A The Last of Us zombi-csókjelenete nem kell, de a nagybácsi-unokahúg szerelmi szál igen? Hogy is van ez?
Vajon megtanulunk együtt rezonálni minden furcsa, extrém, bűnös és gyomorforgató dologgal, ami éppen felkapott téma egy globálisan körülrajongott sorozatnak köszönhetően, vagy a szórakoztatóipart mozgatók értenek hozzá mesterien, hogy benyomjanak rajtunk bizonyos „bűnös” gombokat, melyek mindig is a részeink voltak?
Ezeket láttad már?
Furcsa dolog ez a popkultúra – egyszerre szórakoztat, és közben normalizál vagy hoz felszínre olyan dolgok iránti élvezetet, amitől elméletben összerándulna a gyomrunk. Néhány napja például kollektív hisztéria öntötte el nappalik millióit, miután a The Last of Us című sorozat második epizódja végén megdobott bennünket az utolsó néhány percben egy zombi csókkal. Hozzátartozik, hogy az HBO sorozata az eddigiekhez képest jóval árnyaltabban mutatja be a valóban gyomorforgató témát. A jelenetben a menekülő főhős Joel (Pedro Pascal) fertőzött, de még emberi segítője, Tess (Anna Torv) feláldozza magát, hogy mentse a többieket. Ám amikor terve elsőre nem sikerül - felrobbantani az épületet, ahová több száz zombi tart -, és azt valóban ellepik a fertőzöttek, egyikük, ahelyett, hogy tovább masírozna, megáll, lassan a nő felé sétál, és megcsókolja azt.
A nézők a The Last of Us WTF csúcspontjának nevezték a jelenetet, vagy csak simán undorítónak tartották, ahogy szegény Tess kapott egy nyelvescsókot gombafonalas csókot. Craig Mazin és Neil Druckmann showrunnerek a Variety-nek meséltek a jelenet logikájáról: „Már azelőtt is feltettük a kérdést, miért erőszakosak a fertőzöttek. Ha az a cél, hogy terjesszék a gombát, miért kellene erőszakosnak lenniük? Arra jutottunk, hogy nem kell. Azért erőszakosak, mert ellenállunk. De mi történik akkor, ha nincs ellenállás? Hogyan fest, ha csak állsz mozdulatlanul, és hagyod, hogy megfertőzzenek?” Ez a fajta furcsa „erőszakmentesség” viszont nem azt váltotta ki, hogy „ez mennyire okos és új”, hanem épp az ellenkezőjét.
A vérfertőzés bezzeg kell, ugye?
Szóval a zombi csókon kiakadunk, nem kell, egy zombi csak ne csókolózzon, tegye szépen a dolgát, és marcangoljon, ahogy eddig láttuk Paul W. S. Andersontól (Resident Evil) Juan Carlos Fresnadillóig (28 héttel később).
A gond csak az, hogy a nagy fintorgás közepette ennél jóval extrémebb dolgokhoz asszisztáltunk: 2011-ben talán felszisszentünk a Trónok harca Lannister testvérek romantikus történetszálát látva, 2022-re viszont olyan szinten normalizálódott a jelenség a képernyőn, hogy szinte egy emberként drukkoltunk Daemon Targaryen és Rhaenyra Targaryen szerelmének. Akik azon túl, hogy két gyönyörű, erős és okos ember, nagybácsi és unokahúg, vagyis nagyon nincs rendben, ha már-már zsibbadó, keresztbe tett ujjakkal szorítunk értük.
Persze a családon belüli házasságnak megvannak a maga történelmi gyökerei, gondoljunk csak a Habsburgokra, akik olimpiát nyertek volna, ha létezik ilyen szám, hogy így biztosítsák be politikailag, hogy Európa legbefolyásosabb családjává váljanak. A 21. század viszont más tészta, mégis úgy drukkoltunk a frigynek, és hagytuk, hogy a popkultúra a szemünk előtt romantizálja a vérfertőzést, mintha a személyes boldogságunk múlna rajta.
Apropó, vérfertőzés: Justin Lehmiller, a Kinsey Institute kutatója úgy gondolja, taburól olvasni, vagy ezzel kapcsolatban nézni valamit, még mindig elemi erővel hajt minket, akkor is, ha közben tudjuk, hogy társadalmilag-kulturálisan nagyon nincs rendben a dolog. Az olyan sorozatok pedig, mint a Sárkányok háza, csak még tovább erősítik ezeket a titkos fantáziákat, a szakember szerint előidézve egyfajta vérfertőzés-reneszánszot. De mégis miért ad olyan jó érzést? Szerinte azért, mert egyfajta határátlépésből fakadó izgalommal jár a tiltott dolgok figyelése. Geoffrey Celen, aki a pornóipar trendjeit kutatja, úgy véli, ebből a szempontból az elmúlt néhány ezer év alatt nem sokat változott az emberek érdeklődése. És ha extrémnek érezzük napjainkban a Sárkányok házát, tegyük fel a kérdést: vajon Szophoklész Oidipusz királya jobb?
A Jeffrey Dahmer-őrület mint totális mélypont
Talán ennél is elgondolkodtatóbb az a láz, amit a Jeffrey Dahmer életéről készült Netflix-sorozat váltott ki 2022 őszén. Dahmer a 80-as, 90-es évek egyik legrettegettebb sorozatgyilkosa volt, aki a rendszerszintű rasszizmus és homofóbia miatt volt képes egy évtizeden át szedni az áldozatait.
