Tasnádi Bence: „A mai napig zavarba jövök, ha bele kell néznem valamelyik színésztársam szemébe"
Tasnádi Bence, a Katona József Színház színművésze eredetileg építészmérnöknek készült, az élet mégis úgy hozta, hogy a színészetben találta meg önmagát. A rendkívüli tehetségnek családja jelenti a legnagyobb biztonságot. Szerinte a színészi pálya egyébként kegyes, mert ha vigyázunk magunkra, negyvenévesen érünk meg igazán és még hetvenévesen is szükség lesz ránk.
Ezeket láttad már?
Az Ezeregyéjszaka próbahetére utaztam Szegedre, hogy interjút készítsek Tasnádi Bencével, a Katona József Színház művészével. Tasnádi Bence és én egykor évfolyamtársak voltunk egy szentendrei gimnáziumban, Ed Is On nevű zenekarának több koncertjén is ott voltam a városban, így ez a találkozás inkább egy nosztalgiával teli beszélgetés volt, mintsem egy klasszikus formában vett interjú.
Szentendrén, a Duna-parton ültem a barátaimmal, tele volt a korzó sulisokkal. Megérkezett Niki barátnőm, aki azonnal egy hírrel kezdte. „Képzeljétek, Bencét felvették a Színműre!" Ez közel húsz éve volt, de még ma is emlékszem, milyen nagy dolognak számított oda bekerülni. Főleg elsőre.
Számomra is az volt, főleg, mert a szóbeli érettségi előtt már tudtam, hogy felvettek, így ott csak becsületből kellett teljesítenem. Nagy kiváltságnak bizonyult ez a helyzet, a szüleim figyelmeztettek, bár magamtól is tudtam, hogy ezzel nem szabad visszaélni, továbbra is komolyan kell vennem a vizsgákat. De mégiscsak könnyebb szívvel léptem be a terembe.
A Móricz Zsigmond Gimnázium, ahol évfolyamtársak voltunk, nem éppen egy művészeti iskola. Sőt, ha jól emlékszem, te reál tagozatos voltál.
Két évig. Másodikban kaptunk egy matektanárt, akivel nem tudtam tartani a tempót. Erre a mai napig kudarcként emlékszem vissza. Nagyon bosszantott, hogy mások képesek voltak nála ötöst írni, én meg a kettest se tudtam összekaparni. Félévkor írtam egy dolgozatot a hármasért, de egyetlen példát sem bírtam megoldani. Akkor váltottam és átmentem a humán osztályba, mert közben érdekelni kezdett a történelem.
Édesapád színházi rendező, a nagybátyád író. A családod hatással volt a későbbi döntésedre, hogy jelentkezz a Színház- és Filmművészeti Egyetemre?
Én a nagypapám nyomdokaiba szerettem volna lépni, aki építészmérnök volt. Kisfiúként azt láttam, hogy neki sok pénze és medencés kertes háza van. Én is ilyen jövedelmező szakmát szerettem volna. Eltökélt lettem, hogy mérnök leszek, és a szüleim nem is akartak ebben megakadályozni, nekik is tetszett ez a gondolat. De másodikban szembesültem vele, hogy csak vért izzadva, kínkeservesen juthatnék a közelébe annak a szintnek, amit a mérnöki pálya megkövetel.
És akkor azt mondtad, oké, akkor színész leszek?
Aránylag spontán felvételiztem a Színművészetire. Nézegettem azt a vastag felvételi tájékoztatót, böngésztem a humán szakokat. Tíz szakot jelöltem meg, de volt egy megérzésem, ezért első helyre a Színműt írtam be, nem volt veszíteni valóm. Ha nem elsőre vettek volna fel, akkor belevágtam volna valami másba, szerencsés véletlen volt. Később is megtartottam magamnak a lehetőséget, hogy otthagyom a képzést, ha nem érzem magam sikeresnek. Azonban a sors így akarta, a színháznál jobb munkahelyem nem is lehetne.
Gyerekként hogyan képzelted el a színészi pályát?
Amikor felvettek, nagy császárnak tartottam magam. Emlékszem, ott voltam a Millenárison egy eredményvárón, és megkörnyékeztem társaságokat azzal, hogy „Titeket hova vettek fel, mert engem a színműre!" Mindenki, akit elsőre vesznek fel, azt hallja, hogy ez hatalmas dolog. Nyolcszázhuszonkilenc felvételizőből tizenkettő került csak be. Annyira esélytelennek tűnik kívülről, hogy amikor megtörténik, tényleg elhiszed, hogy ez már valami.
