Te magad fordíthatsz a boldogságodon: interjú Náray Tamással

Azt szeretném, ha nem úgy olvasnák a regényt, mint az életem történetét, mert úgy közelebb kerülhetnek a cselekményhez és jobban átélhetik az érzelmi mélységeit. Tartalmaz életrajzi elemeket, bizonyos részek viszont, ahol nem lehettem ott, természetesen fikciók. Írás közben az ember a saját életéből és környezetéből merít, de miközben elkezdi felvázolni a cselekményt, kiterjeszti a fantáziáját: beleírhatja, amire vágyott, de nem teljesült, amit szeretett volna, ha másképp alakul. Egy életrajzi regény megírása egyben terápia is, módot ad a korrigálásra.

Mennyire hasonlít Önre a főszereplő, Dávid karaktere?


Gondolkodásmódjában nagyon, a személyiségébe viszont sok olyan dolgot beleírtam, ami az enyémből hiányzik. Menet közben jöttem rá arra, hogy a céltudatosság milyen fontos: fiatal koromban sokszor előfordult velem, hogy hagytam magam sodortatni az eseményekkel. Aztán például a második kötetben is látjuk, hogy a főhős nem veszi túlságosan érzékenyen az őt ért rosszindulatú kritikákat. Én ezt nem tudtam így kezelni, és ezért is volt nekem fontos, hogy a Dávid karaktere okosabb, bölcsebb, tisztább látású legyen, mint amilyen én voltam annak idején.

Dávid egyik kulcsfontosságú karakterjegye az igényesség, amit nem tesz pénzfüggővé.

Ez mondjuk az én alapgondolatom, hogy az igényesség nem az ilyen-olyan luxus autó, a palota és a gyémántgyűrű, hanem a mindennapi életben tanúsított magatartás. Azt tapasztaltam, hogy a legtöbb kreatív alkotó, aki rangot vívott ki magának a működési területein, alapjában véve mind fegyelmezett ember. A hírnév, gazdagság és siker mögött hihetetlen fegyelem húzódik meg: Dávid is így jut közelebb a céljaihoz, és a saját életemből is ezt láttam, bár velem előfordult, hogy néha nem voltam elég kitartó, és kivétel nélkül meg is bántam.

A második kötetben láthatjuk, hogy mennyi nehézségbe ütközött Dávid, amikor elindult a pályáján – hogy lehet a kritikák és zárt ajtók ellenében kitartani?


Rendkívül magabiztosnak kell lenni ahhoz, hogy valaki ne vegye magára a rossz kritikát, mert a kéretlen, sokszor bántó, felületes véleményalkotás gátol a kibontakozásban. Viszont az új generációnak, a mostani huszon-, harmincon-éveseknek, óriási szerepe lehet ennek a kegyetlen, beszólogató, kigúnyoló szokásnak a felszámolásában. Ha azt az energiát, amit mások lekicsinylő véleményezésére, bírálatára fordítanak, kreativitásra, tettekre és valaminek a létrehozására használják, virágzó paradicsomot fognak tudni teremteni. Tanácsolom, hogy legyenek elhivatottak, igényesek, tudást akarjanak szerezni, ne a semmi után futkossanak. Aztán legalább ennyire fontos dolog, hogy az ember tudjon szeretni. Önmagát és a másik embert is úgy, ahogy van. Azt látom, hogy a fiatalok legnagyobb ellensége az elérhetetlen utáni kínzó vágyakozás: paradoxon, de reális vágyakat kell maguk elé tűzniük, amiket erőfeszítések árán, de remélhetőleg tudnak teljesíteni, mert akkor sikerélményük lesz. Különben a beteljesületlenség után csak a fájdalomban lesz részük. Fontos továbbá az alázat, hogy a fiatalok megtanulják, meddig harcoljanak és mikor adják fel. Azt nem lehet megtiltani másoknak, hogy negatívan kritizáljanak, de azt mindenki megteheti, hogy nem hallgatja meg. Ugyanakkor az építő, szeretet alapú kritikára nagy szükség van. Jól kell tehát szelektálni. Bíztatom ezt a generációt arra, hogy fogalmazzanak meg célokat, ne hagyják attól eltéríteni magukat és dolgozzanak azon, hogy a most megélhető sok negatív energiát meg tudják fordítani!