Szomorú lettem: Állami ösztöndíjat osztottak tehetségeknek, de hol vannak a nők?
Nincsenek túl nagy illúzióim azzal kapcsolatban, hogy mennyire leszek népszerű ezzel a cikkemmel. Nincsenek, hiszen tavaly év végén megírtam, hogy mennyire dermesztőnek látom, hogy miközben mi valahogy úgy érzékeljük, hogy manapság a nők játszanak vezető szerepet a popzenében, a számok nagyon nem ezt mutatják.
Ezeket láttad már?
Hiába Rihanna, Beyoncé, Lady Gaga, Miley Cyrus, Ariana Grande, Selena Gomez, Lana Del Rey vagy éppen Dua Lipa elképesztő népszerűsége, például az általam is előszeretettel használt Spotify streamszolgáltatás algoritmusa sokkal valószínűbben dobja egy férfi előadó dalát a lejátszási listába, ha rábízzuk magunkat például a New Music Friday nevű listára. Sejtjük, hogy ez nem csupán a Spotify, hanem általában a zenei tévék, rádiók műsorszerkesztésében is általános gyakorlat lehet. A Facebook-kommentekben azonban megkaptam, hogy az egész hozzáállásom a problémához egy marhaság, ezek a problémák csak azok fejében léteznek, akik ráérnek számolgatni. A helyzet az, hogy most éppen ott tartunk, hogy egy nőknek szóló magazin olvasóközönségének egy jelentős része is irritálónak gondolja, ha előhozakodunk a nők és férfiak lehetőségei közötti aránytalanságokkal.
Szűk keresztmetszet: nők-tehetségek
Egészen őszintén vallom meg, még mielőtt igazán belekezdenék, én egyáltalán nem vagyok járatos a klasszikus zenében. Nem is illene beleszólnom ilyesmibe, mert nemhogy a részletekkel nem vagyok tisztában, de valójában a témáról - akár a klasszikus zenéről, akár a zenei tehetséggondozásról van szó -, még felszínesnek sem nevezhető ismereteim vannak csupán. Egy jó újságíró ebben az esetben vagy kutatásba fog és alapos ismereteket szerez, vagy befogja a száját. Most azonban vállalom, hogy mindent rosszul csinálok, viszont megnyugtatásul: senkin nem akarom számon kérni a számomra legalábbis bosszantó helyzetet, nem keresek felelősöket, csak érdemesnek tartom rögzíteni, hogy miként állunk, mit lát egy totálisan laikus ember.
Az történt, hogy elolvastam egy cikket arról, hogy kik kapták idén az állami zenei ösztöndíjakat. Háromféle kategóriában: a Fischer Annie zenei előadóművészeti ösztöndíjban 14-en, a Kodály Zoltán zenei alkotói ösztöndíjban 7-en, a Lakatos Ablakos Dezső dzsessz-előadóművészeti ösztöndíjban pedig 3 tehetség részesült. Kezdem azzal, hogy gratulálok a fiataloknak, akik rengeteget dolgoztak, tanultak azért, hogy kiérdemeljék ezeket az ösztöndíjakat, ami azzal is jár, hogy fellépési lehetőségekhez próbálják juttatni őket, tehát a közönség is profitál belőle. Nagyon remélem, hogy ez az ösztöndíj hozzájárul a fejlődésükhöz, szakmai tapasztalatokhoz és újabb sikerekhez segíti majd őket. Azonban valahogy megütötte a szemem ahogy a cikket olvastam, hogy mintha bántóan rosszak volnának itt az arányok. Sebtében összeszámoltam, hogy a 24 friss ösztöndíjasból mindössze 5 nő van. Öt, ami jótékony kerekítéssel 24%-os arányt jelent, ez azt jelenti, hogy az állami ösztöndíjasok kevesebb, mint negyede nő.
