Tényleg ilyen könnyen bedőlünk az Anna Delvey-féléknek, csak mert gazdagok és intelligensek?
Megint nagyot szólt a Netflix legújabb igaz történetre hajazó sorozata, az Inventing Anna, avagy magyar címmel: Az örökösnő álarca mögött.
Ezeket láttad már?
A Tinder-csaló után az élet iskolája megint megbuktatni készül bennünket emberismeretből. De az biztos, hogy Anna Delvey korábbi barátai drágán megfizettek a naivitásukért.
Mindenki hazudik (?)
Mindannyian olyanok vagyunk, mint Anna és mindannyian hazudunk néha.
– mondja a sorozatban az álörökösnő védőügyvédje és akár tetszik, akár nem: igaz. Nagyon sokan kozmetikázzák az önéletrajzukat, a közösségi média pedig nem más, mint a kiszínezett alternatív valóságunk, ahol mind tökéletesek és szépek vagyunk. Nem is az az igazi bűn, hogy Anna hazudott magáról és átverte fél New Yorkot. Azért borult ki a bili és került végül börtönbe, mert vagyonokat csalt ki a felső tízezertől, de még a „barátaitól” is.
Azért be kell látni, van ebben valami csodálatraméltó. Épp ezzel hívta fel magára a sorozatban Vivan Kent újságíró figyelmét – aki a való életben Jessica Pressler -, hogy lenyűgözte, mire képes egy 25 éves fiatal lány. Ez a német születésű ifjú hölgy Párizsból érkezett New Yorkba egy divathétre és azonnal beleszeretett a városba. Átkérette magát a Purple nevű francia divatmagazinnál a New York-i szerkesztőségbe. De nem sokáig dolgozott tovább, ugyanis volt egy látomása: az Anna Delvey Alapítvány. A privát klub éttermekkel, üzletekkel, szállodai résszel, ahol a művészvilág színe-java összegyűlhet. Mindezt egy hatemeletes házba vizionálta, ami Church Missions House néven ismert. Ehhez viszont előbb tengernyi pénzre és jó kapcsolatokra volt szüksége. Beadta hát az embereknek: ő egy gazdag örökösnő, csak az apja nem engedi, hogy hozzáférjen a pénzéhez. Végül mindenki bevette a meséjét és Anna előtt ajtók nyíltak meg. Igen, határozottan van valami lenyűgöző abban, – de egyáltalán nem helyeslendő – ahogy képes volt teljesen másnak kiadni magát, és agyonmanipulálni az embereket a céljai elérésének érdekében.
Ügyes manipulátor és hazudozó
Anna Delvey az átalakulás mestere, kezdve azzal, hogy valójában Anna Sorokin a neve. Mindenkinek azt mondta, a Delvey az anyja leánykori neve és szívesebben használja azt, mert ritka és hangzatos. Valószínűleg ki nem állhatta a szegényes gyerekkorát, amely elől a Vogue és az egyéb divatmagazinok lapjaiba menekült, miközben megálmodott magának egy szebb jövőt. Ámde ő ennél is továbbment, és úgy döntött, hogy a vágyott életet mondhatni összelopja, pontosabban: összehazudja magának. Nemcsak beadta az örökösnő meséjét, de tett is arról, hogy elhiggyék. Kölcsönt vett fel, amivel hozzájutott egy másik kölcsönhöz és miközben ilyen szépen görgette maga előtt a kölcsönlavinát, időnként akadt miből habzsi-dőzsiznie. Méregdrága ruhákat vásárolt magának és a barátainak. A legpuccosabb éttermekbe járt, több száz dollárt költött a fodrászra, személyi edzőre, és úgy élt, mintha nem lenne holnap. Mégis ki kételkedett volna abban, hogy a bőre alatt is pénz van? Ráadásul megvolt a magához való esze, rendkívül intelligensnek és szellemesnek tartotta a környezete. Mindehhez pedig társult nem kevés gátlástalanság, némi báj, jó ízlés és annyi magabiztosság, amivel ki lehetne segíteni a világban élő önbizalomhiánnyal küzdő nők felét.
