Így élte túl a Vogue ukrán szerkesztősége a háború első napjait - 1. rész

Violetta Fedorova, szenior webszerkesztő

Február 24-én reggel hatkor egy szomszéd telefonhívására ébredtem. „Megtámadtak minket. Bombázzák a Borispill repülőteret. Ha velünk akarsz jönni, pakolj össze. Elmegyünk.”– mondta. Fel kellett készülnünk arra, hogy akár négy hónapig is távol leszünk az otthonunktól – a papírjainkat, pénzt, ruhát és vizet tettünk a csomagba. Amikor bezártam magam mögött a lakásom ajtaját, csak azt kértem Istentől, hogy jöjjek még vissza ide.

Úgy döntöttünk, hogy egy vidéki házba megyünk, ötven kilométerre a fővárostól. Közel kilenc órába telt, míg odaértünk. Reméltük, hogy ott maradhatunk, és néhány nap múlva visszatérhetünk az otthonunkba. Este kiderült, hogy egy katonai repülőtér még működik, bár orosz katonák próbálják elfoglalni. Február 25-én elhatároztuk, hogy minden eszközzel kijutunk onnan – a robbanások zaja messziről hallatszott, de ráébredtünk, hogy a megszállók Kijev felé tartanak, a mi házunk pedig az oda vezető útjukon van.

Úgy döntöttünk, hogy Nyugat-Ukrajnába megyünk, ahol a barátom családja él. A nyolcszáz kilométeres távot huszonkilenc óra alatt tettük meg. Közel két napig nem aludtunk, egy percre sem álltunk meg, útközben ettünk, és próbáltuk támogatni és vigasztalni a gyerekeinket. Az úton elakadnunk a sárban, amikor megpróbáltunk átvágni a földeken, hogy kikerüljünk egy közlekedési dugót. Éppen csak elkerültük a rakétatámadást, amely február 25-én este érte a sztarokosztjantyinivi repülőteret, és számos ellenőrzőponton álltunk meg a különböző régiók között, de a lényeg az, hogy jó irányba haladtunk. Emellett folyamatosan próbáltunk üzemanyagot vadászni. Ahol találtunk, ott minden autónak csak húsz litert engedtek tankolni. Volt, hogy ötven autó várakozott a benzinre.

Ez az utazás nemcsak hatalmas kihívás volt számunkra, de egyben rettentően rémisztő is.

Végül hihetetlen akaraterőnknek köszönhetően elértük a célunkat. Most néhány kilométerre vagyok a szlovák határtól, aktívan dolgozom a vogue.ua-nál és tartom a kapcsolatot a nemzetközi sajtóval. Emellett igyekszünk segíteni azoknak, akik most érkeznek Kárpátaljára, hogy legyen hol lakniuk.

Megváltoztam, miután elmenekültünk Kijevből. Mintha felnőttem és megöregedtem volna.

Ma döbbentem rá, hogy menekülésünk kilenc napja alatt egyszer sem sírtam, mert úgy érzem, most nagyobb szükségünk van arra, hogy hidegvérrel és hideg fejjel gondolkodjunk, mint valaha.

Darja Szlobodjanik, a kulturális rovat szerkesztője

Amikor a háború elkezdődött, még aludtam. A barátom telefonjának a csörgése ébresztett. „Elkezdődött.” – mondta az ápolónő kollégája a vonal túlsó végén. Reggel 5 óra 37 perc volt. Néhány perccel később éreztük a bombázást. Később tudtuk meg, hogy a saját légvédelmi rendszerünk tette a dolgát. Emlékszem, egészen addig nem hittem el, hogy háború van, és azon vacilláltam, vajon bemenjek-e dolgozni. Aztán jött egy újabb robbanás, majd még egy (rakéták csapódtak be a brovári katonai bázison). Többet nem mentem be dolgozni. Már akkor sem volt kérdés, hogy Kijevben maradunk. A barátom orvos, és mentősként dolgozik egy kijevi katonai kórházban. Reggel hétkor már be is hívták dolgozni. Azóta minden nap elmondja nekem, hogy nincs sok sebesült a kórházban – és ez a legjobb hír, amit az elmúlt napokban hallottam.

Van egy olyan tulajdonságom, hogy válsághelyzetben nagyon gyorsan reagálok, és azonnal átlatom, mit kell cselekedni. Háborúban pedig rengeteg a tennivaló.

Reggel nyolc körül meg is írtam a kollégáimnak, hogy Kijevben maradok, és kész vagyok tudósítani a háborúról a Vogue-nak.

Soha nem gondoltam volna, hogy egy divatmagazin honlapja így fog kinézni, de ezek korunk realitásai: ahelyett, hogy trendeket nézegetnénk és hírességekkel készítenénk interjúkat, arról írunk, hogyan lehet elállítani a vérzést, és hogyan nyújthatunk segítséget az ukrán hadseregnek. Sokan csodálkoztak, hogy Kijevben maradtunk, de én semmi különöset nem látok benne – nincsenek gyerekeim, akikért felelős vagyok, van egy parkoló, amit a szomszédaimmal együtt menedéknek használunk, és van egy autó, amiben ülve alhatok.

