Szerintem munkavégzés során biztonságos
Több kollégám említette, hogy mindenképpen nézzem meg a Katona Kamrában ezt a darabot. Lucy Kirkwood igen egyoldalúan ábrázolja a magazinok szerkesztőségeit, persze a valóság kevésbé lenne drámai, mondhatnám, inkább unalmas lenne. Ki akarja nézni, hogy az emberek dolgoznak?
Ezeket láttad már?
Két felvonásból áll a Munkavégzés során nem biztonságos című darab. Az első felében egy férfimagazin szerkesztőségében találjuk magunkat, ahol igen nagy feszültség alakul ki a nőkhöz való mindennapi hozzáállás, a szoksásos tárgyiasításuk és a törvény diktálta szabály között. Milyen kár, hogy csak a kiskorú nőket védi ilyen következetesen a törvény, a felnőtt nőket már nem ennyire. Férfi szerkesztőségben még nem dolgoztam, ezért ezt a sztorit nem is tudom élményekkel alátámasztani.
Női szerkesztőségben viszont jó ideje dolgozom, volt lehetőségem belelátni brit magazin munkájába is, a GLAMOUR kapcsán pedig 16 ország testvérszerkesztőségeivel dolgozom, úgyhogy azt hiszem teljes joggal mondhatom azt, hogy egy szerkesztőség nem ilyen.
Pelsőczy Réka alakítja a középkorú főszerkesztőt, aki éppen felvenni készül az előző, férfi szerkesztőségből kihajított fiatalembert. Az olvasókról csak mint számokról, marketinges, hirdetői szakkifejezéssel AB-célsoportról beszél, a szépség- és divattémát bugyutasággá sematizálja, felületessé teszi, mintha nem a kultúránkat meghatározó tényezőről lenne szó, a magánéletéről faggatja az alanyt, a saját életét rákényszeríti a másikra és a többi, egyszóval roppant nyomasztó képet fest egy női magazin szerkesztőségről, amitől kicsit feszengtem a sorok között. Tényleg ezt gondolják majd a kivülállók? Ezt gondolják majd a fiatalok, akik újságírással, szerkesztéssel szeretnének foglalkozni?
Minden munkakörben vannak sarlatánok, így ebben is. De akikkel én eddig személyesen találkoztam, akiket dolgozni láttam, akik meghatározzák a világon a divatmagazinok világát, mint Cindi Leive, az amerikai GLAMOUR egykori főszerkesztője, vagy Alexandra Shulman a brit Vogue egykori főszerkesztője, és még sorolhatnám a neveket: Karin Swerink a holland Vogue-tól, a legendás Franca Sozzani az olasz Vogue-tól, akikkel volt szerencsém meismerkedni, beszélni, eszmét cserélni, cseppet sem tűntek nekem ilyennek. De én sem zaklatom szexuálisan a munkatársaimat, vagy a leendő munkatársaimat.
Persze izgalmas darab, meg kell nézni, de kicsit olyan mint a bulvár, a botrányt keresi ott, ahol nincs. Helyette inkább az van, hogy amikor mások nyaralnak, mi akkor is dolgozunk, mert szerkesztőnek lenni egy életszemlélet, nem olyan, hogy este öt után letehető.
