Valerie Steele előadása Budapesten a MOME szervezésében
A divatkutatás nemcsak a stílusról és a megjelenésről szól, hanem mély társadalmi és kulturális összefüggéseket is feltár. Az elmúlt évtizedekben egyre nagyobb figyelem irányult a divat tudományos vizsgálatára, amelynek jelentős úttörője Valerie Steele. Munkássága bizonyítja, hogy a divat a mindennapi élet szövetébe szőtt, komplex és releváns jelenség.
Ezeket láttad már?
A MOME 2024. november 28-án különleges eseménynek adott otthont, amikor Valerie Steele, a divatkutatás világhírű alakja előadást tartott. Steele a divat tudományos megközelítésének egyik úttörője, akinek munkássága forradalmasította a területet. Előadása kurátori tevékenységének hátterébe engedett bepillantást, rávilágítva a divat és a kultúra összetett kapcsolatára.
Nagyon messziről fogok indítani, a 2000-es évek közepéről, amikor elkezdtem kacérkodni azzal a gondolattal, hogy felépíthető-e tudományos karrier a divat kutatására. Bár azóta sem mindig tudom, hogy jó ötlet volt-e, megerősítést ad, hogy vannak szerepmodellek, akik folyamatosan inspirálnak. Dr. Valerie Steele ezek közé tartozik, sőt, ő a nagybetűs szerepmodell. Steele a nyolcvanas évek legelején küzdött meg a divatkutatás legitimációjáért a Yale-en, ahol a fontos és nem fontos témák közötti határt legalább két évszázada meghúzták. Azóta kissé más a helyzet, hiszen létezik kritikai divatkutatás. Többek között éppen Valerie Steele munkásságának és az általa alapított Fashion Theory című lapnak is köszönhetően.
Azonban nem ismerek egyetlen olyan divatkutatót sem a széles generációs spektrumon, akinek ne lenne egy vagy száz története arról, hogy ki mindenki előítéleteit kellett vagy nem lehetett a divat tudományos jelentőségével kapcsolatban leépíteni. Én magam úgy vagyok ezzel, mint Sziszüphosz, görgetem magam előtt a divatkutatás elleni érveket, már-már azt hiszem, sikerült megszabadulni tőlük, meggyőztem valakit fontos helyen arról, hogy életünknek ez a folyamatosan velünk levő részlete, hogy ruhával fedjük a testünket, igenis számít, aztán még nagyobb ellenérv-kőszikla gördül elém – sokszor a legváratlanabb helyekről. Azt, hogy ebben a demotiváló folyamatban a szakmai lelkesedésem nem lankad, éppen az olyan személyiségeknek köszönhetem, mint Valerie Steele.
2024. november 28-án csütörtökön volt Valerie Steele előadása MOMÉ-n. Az előadás előtt egy kis divatszimpóziumot szerveztünk, ahol Dobos Emese (KRTK Világgazdasági Intézet, divatkutató), Stefano Marino (divatfilozófus, Bolognai Egyetem), Temesi Apol (textiltervező-designer) és az én előadásom vezette fel Dr. Steele prezentációját. Az előadás Steele kurátori munkássága kulisszatitkairól szól, címe: Fashion in the Museum: A History of Collecting & Exhibiting Fashion (Divat a Múzeumban: a divat gyűjtésének és kiállításának története).
A divatkutatás nagyasszonya (grande dame)
Valerie Steele annyira meghatározó alakja a divatkutatásnak és a divatiparnak, hogy nevéhez eposzi jelzők társulnak: a The Washington Post „a divat egyik legelmésebb (brainiest) nőjének” nevezte, míg Suzy Menkes találóan „a divat Freudjaként” emlegeti. Menkes jelzője Steele divat és fétis, divat és erotika viszonyát firtató kutatásainak köszönhető. (A TWP állandó jelzőjével kapcsolatban viszont ismét ott is vagyunk az előítéletek tárházában: mintha a sok nem elmés közül kellene kiemelni azt az egyet, aki viszont az.)
