A szerkesztők veled törődnek, rád figyelnek, nem önmagukat posztolják
2024. szeptember 28-án világszerte megemlékezünk a tényalapú újságírás fontosságáról és annak elengedhetetlen szerepéről a mindennapi életünkben. A globális figyelemfelhívó kampány célja, hogy elismerjük az újságírás értékét, és tudatosítsuk a közönségben, milyen meghatározó szerepet játszik a pontos, megbízható hírek közvetítése a tájékozott társadalom fenntartásában.
Ezeket láttad már?
A World News Day 2024-ben is a tényalapú újságírás jelentőségét emeli ki, egy világszintű kampány keretében, amelyet a World Editors Forum és a Canadian Journalism Foundation szervez. Az idei kampány, amelyet a Daily Maverick Project Kontinuum csapata készített, a "Choose Truth" néven fut, és a résztvevő médiumokat arra ösztönzi, hogy különféle kampányanyagok és saját szerkesztőségi tartalmak segítségével hívják fel a figyelmet a hiteles hírek fontosságára.
A GLAMOUR magyarországi kiadója, a Ringier Hungary is csatlakozott a Word News day-hez, és ezen alkalomból a GLAMOUR főszerkesztőjeként, a médiában hosszú évtizedek óta aktívan tevékenykedő nőként írtam meg ezt a véleménycikket Dr. Kepe Nóra könyvét állítva a középpontba, mely tökéletes látleletet ad a mai problémáinkról.
A digitális világ végtelen szabadsága és valóságos korlátai
Beyoncé fürdőszobájában, Madonna medencéjében, vagy akár Azahriah kanapéján találhatjuk magunkat. Élőben hallgathatjuk Oprah Winfrey érveit arról, hogy miért kell saját kezünkbe venni sorsunkat és olyan elnökjelöltre szavazni, aki tiszteletben tartja a nők önrendelkezését.
Azonban ez az illúzió rögtön szertefoszlik, amikor ráeszmélünk, hogy Magyarországon nincs igazán beleszólásunk a nagy geopolitikai játszmákba. Mégis, a digitális tér végtelen lehetőségeinek illúziójába merülve nem kritizáljuk, hogy a média azt sugallja, amit a Google és a Facebook algoritmusai láttatni szeretnének.
A média szabadsága egyre inkább az algoritmusok kényszerpályájára korlátozódik, miközben a felhasználók egy olyan virtuális börtönbe záródnak, amelyet a saját online viselkedésük formál.
Ebben a látszatvilágban akár egy váratlan, sokkoló vagy gusztustalan tartalom is meglephet bennünket, mint ahogy a börtön ablakán besüt a nap. Kepe Nóra A közösségi média önimádó embere című könyvében megfogalmazza, hogy a közösségi média a korábban távoli dolgokat ugyan azonnal „elhozza” nekünk, de ezzel az egyidejűséggel magunkra hagy az értelmezésben. Az információözön túlterhel minket, és így paradox módon az intenzív befogadás helyett egyre kevesebb figyelmet fordítunk rá, egyre kevésbé értjük, értelmezzük, mi is történik valójában.[1]
Ebben a digitális káoszban, ahol már nincsenek segítségünkre megbízható, empatikus, jól fejlett morális érzékkel bíró szerkesztők, érkeztünk meg a mesterséges intelligencia világába.
Tudjuk, hogy a gép ebben sem tud majd segíteni, ezeknek az értékeknek továbbra is híján leszünk. A digitális média végtelen szabadsága tehát csupán illúzió, és bár ma nem tűnik így, még soha nem volt nagyobb szükségünk elhivatott szerkesztőkre, újságírókra és olyan kiadványokra, amelyeket felelősséggel, több időt és művészi látásmódot felhasználva szerkesztettek, és esetleg ki is nyomtattak a nyomaték kedvéért.
Én, én, én
A közösségi média korában megszokott azonnaliság és látszólagos korlátlanság – Kepe Nóra megfogalmazása szerint – felerősítette az emberek nárcisztikus igényeit. Kepe felhívja a figyelmünket arra is, hogy Tom Wolfe már 1976-ban publikálta a New York Magazine hasábjain The Me Decade (Az Én évtizede) című írását, amelyet a nárcizmus évtizedeinek nyitányaként tartanak számon.[2]
Nem véletlenül teljesítenek jól az online világban a „nárcisztikus” keresőszóra írt cikkek. De mi a probléma ezzel a média szempontjából? Miért lenne baj, hogy végre bárki kamera elé kerülhet, megszólalhat, még akkor is, ha a célja pusztán a magamutogatás?
Miért lenne gond az, hogy végre rólunk, a mi egyéni igényeinkről van szó? Hiszen még Herbert Marcuse filozófus, szociológus is pozitív fejleményként, önkiteljesítésként értékelte az egyén hangsúlyozását a kapitalizmus teljesítménykényszerével szemben Erósz és civilizáció című művében.
Talán az influenszerek élete, posztjai által keltett szorongás mutatja meg legjobban ennek a helyzetnek az árnyoldalait. Amikor pedig előtérbe helyezem a mesterséges intelligenciával szembeni előnyeimet – a morális érzékemet, empátiámat, érzéseimet –, világosan látom, hogy korunk kihívásaira csak összetartó közösségekkel, kritikus gondolkodással, és olyan szerkesztőkkel, újságírókkal találhatunk válaszokat, akik nem önmagukkal, hanem másokkal foglalkoznak. De ne helyezzünk minden terhet médiaszakemberek vállára, hiszen egy fenntartható világhoz átlátható, szabályozott, szolidáris közvetítő rendszerekre is szükség van.
[1] Kepe Nóra: A közösségi média önimádó embere, L’Harmattan Kiadó, 2022. 54.
[2] Ui. 92.