Elkötelezett híve vagyok a női egyenjogúságnak, és nem tartozom azok közé, akik szerint mindez már megvalósult volna. Szerintem a nőket az élet rengeteg területén negatív diszkrimináció éri, meggyőződésem, hogy ez ellen küzdeni kell, de a számonkérésben nem vagyok rigorózus. Abban az értelemben, hogy például egy ilyen díjnál nem várnám el, hogy pontosan fele-fele legyen a nők és férfiak aránya. Az élet szerintem nem így működik, ha kínosan ügyelnének a pontos nemi arányra, az valószínűleg sokkal inkább lenne képmutatás, mint valódi esélyegyenlőség. Ez azonban nem jelenti azt, hogy örömteli volna, hogy a díjazottak csak szűk negyede nő. Különösen azért nem, mert itt nem pusztán arról van szó, hogy idén így jött ki, hanem arról, hogy valahogy mindig így jön ki. Tavaly az ösztöndíjban részesülők 33%-a volt nő, az előtte való évben szinte minden ideálisnak látszott, hiszen 48% volt a nők aránya. Azonban az öröm gyorsan szertefoszlik, ha még kicsit tovább merészkedünk vissza az időbe: 2016-ban 36%, 2015-ben újra 24%, viszont 2014-ben mindössze 19% volt a nők aránya az állami ösztöndíjasok között. Ebből látható, hogy nem arról van szó, hogy van egy hullámzás, időnként több tehetséges fiú, időnként több tehetséges lány akad, hanem az elmúlt hat évben egyszer véletlenül úgy alakult, hogy majdnem egyenlő lett a nemi arány, de amúgy inkább lesújtó, hogy az időszak felében még negyedannyi női ösztöndíjas sem volt, mint férfi. Laikusként is sokféle következtetésre juthatunk mindebből, például arra, hogy a nőknek tényleg fahangjuk és botfülük van, vagy esetleg arra, és nekem ez a magyarázat sokkal valószínűbbnek látszik: hogy valahol rosszul működik a rendszer. Nagyon rosszul. És szemmel láthatóan a nőket érinti (ránézésre elég súlyosan) hátrányosan mindez.
Hol vesznek el a tehetséges női zenészek?
Szerintem ebből a székből, ahol ülök képtelenség megmondani, hogy mikor, melyik pillanatban torzult el a rendszer. Én például el tudom képzelni, hogy nem az ösztöndíjat odaítélő bizottság a hibás, könnyen lehet, hogy szívesen adnának több nőnek elismerést, de eleve kicsi a merítés, mert már a zenei oktatás felső szintjén ilyenek az arányok, hogy három-négy fiúra jut egy lány. El tudom könnyedén képzelni azt is, hogy ebben viszont nem a legmagasabb szintű zeneművészeti képzést végző intézmények a hibásak, mert egész egyszerűen eleve ilyen arányban jelentkeznek a diákok, a felvételiken lehet, hogy negyedannyi lány van, mint fiú. Nem tudom, de mindegyiket könnyedén el tudom képzelni, és azt is, hogy a lányok kevesebb biztatást kapnak arra, hogy művészeti pályára lépjenek. Mondjuk a szülők, tanárok hogy is buzdíthatnák teljes szívvel a kislányokat, amikor is azt látják, hogy például az ösztöndíjakat is inkább fiúk kapják? És akkor a kígyó szépen saját farkába harap. Én jártam zeneiskolába, de gitárra valamiért, ha jól emlékszem, csak fiúk jártunk. Amúgy a zeneiskola általános iskolás korban mintha még éppen annyira vonzotta volna a fiúkat, mint a lányokat, de valahol lehet, hogy már az alapképzésben elcsúsznak a dolgok, és ahogy egyre magasabbra szintre lépkedünk, az aránytalanságot nem tudja kiegyenlíteni a rendszer. Komolyan mondom, hogy örülnék, ha valaki belém kötne, és elmagyarázná, hogy ami a számokból kirajzolódik, az normális, és helyes, de a helyzet az, hogy én egyelőre makacsul kitartok azon véleményem mellett, hogy szerintem valójában az arányokat tekintve a fiúk és lányok között ugyanannyi zenei tehetség van. A fiúk és lányok is éppen úgy alkalmasak lehetnek vezetőnek, sőt valójában azt sem gondolom, hogy a matematikához nagyobb százalékban van érzékük a fiúknak, mint a lányoknak. Szerintem rendszerek nem működnek jól, és így vagy úgy, de mi is részesei, alakítói, kiszolgálói, elviselői vagyunk ezeknek a rendszereknek, tehát a felelősség valahol minket is terhel. Szerintem nem szabadna hagyni, hogy a tehetséges lányok eltűnjenek, mielőtt megmutathatnák a tehetségüket a világnak.
A meg nem értett addikció, ami épp annyira alattomos és veszélyes, mint a drog, vagy az alkohol: a társfüggőség