Mérő Vera: „A ringben a legjobban felépített celeb-maszk is lehullik. És ez az emberközeli, esendő állapot valóban izgalmas”
A boksz az a sport, ahol a győztest is nagyon megverik, szól Papp László híres mondata, egyben az egyik legkedvesebb életbölcsességem. Sokak szerint erőszakos, primitív dolog sportból verekedni, miközben a harcművészet szó nem játékosból tartalmazza a művészetet, nem véletlenül tartják oly sokan gyönyörűnek és felemelőnek az efféle küzdelmet. Akár akkor is, ha nők művelik.
Ezeket láttad már?
Szeretem a bokszot. Nagyon. Szeretem nézni, és bár nem sokat gyakoroltam, de szerintem csinálni is jó dolog. Követtem a Sztárbox című műsort is, leginkább azért, mert kíváncsi voltam, fogok-e olyasmit látni, ami emlékeztet a bokszra. Reméltem, hogy igen. Nő, ráadásul jogvédő létemre.
Hogy élőben is ott lehettem végül vasárnap, azt a versenyen ringbeszálló Járai Kírának köszönhetem. A meghívása ráadásul szerencsés együttállásban érkezett a GLAMOUR kérésével, hogy írjak a Sztárboxról azon szempontok mentén, amelyek általában a szempontjaim szoktak lenni. Így aztán felkerekedtünk Ági barátnőmmel, a fiúkat otthon hagytuk, és elmentünk, hogy megnézzük, vajon mennyire tanultak meg verekedni az ismert emberek.
Emberi jogvédő létemre régi boksz- MMA és K1 rajongó vagyok, nincs a világon semmi bajom a küzdősportokkal, sőt. Ha valami irritált is vasárnap este, annak pont semmi köze a bokszhoz. Például nem értem az aktuális menetszámot körbehordó, fürdőruhás lány (ring girl) – jelenséget, így 2023-ban. Igaz, húsz éve sem értettem, nálam ez mindig csak levett a sport magasztosságából. Igaz, hogy a csatorna legalább némi kiegyensúlyozottságot vitt a jelenségbe azzal, hogy a nők meccse alatt ring boy mutatta fel a menetet jelző táblát, miközben női bíró vezette a mérkőzést.
Ennél is kínosabb pillanat volt, amikor a rangidős Pintér Tibor a konferanszié szövege szerint mint „örök fiatal", „zabolátlan csődör" vonult be lóháton. (Ami miatt eleve a legszívesebben otthagytam volna az eseményt, szerencsétlen, láthatóan a menekülés lehetőségét kutató lóval együtt.) Ehhez képest a Pintérnél jócskán fiatalabb Járai Kíra korán úgy csámcsogtak a megszólalók az ellenféltől a műsorvezetőkig, mintha nem lenne holnap és a versenyzőnek minimum járókerettel kellene bevonulnia.
Mindezzel meglehetősen ironikusan rezonál, hogy bár a műsorban a nők mezőnyét rendre kissé paternalista megmosolygás veszi körül, az eddigi mérkőzések közül éppen a Nyári - Járai páros produkált a bokszra leginkább emlékeztető küzdelmet. Pont nem olyat, mint amilyet a szünetben valaki apukájaként random megszólaló celeb-plasztikai sebész vizionált, aki a nők mérkőzéseit úgy általában »nyusziboksznak« titulálta. Hát, ez mellé ment, ugyanis éppen a nők mérkőzése volt az, amire a bokszhoz minimálisan konyító néző - de maga Kovács “Kokó” István is - felkapta a fejét.
Mondhatni szépen bokszoltak, kifejezetten érdemes volt nézni, szemben a férfiak többnyire kocsmaiba váltó, cséplőgép-jellegű produkciójával. (Valamiért a konferanszié mégis azt a Szegedi - Curtis meccset jelentette be az est „főmérkőzéseként”, amit a legkínosabb volt végignézni, és ami a leginkább emlékeztetett egy átlagos, részeg utcai verekedésre.)
