó videócseteltek egyet

A Vezércsel című sorozat azok számára is elképesztően izgalmas és tanulságos, akik nem ismerik a sakk rejtelmeit. Polgár Judit azonban a valóságban is átélte, milyen érzés hatévesen megnyerni élete első felnőtt tornáját. A beszélgetés során a sakkozó arra is visszaemlékezett, hogy eleinte sokan kételkedve fogadták a tehetségét, az pedig szintén nehézség volt, hogy férfiakkal szemben is elismerjék.

Anya Taylor-Joy és Polgár Judit a sakk és a sorozat izgalmairól és személyes tapasztalataikról is beszélgettek!

Anya Taylor-Joy got to live out her The Queen’s Gambit fantasy and talk all things chess with Judit Polgár, a world-renowned champion who is generally considered the strongest female chess player of all time 👑 pic.twitter.com/0FXXc9RcY2— Netflix (@netflix) December 21, 2020 src="https://platform.twitter.com/widgets.js" charset="utf-8">

Huszárelőny nélkül lett királynő

Polgár Judittal néhány évvel ezelőtt beszélgettünk a női esélyegyenlőségről, és arról, hogyan sikerült érvényesülnie ezen a maszkulin terepen.

A női szerepek és a nőiség kapcsán kérdeznélek az életedről, kronologikus sorrendben, de lóugrásban haladva. Szüleid két nővéreddel, Zsuzsával és Zsófiával együtt különleges módszerekkel neveltek zseninek. Kilencévesen már nagy nemzetközi sakktornát nyertél. A sakk volt az egyetlen játékotok, vagy azért babáztatok is?

A plüssmacimat nagyon szerettem, sokáig megvolt. Születésemtől minden a sakkról szólt, nem volt tele a lakás játékkal. Mikor elkezdtem sakkozni, nővérem, Zsuzsa tizenkét-tizenhárom éves volt, és sikert sikerre halmozott, Zsófi is javában versenyzett, ő csak másfél évvel idősebb nálam. Természetes volt, hogy csatlakozom ehhez. Nem sokat babáztam.

Hogyan folyt otthon az élet aktív sportolóként?
Édesanyám igyekezett meleg otthont teremteni számunkra, az ügyintézések nagyrészét is vállalta. Apu volt a menedzser, a nehezebb dolgokat vitte. Szülők voltak, és pedagógusok is. Olyan életformát teremtettek, amiben boldogok lehettünk. A kétféle szerep sokszor egybeolvadt, egyik percben édesapám mint szülő szólt, máskor pedagógusként vagy menedzserként. Gyerekként persze nem választottuk ketté ezeket a szerepet. A kívülállók általában csak szülőként ítélték meg őket, arról nem beszéltek, hogy mint pedagógusok, hogyan végezték munkájukat. Nekünk jó volt, ahogyan kialakították az életünket, egész nap együtt voltunk, együtt utaztunk. A menedzser-tanítvány viszonyban megmondták, milyen versenyen játsszunk, milyen feltételekkel. Előfordult, hogy nem akartunk akkor és ott játszani, de apu mégis jó lehetőségnek látta – ezek kisebb harcok voltak, ahogy haladtunk előre, szükséges velejárói életünknek. De a nagy pillanatokban, például mikor olimpiát nyertünk, mint szülő-gyerek borultunk egymás nyakába.

