„Nagyon spirituális vagyok, hiszek a karmában” - Ismerd meg Valde Orsolyát, a Paloznaki Jazzpiknik alapítóját
Valde Orsolya, a Paloznaki Jazzpiknik alapítója mindig is az izgalmat, a különleges feladatokat kereste, és ha volt egy kis esélye egy új projekthez, belevágott. Interjúnkban a Paloznaki Jazzpiknik kulisszatitkai mellett korábbi karrierjéről is mesél.
Ezeket láttad már?
Valde Orsolya a Paloznaki Jazzpiknik előtt dolgozott légiutas-kísérőként, nemzetközi jogászként, küzdött a népirtók ellen, Európai Uniós döntések létrehozatalánál vett részt. Nyaranta pedig színvonalas fesztivált szervez, immár tizenkét éve.
Miért választottad a légiutas-kísérői munkát, ami a nyolcvanas években nagyon menőnek számított?
Egyértelműen az utazás miatt, mert ki lehetett vele lépni az országból. Tizennyolc éves koromig a szüleimmel nagyon keveset utaztam, Bulgáriában, Törökországban és Jugoszláviában jártam csak. Vágytam Amerikába és az egész, színes világba. Mindemellett nagyon nőies szakma volt, örömmel viseltem a szép Pierre Cardin egyenruhát.
Tetszett a munkával járó felelősség is, hogy nemcsak egy csinos baba vagy a gépen, hanem életeket mentesz, ha szükség van rá. Mindig azt mondtuk az utasoknak, hogy addig jó nekik, amíg nem tudják meg, hogy miért vagyunk a fedélzeten. Szendvicset és kávét osztogatni mellékes dolognak számított, hisz megtanultunk újraéleszteni, szülést levezetni, tüzet oltani, néhány betegséget kezelni, sőt még navigációs ismereteket is kaptunk, hogy a pilótafülkébe lépve se legyünk teljesen elveszve.
Komoly kiképzésen vettünk részt Stockholmban és Koppenhágában, ahol a mentési gyakorlaton és a vízreszálláson túl megtanultunk túlélni sivatagi-, északi-, déli-sarki körülmények között, esőerdőben. Ez a munka sokkal izgalmasabb és összetettebb annál, mint amit az utas lát a fedélzeten, a kedvesen mosolygó hölgyeket, akik mindent megtesznek a kényelméért.
Az életről is tanultál valamit, amit az iskolában nem tanítanak?
Igen, ami akkoriban a magyar fiataloknak hiányzott, az az elfogadás volt a mássággal szemben. Felfedezhettem, hogy a világ minden szeglete más és izgalmas. Mindenhol emberek élnek, akik ugyanúgy éreznek, ugyanazokkal az alapproblémákkal élnek. Szerettem, hogy sokféle szokást ismerhettem meg, ugyanis a Malévnak akkor még olyan járatai voltak, hogy több napot is külföldön töltöttünk.
Előfordult, hogy Afrikában tizenhat napot maradtunk egyhuzamban, és bejártuk Kenyát, mindezt alacsony költségvetésből. Nomád körülmények között, kétszemélyes sátorban laktunk a Szavannában, a helyi közlekedési eszközzel közlekedtünk. Próbáltuk felvenni az adott ország életének a ritmusát, beolvadva a helyiek közé, és ez nagyon jó érzés volt.
Nem volt fárasztó a sok utazás?
Amikor repültem, egy hónapra előre kaptam meg a beosztást, amely húsz különböző utat tartalmazott, de mégis, ha ugyanazt kellett csinálnom egy hónapig, már unatkoztam. Imádtam, hogy ha megszólalt a telefonom két órával az indulás előtt, hogy módosult az útiterv.
Amikor kutyát sétáltattam a Széchenyi-hegyen és szóltak, hogy irány New York, dobtam is el mindent. Emlékszem még a hajam is vizes maradt, úgy rohantam. Tizenkét órával később pedig élveztem, hogy a Fifth Avenue-n sétálgatok. Ezt a fajta változatosságot nagyon szerettem, ezt keresetem mindenben, a barátokban, a párkapcsolatokban.
