„Az ellenfeleim ösztönöznek, hogy még jobb legyek, mindig megköszönöm nekik.”- Varga Katalin parakenussal beszélgettünk

Mikorra datálod a sporttal való kapcsolatod?

A sport iránti rajongásom még gyerekként kezdődött. Nagyon hamar az életem része lett, szinte mindent kipróbáltam. Sokáig nem tudtam eldönteni, milyen irányba tartok. Ötéves koromban elkaptam egy fertőzést, ami veseproblémát okozott. Sokáig el voltam tiltva a mozgástól, aztán 2007-ben volt egy autóbalesetem, aminek következtében részlegesen lebénultam, kerekesszékbe kerültem. Később a balesetem után jó pár évvel már a rehabilitáción voltam, ahol minden évben van valamilyen sportág bemutató a friss sérülteknek. Egy ilyen sportnapon találkoztam közelebbről a kajak-kenuval. Utána egy darabig más irányba terelt a sors, majd telefonszámot cseréltünk az edzőmmel. Ezután még várt rám két műtét, majd elhatároztam, szeretném kipróbálni magamat ebben a sportban.

Hogy emlékszel vissza a baleseted utáni időszakodra?

Nagyon nehéz időszak volt, már csak azért is, mert a baleset során nem egyedül ültem az autóban. Két barátnőm is súlyosan megsérült. Akkoriban nem is a saját sorosom, inkább ennek a tudatnak a feldolgozása foglalkoztatott. Fogalmam nem volt róla, hogy fogom túlélni ezt a traumát. Végül az ő segítségükkel dolgoztam fel a problémámat. Ma már tudom, azért élek egészséges, emocionális lelkülettel, mert akkor segítettek nekem. Velük együtt és a rengeteg pszichológiai könyv segítségével sikerült feldolgozni a történetet, majd a sport segített, hogy végül teljesen önmagam lehessek.

Ha valamit a fejedbe veszel azt mindig véghez viszed?

Hozom a papírformát, egy keményfejű kos vagyok, amit elhatározok azt szeretem véghez is vinni legyen az bármilyen nehéz. Engem nem rettent el, ha csalódás ér, sőt ezek még inkább ösztönöznek, hogy elérjem a célomat. Az élet gyerekkorom óta próbák elé állít, mégis minden próbatétel után azt érzem, hogy valamiért a hasznomra vált. Ahogy megértettem ennek sportnak a lényegét, a technikáját, egyre jobb lettem. Látták, hogy van bennem elszántság, akarat szorgalom, alázat és én is elkezdtem hinni, hogy egyszer kijutok a paralimpiára és megszerzem a legfényesebb érmet. Minden versenynek megvan a maga sajátossága, de minden versenyen oda is kell rakni magamat. Például a 2019-es vb-nek a tokiói kvóta szerzés volt a súlya, egy sérülés miatt éppen, hogy sikerült a hatodik helyen beérnem. Most legutóbb például az eb-re mentünk ki, ott nem volt nagy tétje. Nagyon laza voltam, talán ennek is köszönhető, hogy végül a második helyen végeztem. A mentális felkészülés rendkívül fontos, minden versenyre úgy megyek oda, hogy akkor itt és most a maximumot kell kihozni magamból.

Mennyire motiválnak ebben az ellenfeleid sikerei, eredményei?

Jó kosként természetesen le akarom őket nyomni. Az ellenfeleim ösztönöznek, hogy még jobb legyek, mindig megköszönöm nekik, csak hálával tartozom nekik. Egyébként nagyon jóban is vagyunk, hiszen nem az ellenségeim csak az ellenfeleim.

Hogy tapasztalod, mennyire elfogadóak veled az emberek?

Velem mindig nagyon közvetlenek az emberek valószínűleg azért, mert én is nagyon közvetlen vagyok velük, kedvesek, segítőkészek. A lesajnálást viszont nem szeretem, függetlenül, hogy ez egy természetes reakció. Az ilyen szituációkat gyorsan el szoktam oszlatni, egy teljesen hétköznapi beszélgetésbe megy át a diskurzus. Fontos kérdés az érzékenyítés, minél korábbi életszakaszban el kell kezdeni. Imádom, amikor óvodákba hívnak érzékenyítési célból. Mindig fesztelenül, őszintén kérdeznek a kicsik arról, hogyan élem az életem kerekesszékben.

Hogy éled meg az akadálymentesen közlekedést?

A balesetem után nagyon nehéz volt megszoknom ezt az életformát. Akkoriban Budapest belvárosában életem. Akadálymentes szempontból a belváros nagyon jól közlekedhető. Most már autóval járok, viszont őszinte leszek: ritkán használtam a tömegközlekedést, nem akartam másoktól segítséget kérni, nem akartam emberek közé menni. Azóta sokat változtam, szerencsére most már van egy autóm, mindenhová azzal megyek, de többektől hallom a korábbi évekhez képest most sokkal jobb a helyzet.

Nem okozott gondot visszaülni a volán mögé?

A baleset után nagyon sokat ültem autóban a párom mellett, minden gurulás alkalmával úgy viselkedtem, mintha én vezetnék. Sokat segített a trauma feldolgozásában, hogy a baleset után újra végigmentünk a helyszínen, megnéztem a mentési felvételeket. Sokáig vonattal, telekocsival ingáztam Szeged és Budapest között. Mára lett egy kézigázos autóm, óriási könnyebbséget jelent.

Milyen érzések kavarognak benned így a tokiói paralimpia előtt?

A riói paralimpiának három hónap felkészüléssel vágtam neki, erre most öt évem volt. Rió esetében az esélytelenek nyugalmával indultam, azóta megismertem a versenytársaimat. Elég erős a mezőny, viszont én is sokat erősödtem.

Kedden indultál Tokióba, hogy fog kinézni az ott töltött időszak?

Szerdán este érkeztem meg az olimpiai faluba, próbálom feldolgozni az időeltolódást, és pihenek egy keveset. Szeptember 2-án illetve 4-én kezdődnek az első futamaim. Fontos betartani ezeket a szabályokat, mert ha nem pihened ki az időeltolódást, nem olyan lesz a teljesítményed, amit egyébként rengeteg más például az időjárás is nagyban befolyásolhat.

Jól érzem, hogy te az a típus vagy, aki egyértelműen nyerni akar?

Minden sportágban más a létszám. Egy triatlon esetében nehéz lenne azt mondani, hogy nyerni megyek, nagyon erős a mezőny rettenetesen sokan is vannak, nem mindenki jut majd be a döntőbe. Az én esetemben ez nem így van, jóval kevesebben vagyunk. A teljesítményem, és az indulók szempontjából a döntőbejutás nem kérdés, bízom benne, hogy valamelyik dobogós helyezést sikerül megszereznem. Nekem bármelyik éremszín tökéletes lesz.

Szöveg: Csáti Melinda