Egyik siker jött a másik után: nagymester lettél, a férfi világranglistán előkelő helyeken szerepeltél, miközben a nők közt folyamatosan első voltál. Valóban nem jelentett hátrányt karrieredben, hogy nő vagy?
Tizenkétévesen a női világranglista első helyezettje lettem, és 26 évig vezettem, nővéreimmel női olimpiákat nyertünk, utána már majdnem kizárólag férfiversenyeken indultam, a férfiaknál a top 10-ben voltam. Úgy nőttem föl, hogy természetes volt számomra, nőként is lehetek olyan sikeres, mint egy férfi. Szüleim meg tudták teremteni a feltételeket – edzőket, edzéseket, hozzáállást –, hogy ezen az úton elinduljunk. A kísérlet két alappillére: a gyereket minél előbb specializálni kell egy területre – édesapám ezt még azelőtt megálmodta, hogy édesanyámat megismerte, kutatómunkát végzett ehhez –, a másik, hogy nem járunk iskolába. Zsuzsa korán kezdte a versenyzést – 1972 körül, három és fél éves lehetett – apámnak meggyőződése volt, hogy a lányok ugyanolyan szellemi teljesítményre képesek, mint a fiúk. Ez a véleménye, és a magántanulás kiütötte a biztosítékot. Az volt a köztudatban, hogy a nők nem tudnak sakkozni. Bobby Fischer, amikor a csúcson volt, azt mondta, bármelyik nőnek adhat egy huszárelőnyt, akkor is megveri.

Szerinted nincs különbség a női- és a férfiagy között?
A nő másmilyen, másként gondolkozik, más logika mentén, de ettől még ugyanolyan eredményeket tud elérni. Csak nem egyforma úton. A Deák tértől a Hősök teréig el lehet jutni így is, úgy is, lehet, hogy egy perccel később vagy korábban, de az időnek nincs mindig jelentősége. Meghatározó volt, hogy a szüleim így gondolkoztak, így neveltek. Elejétől kezdve a legtöbb versenyen férfiakkal játszottunk, karrierem harminc évében minimálisan sakkoztam nők ellen. Nem az volt a lényeg, hogy nem akartam nő ellen játszani, hanem az, hogy a nők nem voltak túl erősek. Amikor elhagytam a szintjüket, annak érdekében, hogy minél gyorsabban fejlődjek, és minél nagyobb kihívásoknak tudjak megfelelni, férfiakkal játszottam. Miután visszavonultam, egy kínai lány, Hou Ji-fan lett a világbajnoknő, ő az egyetlen, aki férfiakkal is feltétlen megpróbálja felvenni a versenyt. Már a legjobb ötven közelében van, kezdi elhagyni a női versenyeket, de még messze van a legerősebb férfiaktól. Ha nem a női világbajnoki címet tartotta volna szem előtt, hanem fejlődni akart volna, többre vitte volna. Nem lenne világbajnoki címe, de szakmailag magasabb szinten lenne. Szüleim mindig azt mondták, hogy a férfivilágbajnokra, Kaszparovra gyakoroljunk (Judit le is győzte Kaszparovot – a szerk.). Ha tudjuk, hogy az utca végéig kell eljutni, akkor a felénél nem állunk meg, van motivációnk. Ha egészséges támasz van a gyerek mögött – bárki mögött –, és valaki tényleg bíztatja, akkor lehet megálmodni nagy célokat. Ez nem jelenti azt, hogy a kis sikereket nem éljük meg eredménynek, de nem véletlen, hogy az élsportolók nem sokáig élvezik a sikert. Felállsz a dobogóra, egy napig örülsz, másnap újból edzés.

Nem vagy híve a nőknek rendezett sakkversenyeknek. Küzdesz azért, hogy koedukált legyen a sakkszféra?
Nehéz lenne megváltoztatni a sakk kereteit, mint mindent, aminek hagyománya van. A legtöbb élvonalbelinek jó, ahogy van. Nem teszek a változás érdekében, mert nem tudom, jobb lenne-e. A vegyes versenyek miatt sokkal több nő lenne magasabb szinten, de ez nem jelentené azt, hogy a világ top 100 játékosából 50 lenne nő. A legtöbb nőnek elég, hogy gyengébb szinten is lehet világbajnok. A női világbajnoknak is jár tisztelet, megvan a sportélmény és a kihívás. De hiszem, hogy a nők tudnak ugyanolyan jók tudnak lenni, ha nekik is annyira fontos a fejlődés. Ehhez persze a környezet támogatása kell, olyan edző, aki bízik versenyzőjében.