Azt gondoltam, ezek után borítékolható, hogy magyar nyelvterületen mindenki tisztában lesz azzal, ki az a Tasnádi Bence. Kisebb pofon volt az élettől, amikor rádöbbentem, hogy egyrészt nem jár mindenki színházba, illetve már a Katonában játszottam, amikor az is leesett, hogy Budapesten belül sem egyértelmű, hogy legalább egyszer mindenki volt már színházban. Ugyanaz a néhány tízezer ember látogat vissza és követi a premiereket hónapról hónapra. Kicsit másképp képzeltem ezt, amikor felvettek.
Milyen alapot vittél magaddal az egyetemre, ezek szerint komolyabb rákészülés nélkül?
Gimis koromban kezdtem el gitározni és énekelni az Ed Is On nevű zenekarban. Az egyetemen is eleinte a zenei kvalitásom jobban megmutatkozott, mint a prózai. Ha énekelni kellett, ahhoz sokkal nagyobb önbizalmam és kedvem volt. Rendben, hogy tudok sírni filmeken, érzékenyen érintenek különböző sorsok, de a fő kérdés, hogy a megfelelő pillanatban képes vagyok-e előteremteni azt, ami bennem rejlik.
A színpadon nincs kifogás, hogy tegnap a próbán jól sikerült, de most, hogy néznek, leblokkoltam. Az egyetemen számomra ez volt a legfőbb kihívás: elviselni, hogy folyton figyelnek, analizálnak és kiigazítanak. Ez egy nagyon stresszes, erős lélekjelenlétet követelő szakma, amihez szinte csak a pályán szoktam hozzá.
Tehát könnyebb a nézők előtt játszanod?
A közönség többnyire jóindulatúan nézi az előadást, szórakozni szeretnének. Sokkal könnyebb helyzet, mint a tanárok előtt vizsgázni. Az egyetemen fél évig foglalkozol egy jelenettel, mindig fejlesztesz rajta valamit, de a tanár mégsem fog hahotázni a vizsgán. Ő izgul érted, a hibákat figyeli és azt, min lehetne még javítani. Előtte ritkán lesz sikerélményed, ami aztán a pályán gyakorlatilag minden este megszületik.
Te még annak a generációnak a szerencsés tagja vagy, aki egy színpadon állhat a nemzet legnagyobb művészeivel. Ez keltett benned frusztrációt a karriered során?
Van egy tisztelettudó előzékenység bennem az idősebb kollégákkal szemben. Voltak olyan pillanatok a pályám elején, amikor bezsebelhettem tőlük egy-egy dicséretet. Egészen mámorító érzés volt, amikor a gyakorlati évemben Szacsvay László odajött hozzám gratulálni a Musik, Musikk, Musique című előadás után. Azt mondta: „Öregem, magas iskolával kezdeni, gratulálok!" Vagy amikor Pécsett, Az olaszliszkai darab után másnap adtunk egy interjút, azt éreztem, felsültem a szituációban, azonban odajött hozzám Haumann Péter, aki azt mondta, hogy a válaszaimban egészen lényegi részét fogtam a színjátszásnak.
Ezek a visszaigazolások mindig nagyon jól esnek, de a mai napig zavarba jövök, ha bele kell néznem valamelyik színésztársam szemébe. Az első próbák alkalmával hiába tanulom meg a szöveget és készülök fel a jelenetekre, zavarba jövök a szemkontaktustól. (Ezekre az első találkozásokra nem tudok eléggé felkészülni.) A Mefisztólandben például egy fiatal rendezőt játszom, aki egy ponton nagyon durva hangon szól Bán János karakteréhez. Nyilván nem veszi magára, de egy alkalommal bocsánatot kértem tőle, olyan kényelmetlenül éreztem magam emiatt. Komoly feladat egy színész számára, főleg egy olyan erős egyéniségekkel megáldott társulatban, mint a Katona József Színház, hogy megtalálja a saját pozícióját a hegemóniában, és kivívja az idősebbek megbecsülését.
Az elmúlt tíz évben rengeteg színházi darabban, tévéműsorban, filmben játszottál. Ebben a folyamatos pörgésben mi a jobb, ha mindent gondosan megtervezel az életedben vagy épp ellenkezőleg, ha spontán éled a napjaidat?
Szakmai ártalom talán, hogy egyre kevésbé tudok spontán lenni. Mi a valóságot rekonstruáljuk a színpadon, és a célunk, hogy minél hűebbek legyünk ahhoz, ami a valóságban történik. Ez a rekonstrukció sajnos visszahat az ember életére, tehát állandó megfigyelés alá vonod magad.
