Így élte túl a Vogue ukrán szerkesztősége a háború első napjait - 2. rész
„Ez az a pillanat, amikor a jó és a rossz megharcolnak egymással.” 2022. február 24-én Oroszország megtámadta Ukrajnát. A háború első napjaiban az ukrán Vogue egész szerkesztősége az országban volt. Ebben a cikkben elmesélik, hogyan élték át ennek a rettenetes rémálomnak az első napjait.
Ezeket láttad már?
Marina Sulikina, webszerkesztő
A háborúról alkotott elképzeléseimet a történelemkönyvek, Remarque regényei, filmdrámák és szemtanúk beszámolói formálták. A múlt eseményei a világ emlékezetében mint romantika, fájdalom, sajnálat, nagyság és diadal jelentek meg.
A február 24-i támadás azonban összetörte korábbi életünket, és a feje tetejére állította a világról alkotott elképzeléseinket.
Most úgy látom a háborút, mint könyörtelen dühöt, amely minden további lépést és cselekedetet meghatároz. Ez a düh hajt és motivál engem, és nem engedi, hogy bármiben is hezitáljak. Ezekben a napokban csak a szavaktól félek. Kollégáimmal és másokkal együtt az információs háború katonái lettünk. A hírek hullámzó áradatában élünk, amelyeket meg kell szűrni, át kell nézni, és aztán továbbítani a világnak. Úgy tűnik, minden alapvető emberi szükséglet háttérbe szorult, és a szerénytelen vágyak eltűntek. A kora esti órákban csak az jár a fejemben, hogyan lehetne minél gyorsabban véget vetni ennek a háborúnak. Erre koncentrálok, ez most az életem.
Szvetlana Rosuk, kereskedelmi osztályvezető
Három nappal a háború kitörése előtt elutaztam apámhoz Lutszkba. Ideges voltam a hírek és a saját érzéseim és félelmeim miatt. Reggel ötkor két robbanásra ébredtünk - egy katonai repülőteret bombáztak, nagyon közel hozzánk. A gépek már korábban elindultak, felderítő küldetés volt folyamatban. Másnap Rivne, Lviv és Volodimir repülőtereit támadták.
Még mindig sokkos állapotban vagyok, el sem tudom képzelni, hogy a XXI. században Európa közepén lehetséges, hogy egy ország egyszerűen elfoglaljon egy másik országot.
Folyton a híreket nézem és közben sírok, minden nap beszélek a rokonaimmal és barátaimmal, hogy megbizonyosodjak arról, élnek és biztonságban vannak. Elviselhetetlen látni, ahogy megcsonkítják, elpusztítják az én Kijevemet, a mi Harkivunkat, Csernyigovot és az összes többi várost, ahogy teljesen átlagos emberek és gyerekek meghalnak. Egy házaspár egy gyermekkel. Már soha nem lesz hova visszamenni.
Sírok a dühtől és a gyűlölettől, amit a pszichopata iránt érzek, és sírok azért, mert büszke vagyok a népünkre, a hadseregünkre, az elnökünkre. Rá, akit korábban rendkívül ironikusan ítéltem meg. Őszintén szólva, nem néztem ki ezt belőle, egy ravasz rókának tűnt számomra.
Alla Akimenkó, fordító
Szumiban élek, és innen értesültem a katonai műveletek kezdetéről. Szumi egy Oroszország és Fehéroroszország közelében fekvő város. Most folyamatosak itt a harcok.
Ebben a néhány szorongató napban a szumi emberek harcoltak az ellenséggel, és példát mutattak jellemből. Az orosz megszállókkal szembeni gyűlölet egyre növekszik. Gyűlölet a gyilkolás és a pusztítás miatt. Azért, mert az ellenség ágyúzása miatt nekik a kisgyerekekkel együtt az óvóhelyeken kell megbújniuk. Az emberek tömegesen csatlakoznak a területi segítőkhöz, és bátran védik a városukat.
Ma két fegyvertelen szumi vasutas feltartóztatott egy ellenséges tankot, és elfogta annak egyik utasát. Az ellenség elhagyja a felszerelést az utakon, az ukránok pedig kitalálják, hogyan lehetne jobban hasznosítani a hátrahagyottakat. Szumi lakosai együttes erővel harcolnak az ellenséggel. Még azok is, akik egész életükben oroszul beszéltek, most ukránra váltanak. Nincs pánik, csak elszántság, hogy nem adják át szülőföldjüket az ellenségnek.
Aljona Ponomarenkó, szépségszerkesztő
Az egyik legijesztőbb mondat, amit valaha hallottam, és soha nem fogok elfelejteni: „Pontosan 4 órakor Kijevet elkezdték bombázni, háborút indítottak ellenünk.”
Február 24-én egy nyugtalan álomból a háború hírére ébredtem. Néhány perc múlva már éreztem a rezgéseket, de még mindig nem tudtam felfogni, hogy ez tényleg háború. A XXI. században vagyunk, a civilizált Európában, Hitler nincs többé. De most úgy néz ki, hogy reinkarnálódott.