Már kiskorodtól kerested a külön utakat, amelyek többet nyújtanak az átlagos életnél?
Nagyon kalandvágyó voltam, mindig azt mondtam, ha valamire van 1 % esély, akkor érdemes belevágni. Mindemellett számos olyan dolog is történt velem, ami kudarcba fulladt.
Mi nem sikerült?
A kanadai életem csak bizonyos tekintetben mondható sikeresnek. A Malév képviseletére mentem dolgozni, végül csak egy évet maradtam az irodában. Úgy gondoltam, hogy jól fogom magam érezni ebben az országban és be tudok majd illeszkedni, de nem így történt.
Öt évet töltöttem ott, de nem olyan állásokat kaptam, amikre vágytam, és nem szereztem új barátokat sem. Kudarcként éltem meg, ugyanakkor sokat tanultam belőle. Önmagamat keresve érkeztem egy idegen országba, és amikor hazatértem, valóban jobban ismertem magamat. Egy nagy ajándékot azért kaptam Kanadától, a kisfiamat, vele kezdtünk új életet Magyarországon.
Szerencsésnek érzed magad, hogy több olyan lehetőséget is kaptál, amihez az átlagember nem jutott?
Hálás vagyok mindenért, mert mindenből jelentős hasznot húztam, még a rossz dolgokból is, akár tanulás szintjén. Nagyon spirituális vagyok, hiszek a karmában, abban, hogy újjászületünk. Bizonyos dolgokat most megtanultam, így nem kell majd újrakezdenem a következő életemben.
Kanadában bántalmazó kapcsolatban éltél, mit tanultál belőle?
A terápián, ahová jártam utána, azt boncolgattam, hogy miért választottam ilyen partnert. Ez egy rossz szülői modell következménye volt, de ettől meg lehet szabadulni. A szüleim bántalmazó kapcsolatban éltek, ebben nőttem fel, ez volt természetes a számomra, és ezért kerestem én is ilyet, mint ahogy a pszichológusok később megmagyarázták. Ezt ismertem, és az ember az ismerős vonásokat keresi.
Az első perctől kezdve úgy álltam hozzá, hogy meg fogom oldani, és ki fogok jönni belőle, ami a kanadai rendszernek köszönhetően sikerült. Ők komolyan vették ezt a problémát, laktunk védőőrizetben is, végül sikerült hazaköltözni és boldog életet élni.
Magyarországon mihez kezdtél, ami tudta biztosítani a korábbi változatos, izgalmas életedet?
Az anyaság érzése nagyon megtöltött. Szimbiózisban éltem a fiammal, aki már kicsiként is olvasott a gondolataimban, és ez a mai napig így van. Sokszor a fejemben magamnak felteszek egy kérdést és ő válaszol rá. Most már ez a lányommal is így működik, mindkét gyermekemmel hihetetlenül össze vagyok kapcsolódva.
Az anyaság számomra szintén izgalmas feladatnak számított, élveztem. Utána belépett az életembe Homola Szabolcs a két kislányával. Próbáltam a kicsiknek olyan otthont teremteni, amikor az apukájuknál voltak, hogy ne érezzék a szüleik válását. Ehhez sok energiára volt szükségem, hosszú éveken át családi őrületben éltem.
Közben jogászként dolgoztál?
Amikor Kanadába költöztem jogi egyetemista voltam. Nagyon nehéz volt onnan folytatni a tanulmányaimat, inkább halasztottam, majd amikor hazatértem, befejeztem az egyetemet. Dolgoztam ügyvédi irodában, az államigazgatásban, ezek a területek érdekeltek.
2011 első felében, Magyarország első EU-elnöksége idején stábtag voltam. Mi írtuk az Európai Unió első áldozatvédelmi útmutatóját, de az ország első ENSZ-védésében is részt vettem. Három munkacsoportban dolgoztam, az alapjogiban, a szociálisban, illetve Hágában az általunk csak „népirtók hálózatának” nevezett, nagyon hosszú nevű csoportban. Imádtam a munkámat, magas szintű döntéshozókkal ültem egy asztalnál.