Na de amiért a műsor kapcsán pont én írok cikket: miért jó azt nézni, hogy emberek - jó esetben - szétpüfölik egymást és miért nincs ezzel baj? Miért lehet kijelenteni, hogy a küzdősportok nem az erőszakról szólnak, miközben mégis egészséges, pozitív csatornázásai akár az agressziónak is? És miért dönt úgy bárki, noch dazu két csaj, hogy az otthoni, vasárnap esti romantika helyett inkább megnéz egy jó - és néhány kevésbé jó - bunyót, közben jól rekedtre üvölti magát, és arra biztat egy nőt, hogy üssön le egy másikat?
Ejtsünk néhány szót a boksz szépségéről!
Kezdjük a fair playnél: a harcművészetekről vagy küzdősportokról általában elmondható, hogy a szabályok és az ellenfél tisztelete bármelyik ág kultúrájának az alapja. Eleve: csak kiegyenlített erőviszonyok mellett elfogadható az éles küzdelem. (A sakkban - igen, az is küzdősport -, például ezt matematikai pontossággal mérik.)
Alapvetése a harcművészeteknek, hogy aki tud verekedni, az nem verekszik olyannal, aki nem tud. (Aki ilyesmire vetemedik, az bizonyos értelemben talán bunyós, de semmiképp nem harcos.) Igaz, ha megteszi, azt a törvény is úgy kezeli, mint az ittas vezetés esetében a vétkességet: automatikusan az ittas sofőr/képzett bunyós a hibás. A hiteles legenda szerint éppen maga Papp Lászlóval esett meg, hogy hagyta magát nagyon megverni egy kocsmában, mondván, ő elég ütésálló, de ha csak egy kisebbet is visszaüt, abba belehal az ellenfél.
A nézői élmény szempontjából az egyik legfontosabb tényező, hogy a küzdősportokban - a pankrációt nem tekintem annak -, nincs színészkedés, mint az általam szintén szeretett fociban, és nincs olyan sunyizás sem, mint például a vízilabdában jellemző, víz alatti hereszaggatás. Kevés tisztább valóság létezik a ring valóságánál.
A boksz drámaiságát az adja, hogy először is folyamatos fókuszt, totális összpontosítást követel. Ellentétben a csapatsportokkal, ahol az egy másodperc törtrészére kihagyó figyelem ritkán dönti el a találkozó kimenetelét, a bokszolók pontosan tudják, hogy ha egy pillanatra is elvesztik a fókuszt, szemvillanás alatt megsemmisíthetik őket, kiütéssel. Az ökölvívás éppen ezért rendkívüli önfegyelmet igényel. Az általános fegyelem ráadásul nemcsak azért alapja a sportnak, hogy a bokszoló elég erős és gyors legyen, hanem a kultúra része, amely ezt a sportot - és általában a küzdősportokat - körülveszi. A bokszolókat, harcosokat nemcsak a sporttal kapcsolatban tanítják fegyelemre, hanem életük minden területén, ez a harcos életfilozófia lényege.
Igen, a boksz veszélyes lehet
Brutális is, ami azt jelenti, hogy a harcosnak készen kell állnia arra, hogy a ringben bizony megsérülhet. Az is tény, hogy nincs nagyon más sport - talán a falmászást leszámítva -, amely ennyire megterhelő volna fizikailag. Szinte minden sportban vannak olyan testrészek, képességek, amelyeknek fejlettebbnek kell lenniük a többinél, a bokszban azonban ez jóval holisztikusabban működik: a résztvevőknek olyan gyorsaknak kell lenniük, mint amennyire erősek, olyan okosnak, mint amilyen agilisak. Ugyanígy, nemcsak célzottan a karjukat vagy a lábukat, hanem az egész testüket edzik, a mentális állóképességről nem is beszélve. Kocognak, súlyt emelnek, ugróköteleznek, úsznak és gyúrnak, mindent megtesznek, hogy erősebbek, gyorsabbak és mozgékonyabbak legyenek.