Dr. Steele a New York-i Fashion Institute of Technology igazgatója és vezető kurátora, ahol 1997 óta több mint 25 kiállítást rendezett. Kurátori munkája meghatározó szerepet játszott a divat tudományos vizsgálatában és értékelésében. Több mint egy tucat befolyásos könyv elismert szerzője, amelyek átalakították a divattörténetről és -elméletről való gondolkodásunkat. Ezek közé tartozik a Fashion and Eroticism: Ideals of Feminine Beauty from the Victorian Era to the Jazz Age (1985), Paris Fashion: A Cultural History (1988), a Shoes: A Lexicon of Style (1999), Bags: A Lexicon of Style (1999 – Laird Borrellivel közösen), a Gothic: Dark Glamour (2008), a The Corset: A Cultural History (2001), a Fifty Years of Fashion: New Look to Now (1997), a Fetish: Fashion, Sex and Power (1996), a Women of Fashion: 20th-Century Designers (1991) stb. Emellett főszerkesztője az átfogó Encyclopedia of Clothing and Fashion (2005) című háromkötetes referenciaműnek, amely a mai napig a szakma egyik alapkövének számít.
Globális befolyását világszerte elismerik: 2014 óta szerepel a Business of Fashion 500-as listáján, amely a divatipart formáló személyiségeket rangsorolja. Dr. Steele alapítója és főszerkesztője a Fashion Theory: The Journal of Dress, Body & Culture című szaklapnak, amely az első lektorált tudományos folyóirat a divattudomány területén.
Közérthető divattudomány
Ugyan konferenciákon többször hallottam már előadni meghívottunkat, tapasztaltam, hogy mennyire pazar előadó, most más a helyzet. A közel egyórás időtartam és a helyszín otthonossága, a lelkes közönség miatt is érzem, hogy ennek a bemutatónak van hozzáadott értéke. Az előadó látványos rutinossággal pillanatok alatt kapcsolatot létesít a közönségével: nekünk beszél, minket enged bepillantani kurátori munkássága kulisszái mögé. Egészen lefegyverző előadó. Körülbelül a negyvenedik percben járunk, amikor először jut eszembe, hogy csekkoljam az időt. Ezt is észreveszi. Nem azért teszem, mert unnám: inkább azon izgulok, hogy ezeknek a mágikus perceknek vége lesz. Általában nehezen adom át magam a szakemberek kultikus megközelítésének, de most mégsem tudok másként tenni.
Ahogy lopva végigpásztázom a közönséget, érzékelem, hogy mindenki a varázskörön belül került. Lenyűgözve figyelünk. Egy ideje keresem azokat az előadókat, akik nem félnek egyszerű(nek látszó) struktúrákat mozgatni előadásaikban. Akik úgy építkeznek, hogy megmutatnak egy viszonylag könnyen követhető gondolatsort, de abban csomó tovább bontandó intellektuális meglepetést rejtenek el. Ez egy ilyen előadás. Utána félórás kérdésblokkot terveztünk, amit én vezetek. A félóra legvégén jutok oda, hogy a gondosan előkészített tíz kérdés közül legalább egyet, éppen egy nem tervezettet feltegyek. Mert alig jár le az előadás, a közönség belelendül a kérdezésbe, nem akarják elengedni az előadót. Könnyű és jó kérdezni tőle.
Fertőz vagy elad a divat?
Az előadást egy anekdota nyitja: a Yale-en járunk a nyolcvanas évek elején. A fiatal doktori hallgató egy egyetemi állófogadáson vesz részt, ahol sokáig nem akad beszélgetőpartnere. Ugyanis a kutatási téma hallatán (divat) mindenki átigazol más beszélgetésekbe. Végül akad egy idős professzor, aki érdeklődést mutat a téma iránt, majd megkérdezi: az olasz vagy német modell érdekli. Így derül ki, hogy félrehallotta a fashiont fascismnek (a divat helyett fasizmust hallott) – ennek a témának örült meg. A tisztázást hallva, ő is továbbáll. Erről a nullpontról indítunk tehát. Az előadás végigvisz bennünket azon az archiválástörténeten, melynek eredményeként a divat bekerül a múzeumba. Másik legitimációs kérdés: hogyan jutunk el oda, hogy a tervezett ruhatárgy (divat) múzeumi tárggyá válik? Steele esetében két egymást megtámogató legitimációs történet a divat archiválása és a divat tudományos objektté válása.
Történeti, néprajzi múzeumok természetesen gyűjtenek ruhákat, de ezek a textiltárgyak adott kultúrák mindennapjaihoz szolgáltatnak forrásanyagot. Diana Vreeland kanonizálja a tervezői divat múzeumba kerülését. Miért fél a múzeum a divattól? Ugyanaz a kérdés, mint amit a tanácskozáson szintén részt vevő Stefano Marino, bolognai kollégánk tárgyalt egy nappal korábban előadásában: miért fél a filozófia a divattól? Míg a tudományág tekintetében a felületesség, a látszat vádját kell elutasítani, múzeumi keretben a kérdés a közvagyon és a kapitalista piac viszonyának határmeghúzásáról szól.
