Igen, egy romantikus film is rámutathat, hogy az erőszak ott is felbukkan, ahol nem számítunk rá - A Velünk véget ér című mozi egy nőjogi aktivista nézőpontjából
Ahhoz képest, amennyire elmarasztalták az eddig megjelent kritikák a Velünk véget ér című filmet, szerintem nem vészes – bár tény, nem is tökéletes. A történet, a vádakkal elletétben, nem romanticizálja magát a bántalmazó kapcsolatot, ugyanakkor a kilépést irreálisan könnyűnek mutatja.
Ezeket láttad már?
Egy játékfilm célja elsősorban a szórakoztatás, nem pedig az oktatás és megelőzés, de ezzel együtt is fontos szem előtt tartani, hogy a populáris kultúra termékei, akár akarjuk, akár nem, hatnak ránk. Így egy szerelmesfilm óhatatlanul is formálja a párkapcsolatról alkotott képünket – például azzal, hogy egészen pontosan mit is mutat be romantikusnak.
Blake Lively Velünk véget ér című filmjét többen hasonlítják A szürke ötven árnyalatához, mely minden szempontból egy roppant kártékony alkotás volt. Az összehasonlítás véleményem szerint téves: a Velünk véget ér, noha megvannak a maga kisebb-nagyobb hibái, egyáltalán nem vádolható azzal, hogy az erőszakot izgatónak mutatná be.
A mozi főszereplője, Lily Bloom egy harmincas nő, aki virágüzletet nyit Bostonban. Nemrég vesztette el az apját, akiről, mivel egész életében verte az anyját, semmi pozitívat nem tud mondani a temetésen. Hamarosan megismerkedik egy Ryle nevű idegsebésszel, aki az idilli kezdetek után elkezdi kimutatni a foga fehérjét, főleg, miután féltékeny lesz a véletlenül felbukkanó volt barátra, Atlasra.
Persze Ryle-nak is megvan a maga traumája - de vajon elég ok ez arra, hogy Lily vele maradjon? A cím: Velünk véget ér arra utal, hogy miként igyekszik a főszereplő felülírni a káros generációs mintát és elkerülni, hogy megismételje anyja sorsát. Figyelem, a cikk innentől spoilert tartalmaz!
Amit jól megfogott a mozi...
A film hitelesen mutatja be, hogy a bántalmazó az esetek többségében egyáltalán nem az az undok, taszító figura, akinek elképzelheti az, aki nem rendelkezik e téren tapasztalattal. Az elhunyt apa a közösségben köztiszteletben állt, az újonnan megismert partner is egy előnyös külsejű, magas státuszú, jól szituált orvos.
Inkább jellemző, hogy a későbbi bántalmazó a megismerkedéskor olyannyira vonzó tud lenni, hogy a figyelmeztető jeleket hajlamosak vagyunk zárójelbe tenni. Ezek a korai jelek a valóságban nem olyan nyilvánvalóak, mint a filmben, ahol is Ryle, amikor először találkozunk vele, őrjöngve felrúg egy széket. Lily-ben nem szólal meg a vészjelző, betudja a munkahelyi stressznek.
További red flag lehetne, hogy a Ryle később azt állítja, a nő drogként hat rá - az a szöveg, hogy „olyan szerelmes vagyok beléd, hogy megőrjítesz” később hivatkozási alap lehet az erőszak miatti felelősség hárítására. Ráadásul már az első együtt töltött éjszaka után azt akarja, hogy mutassa be az anyjának (azaz, nem egyezteti a partnerével a kapcsolat tempóját) - de Lily (ahogy az áldozatok többsége) ezeket a kialakult kötődés jeleként értelmezi.
Szintén jellemző a valóságban is, hogy az első bántalmazás sokkoló váratlansággal éri az áldozatot, akár egy kifejezetten idilli jelenetbe tolakszik be: egy olyan banális dolog miatt, mint egy odaégett étel, Ryle egyik pillanatról a másikra megvadul és ijesztő arcát mutatja. A második alkalommal hagyja, hogy a féltékenység elhomályosítsa az elméjét úgy, hogy meg sem bizonyosodik, van-e alapja. (Nem hallja meg, hogy Lily őt választja, és végeredményben éppen ezzel löki Atlas felé.)