A címszerepet Evan Peters-re osztották, Hollywood szomorú fiújára, akit zsigerből megvigasztalnánk. Talán ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a közönség valósággal rajongani kezdjen nemcsak a tehetséges és fiatal színészért, hanem Jeffrey Dahmerért, a szörnyetegért is. (A kontextus kedvéért: egy sorozatgyilkosról beszélünk, aki egyszerre volt kannibál és nekrofil, szóval minden, csak meg nem értett szomorú anti-hős nem, akiért ér rajongani).
Abban az időben, amikor a sorozat felkerült a Netflixre, hetekig uralta a toplistát, a sorozatos Facebook-csoportokban pedig egymás után posztolták a bekuckózós fotókat popcornról, kóláról, puha plédről és laptopokról, melyek képernyőjén ott díszelgett Jeffrey Dahmer arca. A világ legrettegettebb sorozatgyilkosának története hirtelen háztartások millióban jelentett egyet a jól megérdemelt énidővel és a minőségi szórakozással. Annak egyébként, miért imádunk ilyen szinten belefeledkezni a sorozatgyilkosokról szóló történetekbe, az Illinois Egyetemen 2010-es tanulmánya szerint evolúciós magyarázata van: gyakorlatilag a meneküléstörténeteken (már amikor ez egyáltalán megvalósul) keresztül gyűjtünk stratégiákat.
Tristin Engels okleveles klinikai igazságügyi pszichológus úgy látja, az a legnagyobb probléma, hogy kulturálisan és társadalmilag olyan szinten elfogadott szórakozásként tekinteni a horrorra, a thrillerre és a bűnügyi történetekre – ráadásul évtizedek óta –, hogy bele sem gondolunk, hogy a történetekben feldolgozott bűncselekmények akár valósak is lehetnek, melyek valódi emberek életére voltak borzasztó hatással. Nézzük őket, rajongunk értük, állandó diskurzus tárgyát képezik a közösségi médiában vagy épp a privát életünkben is offline, olyannyira, hogy az szinte már lecsapta bennünk az empátiát. A fenti sorozat hozzátartozóit például borzalmasan érintette, és elmondásuk szerint újratraumatizálta őket, hogy a Netflix sorozatot készített Dahmer kegyetlenségeiről, és egyfajta élvezeti cikként árulta családok tragédiáját. „Nincs szükségem rá, hogy megnézzem. Átéltem” – írta Rita Isabell, az egyik áldozat hozzátartozója az Insidernek írt esszéjében, majd így folytatta. „A Netflixnek meg kellett volna kérdeznie, nem bánjuk-e, vagy mit gondolunk arról, hogy elkészítik. De nem kérdeztek semmit. Csak megcsinálták.”
Felszínre hozunk vagy romantizálunk?
Az, hogy ki mit kezd a szabadidejével és a figyelmével, természetesen a saját döntése, de azért jó, ha tudjuk, mi történik ott a felszín alatt. Amíg a vacsoraasztalnál szenvtelenül csevegünk a sorozatgyilkosokat és vérfertőzést tematizáló sztorikról, mindezt simán beveszi a gyomrunk, és különben is ettől hangos a közösségi média, addig a streaming platformok, csatornák és stúdiók ontani fogják magukból a hasonló történeteket - nem véletlen, hogy bár Jeffrey Dahmer 1994-ben meghalt, a "hangos sikerre" való tekintettel a Netflix megoldotta, hogy valamilyen formában visszatérjen - antológiaként, még két évad erejéig bámulhatjuk a társadalom legveszélyesebb szörnyetegeit.
És míg a vérfertőzésen való kikapcsolódás vagy a bűnügyi történetek megszállott figyelése eteti a bennünk élő évezredes kíváncsiságot, addig a popkultúra egy legalább ilyen veszélyes ágon egyenesen romantizálni kezdte a mérgezőt és a furcsa antikősöket, míg a jól működőt és a kiegyensúlyozottat unalmasnak állította be. A BBC féle Sherlock Holmes szociopata, aki képtelen egészségesen működő emberi kapcsolatra, és nem is tűri, hogy a körülötte élők kialakítsanak hasonlót (gondoljunk csak a Watson doktorral való kapcsolatára), de Benedict Cumberbatch kisugárzásával összeolvadva a karakter valahogy átkerült a megmagyarázhatatlanul szexi és vonzó kategóriába. A You című sorozat Joe Goldbergje pedig, tegyen bármit, életre szóló megváltást élvez a rajongóknak köszönhetően. Pedig gyilkos, stalker, és úgy tűnik, ez pont elég, hogy a Twitter első számú szexszimbóluma legyen. Évadokat átívelő, nagyon problematikus történetekkel etetjük a figyelmünket, ezzel mondunk áment a folytatásra, miközben eszünkben sincs komolyabban kiakadni. Bezzeg egy dühkezelésben expert romantikus és csendes zombi csókját kikérjük magunknak...
Sorozatok, és ami mögötte van:
- „Egyszerre imádom és utálom az Emily Párizsbant” - Mi az a hate-watching és miért ránt be minket?
- Az új trend vérbe fojtja a gyerekkorunkat, és még csak nem is zavarja, hogy horrort csinál a kedvenc meséinkből
- Versengő, hivalkodó, és semmi köze a francia divathoz - Az Emily Párizsban egy divatszakértő szemével
A meg nem értett addikció, ami épp annyira alattomos és veszélyes, mint a drog, vagy az alkohol: a társfüggőség