A kulcs az önuralom, minden értelemben. Aki tisztább fejjel küzd, jobb eséllyel indul. Egy jó bokszoló tudja, mikor kell ütni, mikor kell visszatartani vagy elengedni. Uralkodik magán, hogy jól hozzon meg olyan, hihetetlenül gyors döntéseket, mint például hogy védekezzen vagy üssön, előretörjön vagy eltáncoljon? A kitartás, a fókuszban maradás az egyetlen eszköz, amely győzelemre vezethet. Namármost, ez kívülről is lebilincselően izgalmas. Egy igazán szép mérkőzés így emelkedik spirituális rituálévá, ahol az értő néző a tanúja lehet annak, ahogy két ember azért küzd, hogy legyőzze önmagát és ezáltal az ellenfelét. És ez bizony lenyűgöző tud lenni.
Természetesen nem mindenkinek jön be az ilyesmi, és ez teljesen rendben is van. Az Indiana University (Egyesült Államok) több száz hallgatója körében végzett felmérése azt találta, hogy azok, akiknek kockázatkeresőbb volt a személyiségük, azt mondták, hogy élvezik a félelem érzését, nagyobb örömet leltek a vegyes harcművészetek (MMA) nézésében, és gyakrabban választották ezt a sportot. Sok harcművészetrajongó azonban pont nem az erőszakhoz vonzódik. Egy amatőr MMA-esemény résztvevői körében végzett felmérés szerint az esemény drámaisága erősebben hatott a nézőkre, mint maga a verekedés.
Éppen az adja a küzdősportok több ezer éves hagyományának drámaiságát, hogy a harcosok szó szerint a bőrüket viszik a vásárra. Ami azt illeti, a leghalálosabb profi sportok listáján a boksz a második, átlagosan évi hét halálesettel, csak a magashegyi mászás előzi meg veszélyességben. Azonban az ilyen listákat jelentősen árnyalja, hogy például egy olyan, viszonylag ártatlannak tűnő sport, mint a gimnasztika az előkelő nyolcadik helyen állhat rajtuk.
Persze van igazsága annak, akinek a komoly sérülések magas kockázata problémás, az emberéletnél nincs értékesebb, a győzelem sem az. De elég sok sport jelent hasonló kockázatot, ki-ki döntse el maga, megéri-e neki. És persze a kontrollált körülmények között, nem versenyszerűen űzött sport ritkán ennyire veszélyes – az amatőr veszélyességi listán a boksz már csak a kilencedik. A profi sportban pedig az igazán veszélyes sérülések oka a gyakrabban bírói vagy edzői hiba, hiszen tudni kell lefújni az ütközetet és tudni kell bedobni a törölközőt is. Az viszont tagadhatatlan, hogy a statisztikák szerint a hivatásos ökölvívók 90%-a szenved valamilyen fokú agykárosodást karrierje során. Ami azért tényleg nem vicces.
Ami vitathatatlan: a néző szemszögéből minél nagyobb a tét, annál izgalmasabb a dráma. A profi boksz ezt a drámaiságot a végsőkig viszi. A Sztárbox drámaiságát pedig pont az adja, hogy bár a versenyzők többnyire nem, vagy alig ismerik a boksznak akár az alapjait is, mégsem pankrációt vagy színházat látunk. Az ütések és a velük járó kockázat valódi, és emiatt a szétfilterezett Insta-valóság helyett tényleg azt látja a néző, ami van: a ringben a legjobban felépített celeb-maszk is lehullik. És ez az emberközeli, esendő állapot valóban izgalmas. A vicc pont az, hogy mindenkinek piszok jól áll ez a - ahogy Pintér Tibor fogalmazott - sallangmentes állapot. Bizonyos értelemben ez a kereskedelmi tévék kínálatának legőszintébb formátuma, nem csoda, hogy nézettségében kenterbe veri a konkurens csatorna maszkabálra emlékeztető, éneklős vurstliját.
És igen, egészen pontosan ezért szeretjük mi, küzdősport kedvelők a jóféle, tiszta bunyót. Mert annál kevés őszintébb dolog van.