A film nagyon jól visszaadja azt, ahogyan az első bántalmazásokat az áldozat igyekszik bagatellizálni, jelen esetben például meggyőzni magát, hogy véletlen baleset történt, és nem szándékos ütés, illetve ellökés. A kapcsolati erőszak egyik jellegzetessége az eszkaláció, azaz az elkövetett erőszak egyre súlyosbodik. Másik jellegzetessége a ciklikusság: az erőszakkitöréseket gyengéd megnyilvánulások követik - a filmben ezeket is láthatjuk.
Lily akkor néz szembe a tényekkel, és játssza vissza a fejében a valódi képsorokat, amikor a partner viselkedése már minden kétértelműséget nélkülöz és az agresszió tényét semmiféle önáltatással nem lehet tagadni. Az erőszakot ráadásul itt már indulatkezelési zavarra sem lehet fogni – a szörnyeteggé változott Ryle nagyon is tudatosan és szándékosan bünteti Lilyt lelki, fizikai és szexuális erőszakkal.
Sok romantikus történet épül arra az álomnarratívára, hogy éppen a főhősnő lesz a Különleges Kivétel, aki megváltoztatja és a (természetesen tökéletesnek bizonyuló) tartós kapcsolatba vagy a házasságba kormányozza a mély érzelmekre, kötődésre addig képtelen nőfaló szívtiprót (akinél persze valamilyen gyerekkori sérülés okozta ezt a viselkedést, amit a főhősnő a szerelmével begyógyít).
Annyiban most sikerül felülírni ezt a klasszikus narratívát, hogy a szereplők nem lovagolnak el a naplementébe. A bántalmazó traumái nagyon sajnálatosak lehetnek, de – ahogy Dina McMillan pszichológus is figyelmeztet De hiszen azt mondja, hogy szeret! című könyvében - attól, hogy mint ember együtt érzünk valakivel, még nem vagyunk kötelesek mint nő együtt élni vele. A filmnek mindenképp pozitívuma, hogy a főszereplő ezt felismeri.
És amit kevésbé jól tematizált a film
Felróható viszont a filmnek például az, hogy nem bontja ki a váratlan terhesség körüli dilemmát - Lily nem sokat gondolkodik azon a kockázaton, hogy ha kihordja a magzatot, akkor egy életre össze lesz kötve a bántalmazójával, akinek elkerülhetetlenül apai jogai lesznek. (De legalább utalás szintjén szóba kerül, hogy van döntési joga – ez is valami.)
Irreálisnak mondható, hogy a dolog végül jól sül el: a bántalmazó az elhagyást tudomásul veszi és, amennyire lejön a film utolsó jeleneteiből, igyekszik apaként konstruktívan közreműködni és nem okoz további gondot az áldozatának. Nem derül ki, hogy később mekkora szerepe lesz a lányuk életében, de az, hogy (hirtelen megszelídült verzióban) jelen van a szülésnél és összeszereli a kiságyat, a későbbi társszülőség valamilyen formájára enged következtetni. (Itt jegyzem meg: egy nő is megtanulhat bútort összeállítani, nem kell ehhez visszahívni a bántalmazót!)
A valóságban sajnos az ilyen kimenetel a lehető legritkább: a bántalmazó legfeljebb manipulatív szándékkal vesz vissza átmenetileg az agresszióból, és nem őszinte megbánás eredményeként. Végképp nem szokta elismerni, hogy jogos, hogy a nő elhagyja, elvált apaként pedig ott tesz keresztbe a volt feleségének, ahol csak tud.
Így ha csak egy tanácsot tudunk adni azoknak, akik bántalmazó kapcsolatban élnek és még nem állnak készen a kilépésre, az az legyen, hogy (a partner együttműködését nem igénylő módszereket alkalmazva) kétszeresen ügyeljenek a fogamzásgátlásra. (Noha a bántalmazó a fokozott kontrollal vagy az anyagi források megvonásával sokszor igyekszik ezt is megakadályozni - és nem gyermekszeretettől hajtva.)
Nyitva marad a kérdés, hogy önmagáért vajon megtette-e volna Lily, hogy elhagyja Ryle-t, vagy „csak” a lánya jövőjét szem előtt tartva tudta erre rászánni magát. Az anyjánal még ez sem volt elég - nagy hiba a filmben, hogy nem bontotta ki jobban, miért maradt bántalmazó férjével annak haláláig.
Értékelendő viszont, hogy Lily nem menekül rögtön egy másik kapcsolatba, noha lenne rá lehetősége. Szintén McMillan írja fent idézett könyvében, hogy válsághelyzetben gyengül az ítélőképességünk és ha nem szánunk elég időt arra, hogy egyedül is megálljunk a lábunkon és feldolgozzuk a történteket, jó eséllyel kötünk ki újabb bántalmazó kapcsolatban.