Megvan benne minden, ami egy szociopatában
Seperc alatt az ujja köré csavarta az embereket. Így mikor lenullázta magát és eljött az ideje annak, hogy másokra támaszkodjon, kölcsönöket kért és mindenhova meghívatta magát. A környezete pedig mindent megadott neki. Hiszen kőgazdag. Úgyis visszaadja a pénzt. Majd viszonozza a szívességet.
A sorozatot nézve – amelynek mind a kilenc részénél elmondják, hogy egy része kitaláció – azon puffog az ember: mikor esik már le az embereknek az átverés? Hogy nem látják, mit csinál? Könnyű lenne elintézni az egészet annyival, miszerint az áldozatok a hibásak, és megérdemlik a sorsukat, ahogy Rachel DeLoache Williams, a Vanity Fair képszerkesztője, akivel nagyon jó barátságot ápolt, és akinek lazán csinált egy 62 ezer dolláros számlát Marokkóban.
Amint az a Tinder-csaló áldozatainál felmerült, úgy itt is: ha az én gazdag barátnőm kért volna pénzt kölcsön, nem adtam volna neki? Hiszen már annyiszor hívott meg, annyi mindent vett nekem. Nem az lenne a legkevesebb, hogy viszonzom? Éppen ezért nem lehet mindenki homlokára rávasalni egy nagy L betűt, és elkönyvelni, mekkora lúzer. A barátokat átejteni még „hagyján”, na de ahhoz már tehetség kellett, hogy a bankárokat is rászedje.
Ugyanakkor itt motoszkál bennem egy közmondás, ami pont ide kívánkozik:
Ha egy ember egyszer rászed engem, az az ő szégyene. Ha másodszor is rászed, az az enyém.
Természetellenes lenne szeretni és sajnálni az Anna Delvey-féléket?
A Netflixes sorozat érdekes módon azt érezteti a végén: az ügyvéd és az újságíró megszerette Anna Sorokint. Hogy ebben mennyi az igazság, az kérdéses, mindenesetre a felvetés érdekes, hiszen nagyon is lehetséges, volt már rá példa a történelemben. Anna alapvetően egy egoista, felsőbbrendűségi-komplexusban szenvedő lánynak tűnik, aki nem tisztel, nem becsül másokat és a legkevésbé sem foglalkozik az emberek érzéseivel. Ő csak magával törődik. Számára pedig első a hírverés, hiszen a tárgyalásait is arra használta, hogy divatbemutatót rendezzen.
Rachel DeLoache Williams is megerősítette: a valóságban nagyon nyers és lekezelő tudott lenni. Tehát, nem volt egy jó, kedves szava az emberekhez mégis csodálták és szerették. A néző értetlenül hánykolódik a kanapén a sorozat végén azon feszengve: mégis mi baja lehet az újságírónak meg az ügyvédnek, amiért annyira sajnálják a lányt és kötődnek hozzá? Létezik, hogy mindez a szociopata „mágiájának” része vagy egyszerűen azok a gyengék és szolga-lelkűek, akik engednek az ilyen ember személyes varázsának?
Mindig van oka a rokonszenvnek. Talán egyesek Anna Delvey-ben a lányukat látták, vagy önmagukat fiatalon, esetleg egy szegény kislányt, aki küzd az álma megvalósulásáért. Lehet szánni a gyerekkora, a nehéz helyzete, szinte akármi miatt. Nem baj, ha az ember empátiát érez egy bűnözővel szemben. A probléma akkor kezdődik, amikor engedi, hogy az kihasználja és visszaéljen a szeretetével, a bizalmával, akár a pénztárcájával. Hiszen attól még, hogy együttérzünk valakivel, nem kell kötelezően kisegíteni. Az ilyen egészséges határok meghúzása segíthet abban, miként ne legyünk mindannyian egy újabb Anna Delvey vagy Tinder-csaló áldozatai.
Ami egyébként Annát illeti, eredetileg 12 év börtönbüntetést kapott, de jó magaviseletért 4 év múlva szabadlábra helyezték. Viszont időközben lejárt a vízuma, ezért ismét börtönbe került. Amíg vár a szabadulására, élvezi a Netflix-nek köszönhető hírnevét, amiből minden bizonnyal idővel hasznot fog húzni.
Szerző: Wadolowski-Balogh Orsolya
Ennél a multinál bátran szólhatunk a HR-nek vagy a főnöknek, ha a menopauza megnehezíti a munkavégzésünket