Thuróczy Szabolcs: „Amikor valami megérint, azt viszem magammal évtizedekig”
Thuróczy Szabolcs, az ország egyik legnépszerűbb színésze egy év kihagyás után ismét visszatér a Spektrum képernyőjére. Nem szégyelli bevallani, hogy a Tiltott Zónák forgatása során előfordult, hogy rettegett az életéért egy átlagos szituációban, és néha megküzdött a könnyeivel, amikor magával ragadta a téma.
Ezeket láttad már?
A televíziós sorozatok többszörösen díjazott színésze, Pintér Béla társulatának tagja a fesztiválgyőztes dokumentumfilm-sorozat második évadában ismét titkos helyekre kalauzolja el a nézőket. Thuróczy Szabolcs mindent bevállalt, hogy a legizgalmasabb történeteket és legextrémebb helyszíneket bemutassa: beöltözött, felkúszott, bemászott, felszállt, berepült és alámerült. Őszintén bevallotta, hogy a veszélyes és kihívással teli helyzeteket komoly érzelmi hullámvasútként élte meg.
Mit szóltál a folytatáshoz? Gondoltad, hogy ekkora sikere lesz az elő évadnak?
A Tabukról tabuk nélkül című szintén Spektrum sorozatnak is két évada készült, sejtettem, ha nem lesz megszorítás, akkor be fogják rendelni a Tiltott Zónák második évadát is. Ráadásul tudtunk is emelni a téten. Az első évadban tizenkét szakmát mutattunk be, és nem gondoltam, hogy sikerül további hasonlóan érdekes helyzeteket találni. A második évad még töményebb lett, izgalmasabb helyszínekkel. Hat újabb rész készült, minden ötven perces adásban két sztori lett feldolgozva.
Hogyan sikerült időt találnod a forgatásra?
Az egyeztetés volt a legnagyobb probléma, hiszen öt dolgot csináltam egyszerre. Azt éreztem, hogy nem mehet az egyik munka a másik rovására, koncentráltan kellett dolgozni és nagyon odafigyelni arra, hogy amit elterveztünk, azt meg tudjuk csinálni. Nem volt kompromisszum.
Te is a bemutatón találkoztál először az összevágott kész anyaggal. Meg szoktad nézni a veled készült a filmeket?
Nem nézem meg, ami rólam készült, ez egy megszokás. Mert már nem tudok változtatni a dolgokon és ettől feszült leszek.
Arról tudsz, hogy még mennek a műsoraid, a filmjeid a tévében?
Sokszor ismétlik a Tiltott Zónákat, ezt a taxisoktól tudom meg általában, amikor beülök hozzájuk és felismernek. Amikor hazamennek hajnali négykor és nem tudnak aludni, bekapcsolják a tévét, és nézik az ismétlést. Elárulták, hogy alig várják, hogy hazaérjenek az adásra. Szerencsére nem csak hajnalban lehet a sorozatot nézni, november 5-e óta minden vasárnap 17 órakor adják az új részeket, hat héten keresztül.
Volt olyan pillanat, amikor úgy érezted, hogy ezt nem kellett volna elvállalnod?
Több hét forgatás után pszichésen már olyan állapotba kerültem, hogy volt egy megjegyzésem: most már csak az hiányzik, hogy egy rakétából kilőjenek. Persze élveztem, hogy nagyon változatosak voltak a forgatások.
Előfordult, hogy féltél?
Igen. A szervdonoros részt úgy tervezték, hogy amikor jelzést kapnak a szakemberek, mi is mehetünk velük a kórházba, és végig követhetjük a szervdonáció menetét. Délután négykor érkezett az értesítés, és elindultunk mentővel a délután fél ötös csúcsforgalomban. A sofőrök félre szoktak húzódni az autóval, ha meghallják a szirénázó mentőautót. A mentőkocsiban ülve láttam, hogy milyen biztos idegrendszerrel vezetett a mentőautó sofőrje, akinek nem csak az előtte lévő autót kellett figyelnie, hanem az egész sort, a forgalom alakulását. Ekkor éreztem először magam életveszélyben, mert majdnem karamboloztunk is. Megdöbbentett, hogy ők napi szinten lavíroznak ilyen módon, egyértelműen életveszélyesen, hogy másokat megmentsenek. Ekkor kicsit megrogytam.
Felkészülsz a forgatásra, tudod mi fog történni, hova mész. Egyszer csak behúz a történet?
Az utolsó rész volt a Csillagbörtön, ami szép keretet adott az egész szériának. Az életemben nem sok olyan pillanat adódott, amit ott átéltem. A börtönben, ahol 650 év van kiadva, azért nehéz felszabadultan forgatni és azt mondani, hogy magával ragadott. Fontos volt, hogy a kiválasztott ember, akivel a legtöbbet beszélgettem, egy nyitott, izgalmas, laza és közvetlen személyiség legyen, mert nagyon kevés idő állt rendelkezésre, hogy ellazítsuk.