Játszottál partit olyan férfival, aki éreztette, hogy mivel nő vagy, nem tekint méltó ellenfelének?
A tiszteletadás a nézéssel kezdődik, lenézed-e az ellenfeled, vagy csupán látod, hogy gyengébb játékos. Nagy különbség, ha azt mondod, "gyengébb vagy, tanulnod kell", vagy ha azt, "gyengébb vagy, nem fogsz fejlődni, mert nő vagy". Sokféle módon reagáltak rám és a nővéreimre. Az elején mondogatták: "mit akar itt ez a kislány?". Egyszerűen nem tudtak komolyan venni, mert szokatlan volt, hogy egy kicsilány ellen kell játszani. Egyik edzőm, szovjet nagymester volt, Kaszparovval volt egyszinten, miután ellenfelek voltunk 1989-ben egy nagy versenyen, azt mondta, hogy "mikor Judittal játszottam, nagyon kemény volt, nem tudtam eldönteni, a szememnek higgyek, hogy látok egy aranyos, mosolygós, copfos kislányt, vagy az agyamnak, hogy tök jól sakkozik". Mint mikor esik a hó, mégis ki lehet menni fürdőruhában. Ráadásul, ha gyerekként megvertem valakit, akkor azt kicikizte a többi pasi. Vannak kiábrándító történetek. Értelmes, normálisan gondolkodó férfiak is előítéletesek. Barátjuk, szüleik elvárják, nehogy már ne verjen meg egy kislányt. Hogy egy nőtől kikapjon! Sok férfi sztereotípiákban gondolkodik, egyszerűen kicsúszik a száján, megszokta, bele sem gondol igazán. Szlovéniában beszélgettem egy macsó szerb játékossal. Két gyereke van, kislány és kisfiú, és az ő családjában a férfi az ember. Mesélte, hogy ment az apjához a gyerekekkel, befutott a kislánya az ajtón, mire a gyerekek nagyapja azt mondta: akkor a lány most kimegy, először a fiú jön be. Felháborodottan mondta, ha még egyszer ilyen történik, többet nem mennek. Idejétmúlt felfogású családból származik, mégis, ha a saját lányáról van szó, már másképpen gondolkozik. A történtektől függetlenül viszont úgy gondolta, habár a lánya legalább ugyanannyira lesz képes az életben, mint a fia, azért a sakkban nem. Sokakat befolyásol a megszokás és a hagyomány. Tény, ha megnézünk egy 100-as világranglistát, alig van benne nő.

2016-ban az ENSZ egyenjogúságot szorgalmazó programjának egyik arca lettél. Mit gondolsz a nemek közötti esélyegyenlőségről?
Időnként pluszt is jelentett, hogy nő vagyok. Az elején tízszer annyit kellett bizonyítani, hogy elfogadjanak, viszont mivel én voltam az egyetlen nő, a feltételek sokszor jobbak voltak, mint egy ugyanolyan erősségű férfinak. Ahogy cseperedtem, egyre nőiesebben öltözködtem, ám a táblánál soha nem voltam kihívó. Később, mikor már férjnél voltam, még nőiesebben öltözködtem, de mindig nagyon vigyáztam, hogy ne éljek vissza a helyzetemmel. Nem szerettem volna, ha a nőiességemre fogják a sikereimet. Vannak női játékosok, akik feltűnően öltöznek, én azt mondom, egy sakkozónak nem lehet szexuálisan feltűnőnek lenni, ha tényleg szeretné, hogy egyenlően kezeljék a táblánál. Igenis van dress code: hogy kiskosztümben vagy sportosan jelenünk meg, mindegy, de azért legyünk visszafogottak. Abban a pillanatban, hogy úgy viselkedünk, olyat mondunk, vagy elvárjuk, hogy másként kezeljenek, okot adunk a megkülönböztetésre. A pályán a nőnek és férfinak – ha tényleg azt akarjuk, hogy szakmai megítélés szempontjából egyenlőség legyen –, 90%-ban egyformán kell viselkedniük. Ez nem jelenti azt, hogy a díjkiosztón nem lehet csajosan öltözködni, az már nem a verseny, nem zavar senkit.

Interjú: Kiss Annamária