Az ország egyik legfontosabb díja csokiból van, hogy ezzel is kifejezze a mulandóságot
Újra átadták a díjakat. Na, jó: átadtuk a díjakat azoknak, akik az elmúlt színházi évadban szerintünk a legérdemesebbek voltak arra, hogy megkapják őket. Mit is jelent egy olyan díjnál a „szerintünk”, amiről összesen huszonegy határozott ízlésvilággal rendelkező kritikus dönt? Kinek az akarata érvényesül?
Ezeket láttad már?
Mi azon vagyunk minden évben, hogy mindenkié érvényesülhessen. Ezért a Színikritikusok díja szavazás nem úgy történik, mint a pápaválasztás, hogy addig ücsörgünk egy zárt teremben, amíg megállapodásra nem jutunk, ki legyen például a legjobb női epizódszereplő, hanem mindenki kap egy szép egyéni szavazólapot, ahol leírhatja a szívének legkedvesebb három női epizódszereplő nevét, majd három szavazatszámláló ezt összesíti, és aztán senkinek, de komolyan mondom, senkinek nem mondják el egészen a gáláig, hogy ki lett a győztes.
Jól terjednek a hírek
Ez azért nagyon fontos, hogy így legyen, mert a színházi szakma köztudottan elég pletykás: az információ, amit délután négykor elejtettél a Katona József Színház Kantinjában egy szakmabeli magánéletéről, az legkésőbb fél hatra borítékolhatóan megérkezik a Vígszínház büféjébe.
Nálunk is, ahogy az Oscar-díjnál, időről időre felmerül a kérdés, mi szükség van a három jelöltre, hiszen végül úgyis csak egy nyerhet. Nos, a jelöltek odahívása nem a közönség izgatottá tételének manipulatív eszköze – habár természetesen ez a szempont sem elhanyagolható. Hogy három jelölt legyen, Csákányi Eszter találta ki, és javasolta egy korábbi céhes elnökségnek, a célja pedig az, hogy minél több nagyszerű művészünkre irányuljon reflektorfény. Például idén a legjobb női főszereplő díját egy remek, kolozsvári színésznő nyerte, Imre Éva. Ugyanakkor milyen nagyszerű az, hogy szó esett Pálos Hanna Medeia-alakításáról a Katona József Színházban és Fodor Annamáriáról, aki Pintér Béla társulatában játszott el egy minden ízében megterhelő szerepet.
Izgalmas, változatos gálák
A mi gálánk azért is különleges, és bizonyos tekintetben sokkal menőbb, mint az Oscar, mert nem csak egyszerűen átadjuk a díjakat, hanem minden évben meghívunk művészeket, rendezőket színészeket, vagy akár egy egész társulatot, hogy készítsenek hozzá színházi műsort. Volt például olyan gála, ahol a legkülönbözőbb művészek mondtak kritikát a kritikusokról, volt olyan, ahol a színpadon paprikás krumpli készült, amibe minden díjazottnak bele kellett tennie egy hozzávalót, majd a gála végén a közönség elfogyaszthatta az elkészült ételt. Volt olyan is, ez volt talán a személyes kedvencem, amely egy apokaliptikus történetet vázolt fel, ami szerint az eggyel korábbi év díjátadóján egy bomba robbant a színházban, mindenki meghalt, csak a színházi háttérdolgozók élték túl az esetet, ezért abban az évben a romokat formáló díszletben ruhatárosok, ügyelők, műszakosok, jegypénztárosok, technikusok adták át a díjakat.
Idén a tatabányai Jászai Mari Színház társulatát hívtuk meg, a műsor a Katona József Színházban volt. Azért őket, mert mi, kritikusok figyelemmel kísérjük a tatabányaiak munkáját, és nagyszerűnek is tartjuk. Úgy éreztük, hogy jó lenne, ha a budapesti közönség is megismerné őket, ezért nagyon örültünk, amikor elvállalták a felkérést.
Az idei gálának sok felemelő pillanata volt, de talán kettőt emelnék ki ezek közül. Az egyik, hogy Cseri Hanna tehetséges fiatal művész (akit a Glamour olvasói popzenei működéséről is ismerhetnek, ugyanis nem rég jelent meg Kikötő című albuma) pályakezdőként rekordszámú díjat vihetett haza. Ő kapta a legjobb pályakezdő díját, az ő rendezése nyerte a legjobb gyerekszínházi előadás díját, és az ő szerzeménye nyerte a legjobb színházi zene díját. Nagyon megható volt Ecsedi Erzsébet színpadra lépése is – ő kapta idén az életműdíjat. Őt valószínűleg az olvasók közül is csak kevesen ismerik, hiszen Ecsedi főképp vidéki színházakban játszott pályája során, így most éppen Zalaegerszegen és Celldömölkön találkozhatunk vele.
Kollégám, Turbuly Lilla a következőket írta laudációjában: „A Színházi Kritikusok Céhe Ecsedi Erzsébet életműdíjával egy csillogástól mentes, a vidéki színészlét buktatóin felülemelkedő, mindig önazonos, mindig minőséget nyújtó színészi pályát ismer el.” A csillogástól mentes kifejezés nagyon megfogott. Meg is kérdeztem Ecsedit, amikor a gála előtt a Katona előcsarnokában álltunk, hogy vajon nem hiányzott-e neki a csillogás. Azt válaszolta, az ilyesmi mindig nagyon távol állt tőle, miközben akkor, amikor a díját átvette, fényesen csillogott, ezt mind jól láttuk a közönség soraiból.
Az életműdíj egyébként egy fiatal iparművész által készített gyönyörű fémtárgy, ami hullámzó színpadi függönyre emlékeztet. Mellette a kategóriadíjak viszont minden évben csokoládéból készülnek. Ez már hagyomány a Színikritikusok díján, és fontos üzenete van: a színházi alkotások mulandóságát fejezi ki. Szerintem szép ötlet – milyen kár, hogy nem nekem jutott az eszembe.