A rajongók valószínűleg haragudni fognak, amiért ezt mondom, de a film alapján nekem Atlas kapcsán is felmerült minimum a megszállottság gyanúja. Érhető, hogy hálás Lilynek, amiért annak idején segített rajta, de az már (hiába szánták romantikusnak) nem mondható egészségesnek, hogy közel húsz év alatt csak rá várt és meg sem próbált új kapcsolatot létesíteni, főleg úgy, hogy annak idején Lily révén nem csak kellemes élményeket szerzett.
Akármilyen múltbeli történések kötik össze őket, közel húsz (de akár sokkal kevesebb) év alatt egy ember nagyon meg tud változni, és nagyon ritka, hogy az első az „igazi”. A történet azt a benyomást kelti, mintha csak két férfi élne a világon és a tizenéves kori románcok egy életre meghatározók - legtöbbször szerencsére ez nincs így.
Magyar rendezőnek köszönheti a világ, mégis keveset tudunk a gázlángolás pszichológiai jelenségéről
Ugyan sok bántalmazott talál később harmonikus kapcsolatra, de ez nem gyors és nem könnyű folyamat, így a távozást nem erre a reményre támaszkodva kell meglépni. Hiba az áldozatokat azzal hitegetni, hogy valaki majd kárpótolni fogja őket (sőt, van valaki, aki csak erre vár), mert ez egyáltalán nem biztos. Annak tudatában kell kilépni egy bántalmazó kapcsolatból, hogy lehet, hosszas egyedülálló lét vár ránk.
Van még hal a vízben, szokták mondani, és ez igaz is (biztos, hogy tele a világ olyanokkal, akik jobb emberek, mint a bántalmazó!), de a volt áldozatoknak fel kell arra az eshetőségre is készülniük, hogy a kapcsolatból kilépve nem várja őket más, mint sivatag. Az okok sokrétűek: a sérülések nyomot hagynak az önértékelésen, így (bármi is legyen az) a „kisugárzáson”, és hiába vágyik a korábbi bántalmazott új kapcsolatra, nehezen bízik meg bárkiben is. (Atlas legalább ez utóbbit elismeri.)
A film hatására talán többen fognak beszélni az erőszakról
Összességében tehát nem értek teljes mértékben egyet az eddig megjelent lehúzó kritikákkal. Egy amerikai játékfilmnek nem feladata bemutatni a kapcsolati erőszak magyar áldozatainak valóságát bemutatni. (Már csak azért sem, mert nálunk szélsőségesen rossz az áldozatvédelmi rendszer – ennél az USA-ban is jobb valamivel.)
Többen kifogásolják, hogy a főszereplő jól öltözött, sikeres vállalkozó és anyagilag nincs kiszolgáltatva a bántalmazónak, de véleményem szerint ez sem feltétlenül negatívum. Fontos tudatosítani, hogy a kapcsolati erőszak előfordulása társadalmi osztálytól független jelenség, és a kilépés akkor is nehéz, ha „csak” érzelmi függőség és mellesleg egy közös gyerek jelenti az akadályát.
Alapvetően hasznosnak gondolom, hogy elkészült ez a film. Egyrészt, mert remélhetőleg elő fogja mozdítani, hogy többen foglalkozzanak a kapcsolati erőszak témájával (és akár mélyebben szántó forrásokból is utánanézzenek). Másrészt (és ezért tartom tévesnek A szürke ötven árnyalatával vont párhuzamot), széles körben terjeszti az üzenetet, hogy az erőszakot nem kell eltűrni, és semmiféle gyerekkori trauma nem lehet rá mentség.
Ráadásul átjön belőle, hogy nem könnyű meghozni a kilépés döntését, még akkor sem, ha az áldozat anyagilag független, és a környezete sem nyomasztja, hogy térjen vissza.
A műfajjal szembeni kifogásokat sem tartom megalapozottnak: nem olyan rossz ölet éppen egy romantikus film révén tudatosítani, hogy az erőszak ott is felbukkan, ahol nem számítunk rá. Nem rossz ötlet továbbá egy romantikus filmbe ágyazva elmondani, hogy van, amit a szerelem nem győz le, és a fogadkozás sem az elkövető részéről, hogy kezelteti magát. A terápia eredményét legfeljebb egy következő kapcsolatában kamatoztathatja, de ahhoz, akit egyszer bántottunk, nincs visszaút.