[...] Elmentünk a város másik végében található kórházba. De szinte lehetetlen volt közlekedni, egész Kijevben óriási dugó volt. Gyerekek és felnőttek, kutyákkal és macskákkal próbáltak kimenekülni.
Megálltunk az apósom házánál Kijev mellett. Ott volt egy óvóhely: egy pince, faajtókkal, amelyeken még zár sem volt. Bent polcok uborkával, eperlekvárral, doboznyi sárgarépával, és olyan hideg, hogy látszott a lélegzetem. Mikor bombáztak, ott bújtunk meg, csontig átfagyva, az összes lehetséges ruhánkat magunkra véve. Amikor végre újra csend, visszamentünk a házba és ruhástól, kimerülten rogytunk az ágyra, hogy aludjunk egy kicsit. Napközben a vogue.ua számára írtam. A szépségápolási tippek helyett most arról, hogyan lehet elállítani a vérzést.
Cindy Kerberova kolléganőm, aki a cseh Vogue-nál dolgozik, rendszeresen írt és felajánlotta a segítségét: nem csak az együttérzését, de szállást is. Cindyvel azelőtt mindössze egyszer találkoztam életemben, mégis tiszta szívvel segített.
Útközben megálltunk Frankivszkban egy ismerősünknél. Fűtött ház, terített asztal, meleg zuhany és kényelmes ágy fogadott bennünket. A pince és a ház között eltöltött napok és a fárasztó út után, melynek során a dermesztő hidegben két órán át cseréltünk egy defektet kapott kereket, elsírtam magam. Másnap már úton voltunk, hogy elhagyjuk Ukrajnát. Minden készen állt, még szendvicseket is pakoltunk, de az utolsó pillanatban rájöttem, hogy nem hagyhatom el a hazámat. Nem tudok elszakadni a fiamtól és a barátomtól. Senki sem tudja, mennyi időnk van még hátra, de azt együtt fogjuk tölteni.
Szóval most Ukrajnában vagyunk. Segítjük az országunkat. Együtt erősebbek vagyunk, velünk van Isten, és támogat minket a világ. Ez az a pillanat, amikor a jó és a rossz megharcolnak egymással, és mi tudjuk, hogy a jó győzni fog.
Valeria Lakoma, webszerkesztő
Február 24-én hajnali ötkor egy férfi kiabálására ébredtem: „Lera, ébredj! A háború elkezdődött!”
Megdöbbentem. „Biztos csak túldramatizálja a helyzetet.” - gondoltam, de azért elővettem a bőröndjeimet. Egy órán át dobáltam beléjük mindent, amire szükségem volt. Akkoriban még senki sem tudta, mekkora a baj. Úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk a várost. Azt hittük, ott nyugalom lesz. Amikor kiléptünk az utcára, kiderült, hogy a helyzet nagyon komoly. Óriási dugók alakultak ki, több száz autó próbált üzemanyagot szerezni, hatalmas sorok álltak a szupermarketeknél, a gyógyszertárak bezártak.
Rémült tekinteteket láttam mindenütt. Beléptem a közösségi média profilomba, és ijesztő videókat találtam oroszokról, akik az országunkat gyalázzák! Később kaptam egy üzenetet, hogy hiba volt elhagyni a várost, mert veszélyes helyen vagyunk, ráadásul orosz csapatok és testőrök közeledtek felénk. Nem volt óvóhely, a közelben egy katonai bázis feküdt, és a házunktól ötszáz méterre tankok vonultak. Napról napra egyre nehezebb volt elviselni a helyzetet. Bombák robbannak, a bombázók a fejem fölött repkedtek, és a minket a várossal összekötő hidak összeomlottak. Gyakorlatilag három napig nem aludtam. Nem tudom szavakba önteni azt a félelem- és a tehetetlenségérzést, ami eluralkodott rajtam, amikor arra gondoltam, hogy egy pillanat alatt teljesen elvághatnak minket a várostól: telefon, internet, élelem, víz és gyógyszerek nélkül.
Minden nap egyre erősebbé vált az az érzés, hogy az élet bármelyik pillanatban véget érhet.
Isten segítségével végül sikerült kijutnunk Kijevből. Az út hosszú és nehéz volt: egyes utakat felrobbantottak, mindenhonnan robbanások és légi harcok zaja hallatszott, kerülőutakon mentünk, és több tucat ellenőrzőponton haladtunk át, ahol nem mindig ment minden zökkenőmentesen. Volt, hogy lépésben haladtunk, és ki kellett várnunk a kijárási tilalmat a városokban. Imádkoztam, hogy biztonságban legyünk, és hogy találjunk benzint. Szerencsére végül minden rendben ment. Most Kijev mellett vagyok, még tart az utunk Ukrajnán át, és remélem, hogy ennek a rémálomnak hamarosan vége lesz.
Ennél a multinál bátran szólhatunk a HR-nek vagy a főnöknek, ha a menopauza megnehezíti a munkavégzésünket