Színházkritika: Mit ér, ha? – zenés női varieté a mulandóságról
Nőinek vagy csajosnak titulált előadás többnyire férfi szemnek is érdekes, ezen az estén azonban ki lehetett volna tenni a „belépés csak nőknek” táblát. Az életközepi váláságban lévő és a mélyponton túljutni vágyó nők vergődése ahhoz hasonlatos, mint mikor randira készülünk, és nem akarjuk, hogy készülődés közben megzavarjanak. Mit ér a nő, ha már nem fiatal? – erre a kérdésre keresi a választ a Láthatáron Csoport, a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorházban bemutatott Mit ér, ha című zenés női varietében.
Ezeket láttad már?
Erős a kezdés: a szereplők táncban mutatják meg karakterük jellegzetes vonásait, mi több, a nyakukba akasztott táblával a születési dátumukat is. Talán a korunkkal kapcsolatban vagyunk a legszégyenlősebbek, sokunknak még a párja sincs tisztában e mágikus számmal – nagyot üt, ahogy idegen arcokhoz életkort párosítunk. Negyvenes és ötvenes hölgyek a színpadon, mindannyian tele problémával. Még Csilla, az ünnepelt és szépséges színésznő is az öregedés gondjaival küzd.
Szalontay Tünde remek alakítása bepillantást enged egy kiégett, magányos mozisztár hétköznapjaiba, aki jobb program híján, esténként bárokban iszogat.
Anette-et az anyja tartja sakkban, érzi, hogy meg kell tőle szabadulnia. Manyasz Erika karaktere az „alamuszi nyuszi nagyot ugrik” viselkedés mintaképe: kevesen gondolnák, hogy az anyjának behódolt nő egyszer csak kitör. Szilvia (Álmosd Phaedra) a családját hátrahagyva Tinnyére költözik, vakon bízva egy csalárd arab férfi szerelmében.
Te most tinderezni mentél Tinnyére?
- hangzik el az előadás egyik legviccesebb mondata testvérétől, Évától, aki közben titkon Szilvi férje után epekedik. Romankovics Edit Éva szerepe mellett a darabbéli rendezőt is játssza, ami egy kikacsintás, mert a valóságban is ő a rendező. A jeleneteket Judit, a pszichológus történetei kötik össze, aki segíteni próbál krízisben lévő pácienseinek, de maga sem igazán bízik a sikerben, ráadásul kiderül, hogy ő is támogatásra szorul. Feuer Yvette Anette anyjának és egy pultosnőnek a bőrébe is belebújik, szerepe szerint váltakozó mimikáját öröm megfigyelni.
Hőseink egyre mélyebbre süllyednek a reménytelenségben, ami végül tettlegességig fajul, mikor Judit és Csilla összeverekszik (jobban mondva, csajosan megtépik egymást). A csúcspont mégsem ez, hanem a rákövetkező jelenet, melyben valamennyien színre lépnek, hogy az előadásból mintegy kiszakadva, a női őserő kifejezéseként körtáncban járják el az utolsó számot. Lehetne vitatkozni a befejezésként látottak jelentésén: hogy az ajtón a fénybe átlépve a halál jelenik-e meg vagy csupán megvilágosodás az, ahogy a nők végre szégyenérzet nélkül elfogadják önmagukat, de kétségtelen, hogy az önelfogadás az alkotók fontos üzenete.
A jelmezek (látvány: Horváth Jenny és Komesz Borbála) azt hangsúlyozzák, hogy leginkább átlagos külsejű hölgyekről van szó, a ruhatatárukban sincsen semmi különös, kivéve Csilláét, aki dívaként hordja szexis szettjeit. A lágyabb és erőteljesebb zenei betétek (zeneszerző, zongorista: Füri Anna) váltakozása és Kiss Judit Ágnes kiváló dalszövegei kissé oldják a szorongást, ami nemcsak a játéktérben van jelen, de érezhetően a nézőtéren ülőket sem kíméli. A produkció hibája, hogy a túlzott (helyenként indokolatlan) kitárulkozással felerősíti az elmúlás kapcsán bennünk lévő félelmeket. A néhány tabu ledöntésén túl szívesen láttunk volna több reményteli pillanatot is, ráébresztve minket, hogy negyven felett sincs minden veszve – ehhez a sejtelmes végjáték kevésnek bizonyult.
A Láthatáron Csoport bemutatója, Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház, 2021. szeptember 17.
Szerző: Kiss Annamária
