Mi a baj a „sugar kapcsolatokat” népszerűsítő plakátokkal?

Ironikus módon éppen azután, hogy hosszas kihagyást követően újra megtartottam a „Mégis, hol a nők helye?” című emancipációtörténeti sétámat. Arról beszéltem a résztvevőknek, hogy az elmúlt bő 150 év során miként küzdöttek a magyar nők azért, hogy a férfiakkal azonos színvonalú oktatásban részesüljenek, szakmát tanulhassanak, egyetemre járhassanak, értelmiségi foglalkozásokban, illetve művészként, íróként vagy a köz javára folytatott tevékenységben érvényesülhessenek, és a politikában választók és választhatók legyenek. Hazafelé tartottam, amikor a buszmegállóban nagy plakát fogadott, amely a kitartott életformát reklámozta fiatal nőknek: „Találd meg a tökéletes sugar partnert!” Lefotóztam, és hangot adtam a felháborodásomnak a közösségi oldalon. A posztomra Gy. Németh Erzsébet főpolgármester-helyettes órákon belül reagált. A plakátok eltávolításának ügye jelenleg a bürokrácia útvesztőiben vesztegel, de a folyamat elindult – engem pedig a média munkatársai és az internetes kommentelők azóta is visszatérő kérdésekkel bombáznak.

Mi köze ennek a szabadsághoz? Leginkább semmi!

Leggyakrabban amiatt értetlenkednek (90 százalékban persze nem nők), hogy én feministaként miért nem fogadom el a nők szabad döntéseit, köztük akár azt, hogy anyagi, tárgyi juttatásokért, és/vagy kapcsolati háló formájában jelentkező előnyökért cserébe szexuális szolgáltatásokat akarnak nyújtani egy milliomosnak. Soha annyi férfit nem látok „feministának” felcsapni, mint amikor a nők testének áruba bocsátása szabadságjogként merül fel. Holott jogként feltüntetni azt, hogy egy nő prostituáltnak állhat, éppen annyira cinikus, mint azt mondani, hogy egy hajléktalan embernek joga van a híd alatt aludni. Szabad döntésről ugyanis akkor beszélhetünk, ha több érdemi opció áll rendelkezésre. A prostituáltak túlnyomó többségéről azonban ez nem mondható el: a legtöbben kényszerhelyzet miatt folyamodnak e bevételszerzési módhoz, köztük a sugar baby-k többnyire azért, mert más módon nem tudnák befejezni a tanulmányaikat.

Azok a helyzetek sem sokkal kevésbé problémásak, amikor a fiatal nő nem kimondott szegénységben él, csak kiemelt életszínvonalra vágyik: szomorú üzenet a társadalom részéről (és sokat elmond a berendezkedéséről), hogy egy nő a vágyott anyagi javakat hamarabb szerezheti meg egy férfi által, mint saját képességei, munkája, kitartása révén.

Van ugyan a feminizmusnak olyan ága, mely a prostitúciót „szexmunkaként” értelmezi és önmagában nem látja problémának, én azonban ezzel az irányzattal nem értek egyet, pláne nem hazai, illetve kelet-európai kontextusban. Egyrészt, feminista elődeink nem azért küzdöttek, hogy mi a prostitúciót egy önmagában problémamentes szolgáltató munkaként fogjuk fel (mint mondjuk a fodrászatot) – hanem azért, hogy a nők képességeiket kibontakoztathassák, szakmájuk, hivatásuk lehessen. Ennek egyik üdvös hatása éppen az, hogy a nők így nem kényszerülnek sem érdekházasságra, sem érdekkapcsolatra, hanem megtehetik, hogy magánéletükben az érzelmeiket, illetve vágyaikat követik. Másrészt, Magyarországon, amely egy kibocsátó ország (a legalizáció nyugat-európai fellegvárai tele vannak mélyszegény magyar roma nőkkel, vagy akár kiskorú lányokkal), nem a független szexmunkások, hanem a nyomorban élő, akár már generációk óta prostitúcióra kényszerülő/kényszerített nők vannak többségben. Ilyen körülmények közt végtelenül cinikus a szexuális szolgáltatások nyújtását szabad döntésnek beállítani és cukormázzal leönteni.