Steele visszautal a nagy botrányt kiváltó első olyan divatbemutatóra, amikor élő tervező munkái kerültek közgyűjteményi környezetbe. 1983 – Metropolitan Museum of Art, Diana Vreeland kurálta Yves Saint Laurent életműkiállítás. Az YSL márka 25, a tervező 47 éves. Ha elfogadjuk azt az alapállást, hogy a divat művészet, akkor mivel magyarázható az YSL kiállítás körüli botrány? Azzal, hogy a divatnak megvannak a saját kiállítóterei (boltok, áruházak), s az, hogy még a közgyűjteményi kiállítóterekben is helyet kér, mélységesen felháborítja az ún. „autonóm művészeti közeget”.
Azonban a szellem kiszabadul a palackból: a nagy látogatószámok a teljes múzeumi világot abba az irányba terelik, hogy egyre több úgynevezett blockbuster divatkiállítás jöjjön létre. 2000-ben a New York Times művészeti rovatában Roberta Smith Memo to Art Museum: Don’t Give Up on Art címmel közöl cikket, meghúzva a vészharangot, hogy a közgyűjteményeknek nem egyébként is jövedelmező márkáknak kellene még nagyobb hírverést csinálniuk.
Merre tart a divatkiállítás?
Nyilván, rengeteg probléma van ezzel az állítással, mint ahogy a felháborodás valahol érthető is. Steele éppen arra akar rámutatni, hogy azok a divatkiállítások, amelyek egy-egy társadalmi jelenség komplexitását érvelték meg a ruhák története által, mennyire képesek társadalmi változások megértéséhez hozzájárulni, illetve társadalmi változásokat elindítani. Például a pink/ciklámen/rózsaszín szimbolikus jelentésváltozásaira fókuszáló kiállítás Michel Pastoureau francia színtörténész munkásságával vitatkozva (aki a rózsaszínt nem tartotta kutatásra érdemesnek) mutatja meg a rózsaszín rengeteg jelentésrétegét – melynek hatására Pastoureau maga is elkezd a színnel foglalkozni.
A kérdések még inkább kibontják a közgyűjtemény – divatmárka vita rétegeit. Adományoznak-e a márkák, magángyűjtők közgyűjteményeknek (igen, olyan is van, hogy válogatás nélkül, mintegy átruházva rájuk a válogatás, archiválás, megőrzés felelősségét), mennyire nyitottak az együttműködésre, mennyire könnyen adnak ruhákat kiállításokhoz (egyre nehezebben), mennyire akarnak kontrollt gyakorolni a kiállított anyag és annak üzenete fölött (szinte mindig igen), mennyire befogadó egy divatra specializált közgyűjtemény, mekkora anyagot képes archiválni (nem annyira és keveset). Végül arról beszélgetünk, milyen hatása van az egy tervező munkásságára és kultuszára épülő magánmúzeumoknak a divatkiállítások történetére.
Egy-két éve fennforog az a jóslat, hogy a nagy blockbuster kiállításoknak vége. Lásd például, a párizsi Musée des Arts Décoratifs példáját, amelynek blockbuster kiállításai a divathetek attrakciójaként is funkcionáltak. Az áprilisban bezárt Iris van Herpen kiállítás után nem hirdetett újabb nagy, tervezői fókuszú kiállítást. A márkák felfedezték a múzeumot, mint kommunikációs eszközt és inkább saját terepen tartják gyűjteményüket, így saját hatáskörben tartják az archívumok iránti érdeklődésből származó bevételt is. Steele itt borúlátóan fogalmaz: azok a kiállítások, amelyek az ő kurátori praxisát is meghatározták, éppen amiatt működtek, mert a márkák hozzájárulásukat adták meghatározó darabjaik bemutatásához. Egy-egy öltözködési fenomén társadalomtörténete csak így volt elmesélhető.
Steele zárásként optimista marad: annak a kritikai nézőpontnak, amely divattárgyak összekapcsolásával segített társadalmi folyamatokat megérteni, helye lett a muzeológiában, és ezt a helyet érdemes megvédeni. Mostani közönsége, Mészáros Zsolt (Petőfi Irodalmi Múzeum), Simonovics Ildikó (Magyar Nemzeti Múzeum), Szatmári Judit Anna (Kiscelli Múzeum) (ábécé és nem fontossági sorrendben) garancia arra, hogy Magyarországon ezt a megközelítést jó kezekben tudhatjuk.
Dr. Valerie Steele, köszönjük, visszavárunk.
Etikett kisokos mindenkinek - GLAMOUR 