„Egyik célom, hogy bekerüljön a diskurzusba a szexualitás” – beszélgetés Szombat Éva fotóművésszel
Szombat Éva díjnyertes fotóművésszel az Orgazmust kérek, nem rózsát! címet viselő egyedülálló projektje kapcsán beszélgettünk.
Ezeket láttad már?
Rózsaszín ágyneműk, glitter, hímzett kispárnák – és szexjátékok mindenhol. Szombat Éva Capa-nagydíjas fotósorozatában hétköznapi nőket mutat be a teljesen hétköznapi szexualitásuk eszközeivel. Az Orgazmust kérek, nem rózsát! feminista önkifejezés, beszélgetésindító, tabudöntögető projekt, ami nem ismeri a „furcsa” és „bizarr” címkéket. A kiállítás február 17-ig tekinthető meg a Longtermhandstand galériában.
Az Orgazmust kérek, nem rózsát! fő témája a női szexualitás, és nők, akik tökéletesen jól érzik magukat a bőrükben. Te ilyen szempontból radikálisnak tartod ezt a projektet?
Valakinek biztosan az, de számomra természetes. Sőt, én úgy gondolom, hogy nem is lett elég radikális. Amit én nagyobb problémának tartok, az a szexuális edukáció hiánya az iskolákban – égető probléma, hogy nincsen rendes szexuális oktatás, és ha az nincs, akkor egyértelmű, hogy a pornóhoz fognak fordulni a fiatalok. Nekem az az egyik célom, hogy még inkább bekerüljön a diskurzusba a szexualitás, persze én fotós vagyok, nem szociológus.
A képeken magabiztos nők köszönnek vissza a kedvenc tárgyaik társaságában: vibrátorok, BDSM kikötözők, jóni tojások pihennek az ágyon és a komódokon. Ez a nyílt ábrázolás még a 21.században is meglepő lehet, hiszen a társadalomban általában a férfiak szemén keresztül tárgyiasítva van a női szexualitás, kevés tér magad a szabad önkifejezésre. Főleg úgy, hogy a modelljeid legtöbbje nem influenszer vagy a témában jártas edukátor volt, hanem maguktól önként jelentkező átlagos nők.
Direkt ez volt a célom: más kontextusba helyezni a szexuális segédeszközöket. Olyat gyakran látni, hogy egy nő fog egy vibrátort, mondjuk egy vibrátor reklámban, vagy a szexshopban egy játék dobozán. A vibrátor abszolút a női szexualitás egyik kifejezőeszköze. De önmagában a mainstream médiában, például filmekben vagy sorozatokban csak poén szintjén jelenik meg az eszköz. Nem akartam, hogy az ábrázolás vicces, vagy direkt furcsa legyen – mivel az átlagtól eltérő szexuális igényeket mindig direkt furának, vagy olyan idegen dologként mutatják be. A lényeg az volt, hogy ezek átlagemberek, akik mernek erről beszélni, és a szexualitásuk nem valami sötét pincében zajló fura dolog, hanem a mindennapi életük része. Mindenki arccal és névvel vállalt a projektet, és a saját hálószobájukban, a saját ruháikban fotóztam őket – így lett olyan valódi az egész sorozat.
A sorozat készítése közben, volt számodra valami tanulság?
Az egész sorozatot úgy kezdtem, hogy már jobban ki voltam békülve a saját szexualitásommal, ezért is kezdett el zavarni, hogy a női szexualitás miért van ennyire tabusítva. Miközben egyre több fotót csináltam, megnyugtató volt látni, hogy mennyi különböző ember és vágy létezik, ennek hatására én is egyre jobban kinyíltam. Ebben a témában tartottam előadásokat, és utána volt aki, megkeresett, hogy a beszélgetés hatására vett magának életében először vibrátort. Ezt akartam kiemelni: ebben nincsen semmi furcsa, vagy idegen, ez normális dolog.
Akik szerepelnek a projektben, azokra általánosságban jellemző volt, hogy rendelkeznek egyfajta küldetéstudattal, hogy igenis ideje normalizálni az erről való párbeszédet. Többen is beszéltek arról, hogy számukra nehezebb volt megküzdeni ezzel, és amikor ezen túljutottak rájöttek, hogy ez milyen felszabadító tud lenni. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy mindenkinek a homlokára kell ragasztania milyen dildója van otthon.
Hogyan tudtad megteremteni a fotózások közben a biztonságos közeget, hogy a modelljeid el tudják magukat engedni egy ilyen mégiscsak megszokottól eltérő, kicsit kiszolgáltatott helyzetben?
Fontos volt, hogy olyan helyen készüljenek a képek, ami a közegük, ahol komfortosnak érezhették magukat – legtöbb esetben a saját hálószobájukban. Nem erőltettem senkire milyen portrét készítenék róla, mindenki maga dönthette el mennyit szeretne megmutatni magából.
Mesélj egy kicsit az album formájáról!
Az albumot nagymamám világháborús emlékkönyve inspirálta. A lekerekített oldalak, az elhagyhatatlan társasoldal, az átszínezett formák, az album esetében szexjátékok árnyékai, mind az eredeti emlékkönyveket idézik. A nagymamám könyvét lapozgatva vettem észre, hogy mennyire nyomasztó volt több évtizede a nők helyzete. Olyan intelmek vannak benne, mint például „Légy, mint az ibolya szerény, ez a legszebb női erény!” vagy „Ne akarj boldog lenni, jobb tövis után rózsán heverni” Itthon azért valami elindult, egyre több platform alakult, ahol lehet ilyen témákat boncolgatni, mint amivel a fotóim foglalkoznak, de ez még mindig csak egy szűkebb réteghez jut el.
Mennyire érzed önazonosnak az Orgazmust kérek, nem rózsát! sorozatot?
Nem nagyon tudok olyat csinálni, amit nem érzek annak. Együtt fejlődtem ezzel a projekttel, mert mire befejeztem, már nem ugyanaz az ember voltam, mint aki öt évvel ezelőtt belekezdett. A könyvet is úgy szerkesztettem, hogy a történetekből kirajzolódjon egy ív: az elején az örökölt minták és a szerzett traumák kaptak helyet; a végére pedig eljutunk oda, hogy hogyan tudunk egy elfogadással teli életet élni. A könyv készítése közben én is ezt éreztem: folyamatosan alakulok.