A sugar baby-k annyiban valóban jobb háttérből érkeznek, hogy az egyetemig eljutnak, és feltehetően fizikailag senki sem kényszeríti őket a prostitúcióra (bár nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy egyes esetekben képben van egy „barát” is, aki a sugar daddy pénzére ácsingózva nagylelkűen lazít a hűséggel kapcsolatos elvárásain). Azonban az, ha fiatal egyetemista nők (és ritkább esetben férfiak) kitartott pozíciót vesznek fontolóra, a társadalom felelőssége, amiért nem nyújt megfelelő segítséget a rossz anyagi körülmények közt élő hallgatók számára.

A Magyar Nemzet egyik szerzője is (noha ő a plakátokat elítélő szemszögből) a feministák nyakába akarta varrni a jelenséget – kellett nekünk elvetni a hagyományos családmodell kizárólagosságát! A sugar kapcsolatokat propagáló magyar és külföldi oldalakat böngészve meg tudom érteni, hogy juthatott eszébe ez a fals párhuzam: ezeken a gazdag, idősebb férfi társaságát kereső leendő sugar baby a modern, okos, öntudatos nő mintaképeként tűnik fel, aki tudja, hogyan érje el a céljait. Az üzleti alapú szexkapcsolat pedig e logika szerint a nemi egyenlőség netovábbja, hiszen korrekt tárgyalások előzik meg az ígéreteket és az elvárásokat illetően. Elképzelhető, hogy többeket meg is szédít ez a fajta ábrázolás, amely ügyesen elfedi, hogy a cukormáz mögött pontosan miről is van szó. A sugar kapcsolatokat reklámozó plakátok és honlapok drága nyakláncokat mutatnak, felhőkarcolókat, hajókázást és tengerpartot – nem pedig nyálcsorgató, pucér sugar daddyket erektált pénisszel.

Vannak sugar mommy-k is, tehát értékeljem, hogy az oldal a nemi egyenlőség elvét képviseli? Nem fogok ettől elájulni. Egyrészt, jól tudjuk, hogy a kettős teher, az üvegplafon, a nepotizmus és a nemek közti keresetkülönbség miatt jóval több a milliomosok között a férfi, mint a nő, így a jellemző felállás a sugar daddy – sugar baby marad. (Arról nem is beszélve, hogy a sugar boy-ok társaságát is gyakran sugar daddy-k keresik.) Másrészt, a nők méltóságára nézve nem sokkal hízelgőbb, ha éppen nem eltárgyiasított áruként, hanem a szexvásárló szerepében ábrázolják őket.

A Milliomosok.hu, ellentétben más, hasonló oldalakkal, nem is igyekszik letagadni, hogy a prostitúció egy formájáról van szó: „A milliomosok.hu filozófiája: tandíj helyett legyél kitartott!” – írják le kertelés nélkül a blogukon. A prostitúcióról belátható, hogy létezik, és teljesen talán nem lehet felszámolni, de más kérdés az, hogy jó ötlet-e plakátok formájában problémamentesnek, sőt menőnek, trendinek és követendő példának beállítani a fiatalok számára.

Amikor itt tartunk a vitában, rendre azzal próbálnak megfogni, hogy a „melegfelvonulás” ellenzői is pont ezekkel az érvekkel jönnek, így akkor ennyi erővel azt is el kellene utasítanom. Én azonban nem érzékelek ellentmondást.

Feministaként a szabad szerelmet, a szabad szexualitást támogatom: azt, hogy azok a (felnőtt, döntésképes) emberek, akik szeretik egymást illetve vágynak egymásra, és ezzel másnak nem ártanak, együtt lehessenek.

Ennek az éremnek a másik oldala, hogy azoknak, akik nem szerelmesek, vagy nem vágynak kölcsönösen egymásra, ne kelljen semmilyen egyéb okból (házastársi kötelesség, társadalmi nyomás, pénz stb.) együtt lenniük. Továbbá: az azonos neműekhez vonzódás egy hajlam, amit az érintetteknek joguk van megélni – a prostituáltakról viszont csak az extrém nőgyűlölők hiszik el, hogy ez a tevékenység a „vérükben van”. Erre senki sem születik.

Miért nem zavarják ezek a nem éppen családbarát plakátok a konzervatív oldalt?