Nem mi választottuk, hogy elmegyünk-e vagy sem, mi csak itt vagyunk, ennyi az egész. Megpróbálok mindent megtenni, amit csak tudok: hajdinát főzök a helyi védelmi minisztériumnak, vizet vásárolok a katonai kórháznak, és segítek az informatikai hadseregnek, amelyet a digitális átalakulásért felelős minisztériumunk hozott létre. A szomszédaimmal együtt barikádot építünk a házunk előtt. Ez a legkevesebb, amit tehetek, és nagyon remélem, hogy még többet is segíthetek – például élelmiszert vihetek Okhmatditba vagy más kórházakba, ahol az önkéntesek szerint most sok beteg és orvos szorul segítségre. De bárcsak ne szólna olyan gyakran a sziréna!

Négy éjszakát töltöttünk a menhelyen. Mennyi lesz még? Kijevben éjszakánként legalább ötször megszólalnak a szirénák. Az első éjszaka minden megremegett – a közeli Nemzeti Gárda bázisáért folyt a harc. Nem akarok belegondolni, mi lesz, ha majd az égből lőnek rájuk.

Ahelyett, hogy a halálra gondolnék, egyszerű dolgokra gondolok. Egy jó kávéra, amit majd Podolban fogok inni, ha legyőztük az ellenséget. Arra, hogy milyen lesz rendesen megmosni a hajamat. Egyelőre félek hajat mosni - folyton arra gondolok, hogy a víz csobogásától nem fogom hallani a riasztást.

Minden reggel nyolckor arra ébredek, hogy apám hív telefonon. Odesszában van, és számunkra most ezek a legfontosabb telefonhívások a világon. Hogy féltem-e az első napokban? Azt hiszem, nem. Folyamatosan azokra gondolok, akik a fronton vannak. Mint Jaroszláv, a sógorom kollégája, aki most éppen minket véd, vagy Ványa, a húszéves sógorom, aki Csernihivben harcol, vagy a mentősök, akikre orosz terroristák lőnek, vagy az újságírók, akik élőben tudósítanak a legveszélyesebb zónákból. Vagy az elnökünk. Vagy több ezer más ember, akit érdekel, mi történik.

A háború szokatlanul közel hozott minket egymáshoz – ez az élet értékes leckéje, de túl nagy áron adták.

Irina Volodkó, sales-es

Azt hiszem, örökké emlékezni fogok erre a dátumra és a jeges rémületre: 2022.02.24. Ahogy a lakásunkban felhangzik a barátom telefonjának a csörgése. Ebben az órában senki sem telefonál csak úgy. Ugyanabban a másodpercben, habozás nélkül felveszem a telefont, már felkészülve arra, hogy most fogom megtudni a hírt. "Gyerünk, elkezdődött" – mondja egy hang.

Mindeddig Kijevben éltem zárlat alatt. Az állandó riasztások, hogy a légitámadások miatt menedéket kell keresnem, megijesztettek. Aggódom a házért, a szeretteimért, és azért is, hogy vajon az adott helyzetekben jól döntök-e. Bárkivel beszélek, kétségbeesetten kérdezgetjük egymástól: "Hogy vagy?" Az aggodalom pedig egy pillanat alatt csap át idegösszeomlásba és sírásba.

Xenia Sagova, brand manager

Egész életemben emlékezni fogok február 24-re, mint mindannyian. Korán felébredtem, és meg akartam nézni a híreket, de a barátom felhívott:

- Láttad a híreket?

- Még nem.

- Kijevet bombázzák.

Már volt egy kész tervünk, de hirtelen fel-alá kezdtem szaladgálni a lakásban, és nem jutott eszembe, hogy mit is kell beszereznem, miközben hívogattam a barátaimat. Nem tudtam eldönteni, hogy fogat mossak-e vagy sem. Kimentem a lakásból és felfelé gyalogoltam a Goncsar utcán, közben találkoztam munkába igyekvő emberekkel, friss pékárut szállítókkal és hátizsákos fiatalokkal.

Végül két napot töltöttünk egy Kijev melletti tanyán, felváltva aludtunk, hogy egy ember mindig ébren legyen. Aggódtam, hogy elalszom őrködés közben, de végül mindig sikerült ébren maradnom. Aztán tovább hajtottunk. Nagyon örülök, hogy ki tudtunk jutni. Mostanra már Kijev környékén sok hidat, sőt még az utakat is elpusztították. A barátomtól kaptam egy számítógépet (az enyém az irodában maradt). Ma aludtam először, visszatértem a munkámhoz, ami kissé megváltozott, és mindent megteszek, amit csak tudok, hogy legalább valamennyire hasznára legyek a hazámnak.

Így élte túl a Vogue ukrán szerkesztősége a háború első napjait - 2. rész