Hogyan tudtál édesanya és külföldön dolgozó jogász lenni egyszerre?
Érdekes és izgalmas volt az életem, ugyanakkor fárasztó a gyerekek mellett. Brüsszelbe jártam dolgozni, sokszor reggel ötkor érkeztem ki Budapesten a reptérre, elrepültem, majd egész nap az Európai Unió Tanácsában üléseztem, este pedig felültem a gépre és hazamentem, reggel nyolckor pedig megjelentem a minisztériumban.
Egy héten háromszor tettem meg ezt az utat. Fárasztó volt, de imádtam az elnökségünket, érdekes volt belekóstolni az uniós döntéshozásba, mechanizmusokba, az országok állaspontjaiba. Ez már másfajta inger volt, mint a repülés, így visszatekintve azt mondom, hogy ez volt az a korszak, amikor az agyamat kilencvenöt százalékosan használtam. Amikor vége lett az ország elnökségnek, munka sem nagyon adódott, unatkoztam.
Nem próbáltad hasonló területen folytatni immár itthon?
De, ekkor jött az antikorrupciós állás. Ez is sok utazással járt, rengeteg nemzetközi szervezet előtt kellett az országot képviselni. Fantasztikus csapattal dolgoztam együtt, elfogadó, egymást támogató környezetben.
Az anyaság ekkor háttérbe szorult?
Megküzdöttem vele, hisz a nyolctól ötig tartó munkaidő pont az az időszak volt, amikor nem tudtam értük menni az iskolába, át kellett szervezni az életünket. Az anyukám sokat segített, és volt bébiszitterünk is, Györgyi, aki most a Jazzpiknik oszlopos tagja, és az irodavezetőnk. Néha visszasírja azt az időt, amikor lehetett a gyerekeinket babusgatni.
Csernus Imre: „A magyarok nem mernek beszélni a hiányosságaikról, miközben tagadják a hibáikat”
A Paloznaki Jazzpiknik ötletgazdája és szervezője vagy, a jog háttérbe került?
Egyáltalán nem, nemrég visszairatkoztam az ELTE-re egy szakjogász képzésre, remélem, lesz majd rá kapacitásom, ugyanis a gyerekeim lassan kirepülnek a fészekből, szabadul fel időm.
Nagyon szeretem a jogot, hisz annyira logikus, sosem kellett magolnom. Ha az ember megérti azt az élethelyzetet, amire az a szabály íródott, onnantól kezdve nem lehet másképp fogalmazni, csak azokkal a szavakkal. Érdekelnek a társadalmak, a történelem, ahol az összefüggéseket nézem, a törvényszerűségeket, a történelem dinamikáját. Ezt nyugdíjas koromban még kutatni is szeretném.
Ugyanakkor a folytatom a fesztiválszervezői munkát is. Nagyon sok mindenen kell változtatni, minden évben sok problémás dologgal kerülünk szembe, az idén például egy építkezéssel küzdünk. A falu a nagyszínpadunk backstage-ében épít egy raktárépületet, ami miatt mindent újra kellett tervezni, átalakítani az infrastruktúra-rendszert. Izgatottan várom, hogyan fog összeállni az augusztus 1-jén kezdődő fesztiválra, de biztos, hogy sikerülni fog.
A fesztivál örökre része marad az életednek?
Most vagyok 52 éves, kíváncsi vagyok rá, hatvan évesen mennyire leszek képes egy fesztivál megszervezésére. A kollégáim harmincasok, sokszor kérem, hogy hagyjanak megcsinálni az új dolgokat a telefonomon vagy a gépemen, mert haladnom kell a korral. Lehet, hogy tíz év múlva hippi ruhában fogok ugrálni a pikniken, de az is lehet, hogy már nem. A Jazzpiknik most a főállásom, a jog pedig a hobbim.