Reflektáltan létezel és ettől minden tervezetté válik. Például egy ilyen beszélgetésben sem tudok igazán spontán lenni, folyton visszacsatolok magamban, hogy mit mondtam, jól használtam-e a kötőszavakat, a kis töltelék kifejezéseket strigulázom. Van bennem egyfajta maximalizmus és kimértség.
A magánéletben persze képes vagyok félretenni ezt a mentalitást, ha valami motoszkál bennem, akkor egészen ellentmondásosan ömlik belőlem a szó otthon a feleségemnek, amíg nem tudom normálisan megfogalmazni a gondolataimat. Előtte szerencsére nem kell moderálnom magam.
A kézművesség összeegyeztethető a tech fejlődésével?
Azt kérdeztem már, mit gondoltál a pályád elején a színészetről. De mit gondolsz most, tizenkét év után?
Abban a tekintetben elégedett vagyok, hogy meglehetősen sokat álltam színpadon, és ennek van valamiféle eredménye a tapasztalaton kívül is. Estéről estére mindig ülnek a nézőtéren olyanok, akik még nem láttak, és talán ott keringek majd a tudatukban. Kívülről nézve fényesnek és felívelőnek tűnhet a karrierem, de azért vannak dolgok, amiket kudarcként élek meg.
Telhetetlen vagyok és szívesen tartanék már feljebb, akadnak kiaknázatlan területek még. Válaszút elé is értem, sokszor teszem fel magamnak a kérdést, hogy most már ez lesz életem végéig? Minden nap a Ferenciek terére fogok bejárni reggel tízre? Nehéz ezen változtatni, bátorságot meríteni ahhoz, hogy az ember feladja azt, amit eddig felépített és valami újba kezdjen bele. Amikor sétálok az utcán, azt érzem, teljesen magatehetetlen és életképtelen vagyok.
Engem az determinál, amit a színpadon nyújtok, az egész identitásom eköré épül. Azt érzem, ha jó vagyok a színpadon, akkor tulajdonképpen már nem kell teljesítenem az élet más területein, ami persze butaság. Folyamatosan vadásszuk az impulzusokat, mert máskülönben nem tudunk adni a színpadon, de ez kiégéshez is vezethet. Egyfajta életkori válságban találtam magam, közeledve a negyvenhez már van mögöttem valami, de még vár rám egy újabb jelentős életszakasz, egy következő húsz-harminc év, amikor aktív lehetek.
A „most már ez lesz életem végéig?" kérdést szerintem a legtöbb harmincas évei végén járó felnőtt felteszi magának, én is. De úgy gondolom, ez azért is fogalmazódhat meg, mert gondolkodunk az identitásunkról, önmagunkról, és ez nem jelent feltétlenül rosszat.
Jó tudni, hogy nem vagyok ezzel egyedül. A Katona az én szememmel nézve a lehető legjobb hely, ahol színházat lehet csinálni. Sok szerepem van, a társulatban kifejezetten jól érzem magam, ahogyan a közönség is hamar elfogadott. De ezzel meg kellene elégedni és hátradőlni? Mostanában úgy érzem, nem is a szakmától kéne várnom a boldogságot, hanem a családtól, a magánéletemre szeretnék összpontosítani. Felkutatni, hogy mire vágyom, mi okoz számomra örömöt, nyugalmat és megbékélést azon kívül, hogy szeretnek a nézők és elégedett velem a rendező.
Mostanában beszélgettem egy operaházi balerinával, aki nemrég édesanya lett. Az egyik balettmestere megjegyezte neki, amióta szülő, jobb táncművész is. Emiatt gondolom, hogy jó úton járhatsz a gondolataiddal.
Bízom az újjászületésben a családalapítástól. Színházi dolgozóként nem könnyű összeegyeztetni a gyereknevelést a munkával, köszönhetően a rendhagyó időbeosztásnak. Sosincs alkalmas pillanat a gyermekáldásra, kockázatos kikerülni a körforgásból. Én is nehezen mondok nemet egy-egy felkérésre, mert közben fenyeget a tudat, hogy pótolható vagyok, és mi van, ha más jobban is csinálja, mint én. Ez emészti az embert. Ez most egy olyan életszakasz, ahol még van idő és lehetőség a változtatásra.
A színészi pálya egyébként kegyes, mert ha vigyázunk magunkra, negyvenévesen érünk meg igazán és még hetvenévesen is szükség lesz ránk, éppen úgy, ahogy az előbb említett Szacsvay Lászlóra. Ha ezek a veterán színészek megszólalnak, egy egészen más korba röpítenek vissza, lenyűgöző a hanghordozásuk, a fizimiskájuk. De ehhez meg kell tudni öregedni.