És akkor el is érkeztünk az utolsó kérdéshez: vajon miért nem láttam a konzervatív portálokon egyöntetű felháborodást a plakátok miatt? Miért inkább az ellenük tiltakozókat kezdték el (pl. külsejükben) gúnyolni, támadni a kommentelők? Ezt először én sem értettem, de aztán összeállt a kép.

A magyarázat egyrészt az, hogy a konzervatív gondolkodás gyakran dehumanizálja a nőket, felosztva őket „feleségnek való” nőkre és r*bancokra. A „rendes” nőket (legalábbis állítólag) sosem éri zaklatás, bántalmazás, mert ők a viselkedésükkel kiérdemlik a férfiak tiszteletét, azt, hogy lovagiasan bánjanak velük. A „romlott erkölcsű” nők viszont – ahogy általában a szegények is – állítólagos jellemhibájuk (pl. lustaságuk, züllöttségük) folytán maguk tehetnek a helyzetükről, és támogatásuk csak ablakon kidobott pénz.

A másik ok, amiért a keresztény erkölcsiséget hangoztató politikai rezsimeket több országban is hidegen hagyják a kitartott életformát reklámozó plakátok, az, hogy a prostitúció különböző formái mintegy elvezető csatornaként szolgálnak a szegénység „kezelésére”. Ha holnap hirtelen az összes magyar prostituált (akár itthon „dolgozik”, akár külföldről küldi haza a pénzt) nemet mondana a szexuális szolgáltatások nyújtására (és valami csoda folytán a futtatók nem tudnák őket kényszeríteni a folytatásra), akkor kiiktatódna ez a részleges „megoldás”. A szegénység problémája az eddiginél erősebben zúdulna a politikai vezetők nyakába, akik így kénytelenek lennének átfogó szociálpoltikai intézkedéseket tenni, és azokhoz (különösen fájó pont, meggyőződésem,, hogy az Isztambuli Egyezmény elutasításának valódi oka is ez volt) megfelelő anyagi forrásokat rendelni. Ez hosszútávon megtérülő befektetés lenne, ugyanakkor egy macsó államvezetéstől távol áll a szolidaritás feminin(nek tartott) értéke.

A harmadik ok az „élet császára” álomban keresendő, amit a férfiak egy része kerget. Észrevettétek, hogy a szexuális szolgáltatásokért fizetni hajlandó férfiak (egyes számítások szerint minden hetedik) sosem kerülnek az erkölcscsőszködő kommentek kereszttüzébe? Ennek véleményem szerint az az oka, hogy a férfiak egy (jellemzően incel típusú) része szeretne abban hinni, hogy ha kellőképpen meggazdagodik, akkor már ő sem lesz kiszolgáltatva annak, hogy a nőknek – milyen kár! – saját akaratuk van. Kell nekik az ígéret, hogy egy szép napon majd nem kell a személyes vonzerejükre támaszkodniuk és az esetleges visszautasításokat elszenvedniük, hanem pénzt lobogtatva a legvonzóbb nőket megvehetik maguknak. Ezért dobják ilyenkor egy pillanat alatt sarokba a máskor oly bőszen hangoztatott családcentrikusságot, a nemzeti értékrendet vagy éppen a kereszténységet.

Amit végezetül fontos még elmondanom, az az, hogy ritkán tapasztalt mennyiségű visszajelzést kaptam erre az ügyre – olyanok köszönték meg nekem, hogy kezdeményeztem a plakátok eltávolítását, akik eddig látszólag semmi érdeklődést nem mutattak a feminizmus iránt. A családon belüli erőszakról például a nők nagyobb része úgy gondolja, hogy őt ez a probléma nem érinti (noha az, ahogy egy ország az áldozatokkal bánik, tükrözi, hogy mit gondol általában a nők értékéről) – a plakátok által közvetített szexista üzenet viszont sokakat ráébresztett arra, hogy milyen messze vagyunk még a nemek egyenlőségétől. A nőjogi küzdelem iránt eddig közönyös fiatal nők tömegével háborodtak fel és kérték ki maguknak azt az üzenetet, utasították el az ajánlatot, hogy egy sugar daddy-t kiszolgálva teremtsenek jobb életet maguknak. Ezek a nők nem hisznek a nemi egyenlőség nyelvezetével visszaélő marketingnek, és ragaszkodnak az emberi méltóságukhoz.

Szerintem ez jó irány, és biztató a jövőre nézve.

Cikk: Antoni Rita - Nőkért Egyesület