Az improvizáció a legizgalmasabb része a dolgoknak, amikor nincs kitalált mondat, amit éppen érzel azt kimondod. Abból jönnek a legizgalmasabb válaszok. A kultúrházban a több rabbal közös forgatásnál spontán mondtam az egyiknek, hogy rakjon be egy számot és karaokézzunk. Máté Péter Most élsz című számát kezdték el énekelni, és abban a pillanatban a sorok egész más értelmet kaptak.
Döbbenetes pillanat volt, amikor a rabok könnyes szemmel, teli torokból ordították velem a második versszakot: Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld, mert a legkisebb hibád, megbosszulja önmagát.
Ezek megrázó dolgok, látszott az arcomon a döbbenet, amikor meghallottam a mondatokat. Olyan fura pillanata volt, amit, amíg élek nem felejtek el. Amikor valami megérint, azt viszem magammal évtizedekig.
Mi érintett meg a legjobban?
A szervdonor történet, a műtét maga. Ott fekszik egy ember, egy agyhalott, és nem azt látod, hogy a műtőben izzadnak az orvosok és kérik az asszisztenst, hogy töröljön. Nem valakinek az életért küzdöttek, hanem mások megsegítéséért. Egy fura, csendes, borzasztó higgadt légkörben sétálgattak, nem volt feszültség. Az volt a feladatuk, hogy az agyhalott szerveit kivegyék, és ebben volt valami pokoli nyugalom. Lidérces volt.
Meddig hordozod a látottakat?
Egy-két napig biztos, a műtétét tovább is. Sokáig csengett a fülemben, ahogy a börtönben az életfogytigosok arról meséltek, hogyan szeretnének 2050-ben szabadulni, terveket szövögettek, hogy 27 év börtön után a gyerekeikkel még el tudnak tölteni pár évet.
Amikor tizenhat méter mélyen a föld alatt, a Magyar Nemzeti Galéria raktárában forgattatok egy Renoir kép előtt, kiderült, hogy szakértő vagy..
Izgalmas volt a restaurátor elmélyültsége. A tíz méteres Lotz Károly képet csinálni egy restaurátor hölgynek nem olyan harsány dolog, mint egy rallyn részt venni. Van abban valamiféle katarzis, hogy meg tudja csinálni, hónapokig elbabrál vele. A négy szintes, harminc hatalmas teremből álló raktár olyan műkincseket rejt, mind Renoir, Raffaello, El Greco, Van Dyke, Rippl-Rónai és Munkácsy festményei vagy éppen Leonardo szobrai. A kincseket 24 órás fegyveres szolgálat őrzi, a bejutás szinte lehetetlen, még az itt dolgozók is csak speciális engedéllyel és kísérettel léphetnek be.
Ha szakmát kellene választanod a színészet helyett, mit csinálnád szívesen?
Sajnos nincs kézügyességem, de a művészethez van vonzódásom. Ha lenne valamennyi érzékem hozzá, biztos, hogy a restaurátor szakmát szívesen, elmélyülten csinálnám, ami nagyon nyugis, élvezetet találnék benne.
Izgalmakat nem is bírod?
A Mecsek Ralleyban próbáltak felkészíteni a Mitfahrer szerepre. Amikor elindult az éles verseny a profi autóversenyző mellett, egy perc alatt elvesztem a papírjaim között. Mire ő azt mondta, dőljek hátra és élvezzem. Gyakorlatilag egy konzervdobozban ültem, ami 110-el száguldott kanyarogva. Arra gondoltam, hogy normális vagyok én? Hogy fogom ezt élvezni? Ilyen szituációban még nem voltam, és valószínűleg soha többet nem is leszek.
Annyi vicces jelent volt, mégis nagyon komoly arcot vágsz a műsor promóciójában…
Arányaiban sokkal kevesebb a szórakoztató részlet. Nem baj, ha jól érezzük magunkat egy forgatáson, de fontos, hogy legyen sok fontos információ, rengeteg jó, élettel teli szituáció.
Érzelmes ember vagy?
Igen, hamar meg tudom könnyezni, ha valami megérint. Volt olyan pillanat a forgatáson, ahol nehezen tudtam visszafogni magam, és nem is akartam. Amikor belassul az ember vagy más tónusban kezd el beszélni, akkor lehet érezni, hogy valami történt.
A lányaidnak meséltél az átélt dolgokról?
Nem ültettem le őket az asztalhoz és számoltam be az élményeimről, de az autóban, az utcán sétálva beszélek róla. Ami velem történik, és fontosnak gondolom, azt szeretem megosztani.
Tapasztaltál, láttál valami olyat, aminek a hatására másképp fogod élni az életedet?
Fél gőzzel semmit sem érdemes csinálni, kedvetlenül, csak azért dolgozni, mert kell. Párkapcsolatban sem jó, ha nem veszik komolyan. Szívvel lélekkel kell élni az életének azt a részét, amit az egyén választott, az tesz teljessé, boldoggá. Remélem, én boldog vagyok.
