„A kreatív energiáimat kellemesen kimeríti ez a periódus” - interjú Tasnádi Bencével

Harsány vagy inkább csendesebb, befelé fordulóbb gyerek voltál?

Harsány. Gyakran túl kellett kiabálnom másokat, hogy figyeljenek rám. Azt, hogy színész akarok lenni, csak az utolsó pillanatban döntöttem el, korábban folyton változott az álom-hivatásom. Építészmérnöktől kezdve a hegedűművészig mindenfélét vizionáltam, de olyan is volt, hogy elhatároztam, hogy autókat fogok tervezni. Kitaláltam egy saját márkát és emblémákat rajzolgattam. Végül mégis az SZFE-re felvételiztem, és azt hiszem ebben egy alapvető szeretetéhség vezérelt.

Mikor érezted először, hogy jó színész vagy?

Sokáig azt éreztem, hogy nem tudok semmi olyat mutatni az osztályfőnökeimnek, ami meggyőzné őket arról, hogy tehetséges vagyok. Aztán másodév első félévében sor került egy énekvizsgára. Akkor éreztem először, hogy jó voltam. A másik fontos állomás az életemben a Musik, Musikk, Musique című koncertvarietéhez kötődik. Egyetemistaként elég exkluzív csapatba kerültem, Ónodi Eszter, Nagy Ervin, Rezes Judit, Kocsis Gergő és Jordán Adél közé. Akkoriban szerződtettek a Katonába, tavasz volt, szerelmes voltam, a premier pedig remekül sikerült. Aznap este úgy éreztem, hogy boldogabb nem is lehetnék.

Egy színésznek folyton meg kell felelnie, óhatatlanul kap kritikákat, visszajelzéseket arról, hogy valamit nem jól csinál. Ez hosszú távon nem önbizalom-romboló?

Egy színésznek többek között az is feladata, hogy ezt megtanulja a helyén kezelni. A pálya elején nagyon fontosak a visszacsatolások, mind a szakmai elismerések, mind pedig az építő jellegű negatív kritikák. De nem szabad mindenkinek a véleményét meghallani, mert sok köztük a kártékony, és hosszútávon felemészti az embert. Tudomásul kell venni, hogy mindig lesznek olyanok, akik szeretnek, és olyanok is, akik ellenszenvesnek tartanak, mert a reflektorfényben élő emberek mindkét tábort egyaránt gyarapítják maguk körül, minél népszerűbbek.

Volt az eddigi pályafutásod során olyan mélypont, aminek hatására komolyan fontolóra vetted, hogy felhagysz a színészi hivatással?

Ilyen nem volt, de krízis igen, például krízisnek tekinthető ez a mostani koronavírus-helyzet is. Az első két hónapban elég rosszul viseltem, hogy bezárt a színház, a legrosszabb a november volt, amikor már harmadannyi néző előtt játszottunk, mint szoktunk, majd ennek is befellegzett és újra be kellett zárni. Aztán szép lassan rezisztens lettem a koronavírussal kapcsolatos hírekre. Nem mondom, hogy elkényelmesedtem, de meg tudnék barátkozni egy szerényebb előadásszámmal és elfoglaltsággal a jövőben, mert jólesik a hobbijaimnak szentelni az időm. Szeretek kirándulni, jókat enni, gyakorolni és zenét írni. Mostanra az Ed Is On-nal elektronikusan írjuk a dalokat, április vége felé szeretnénk is kijönni egy új dallal és klippel, szóval nemsokára stúdióba vonulunk, forgatunk, ha a járványhelyzet is úgy akarja. A kreatív energiáimat egyelőre kellemesen kimeríti ez a periódus.

A József Attila Színházban tavaly még pont be tudtátok mutatni az Amadeust.

Két előadást játszottunk csupán, de nagyon jó volt a próbafolyamat, megszerettem a társaságot és izgalmas volt belehelyezkedni Mozart karakterébe, megtanulni egy-egy finálét levezényelni.

Szintén két előadást ért meg a Poppea megkoronázása a Katona József Színházban. Ámor szerepében hogy érezted magad?

Istent játszani ziccer. Azt a teljhatalmat, amivel egy római istenség rendelkezik, pezsdítő érzés gyakorolni a színpadon, teltház előtt.

Még akkor is, ha vádliig felhúzott sportzokniban és arany krémmel vastagon bekenve kell átlényegülni?

Igen. Mivel alacsony volt a költségvetés, tettünk egy túrát a jelmeztár bugyraiban, és a már meglévő ruhákból, eszközökből gazdálkodtunk. A rendező, Székely Kriszta ötlete volt az aranyra mázolás, én ragaszkodtam a szárnyacskákhoz, pontosabban szárnycsonkokhoz, hogy hangsúlyozza a figura esetlenségét, és Tihanyi Ildi jelmeztervező rukkolt elő a sárga zoknival és a tornacipővel.

Melyik volt a legmeghatározóbb előadás számodra eddig?

Az Olaszliszkai egyfajta szakmai fordulópont volt, illetve a Minden kombi cirkó, de nem minden cirkó bojler során éreztem azt először, hogy megbirkózom egy főszereppel is. Kedves még a szívemnek a Részegek, mert jó a csapat, és mindig önfeledt, szédült az az este, amikor fellépünk.

Az Olaszliszkai

Részegek

Elmondható rólad, hogy nem ragadtál bele a hősszerelmes-sármőr szerepekbe. Tudatosan alakítottad így?

Igen, még az egyetem alatt elhatároztam, hogy megpróbálom elkerülni a skatulyákat. Talán a személyiségemből is következik, hogy különböző karakterek találnak meg. Fő- és mellékszerepeket ugyanolyan eltökélten szeretek játszani.

Hóhérok

Zavar, hogy a Katona József Színházra, a te anyaszínházadra ellenzéki színházként tekintenek?

Ez a politikai játszma része, az ilyesmire inkább legyintek. Nem azért, mert nem szívesen konfrontálódom, hanem mert nincs értelme belemenni parttalan vitába. A színház mindig is a humanizmus, a bölcsesség, a felszabadulás eszköze volt és a bűneinket boncolgatta. Úgy tűnik a politika ebben érintett, ezért féli a színházat. Holott a színháznak pártatlannak kéne lennie, de mindig lesznek, akik csak a politikán keresztül tudnak érvényesülni a szakmában, és sajnos az aktuális kormánynak is mindig lesz beleszólása a színházak életébe.

Többször nyilatkoztad, hogy a Katona biztonságot jelent számodra. Mitől olyan megnyugtató itt játszani?

Megkockáztatom, hogyha nálunk egy olyan jellegű igazgatóváltás történne, mint ami legutóbb a Győri Nemzeti Színházban vagy több hasonló intézményben, akkor mindenki felállna. A társulatunk erős egységet képvisel, ez az erő számomra felemelő, példaértékű. Ettől érzem magam biztonságban, még úgyis, hogy fogalmam sincs, mit csinálnék, ha valóban megszűnne a társulat. Mindemellett egy ilyen tapasztalattal bíró, impulzív közegben sokat fejlődik az ember, és nem mellesleg időről időre remek feladatokat kapok.

Szerző: Jónás Ágnes