Soós Nóra: „Minden egyes képnél belehalok a festésbe”
Soós Nóra kortárs festőművész képei egyszerre lenyűgözően színesek és mélyen gondolatébresztők. Művészetében társadalmi kérdések, női lét és személyes élmények rétegződnek össze egyedi vizuális nyelvvé. Interjúnkban szó esik inspirációról, kihívásokról, anyaságról és arról, hogyan válhat a festészet a valóság értelmezésének eszközévé. Új kiállítása már megtekinthető a Képező Galériában.
Ezeket láttad már?
A műterembe lépve valóságos színorgiába keveredem: a falakon, a földön, mindenhol festmények sorakoznak, a színek és formák okozta ingeráradat megállít. Néhány percig csak nézem őket, ámulva a fényárban úszó nappalin, mely tele van olajfestékes tubusokkal, vásznakkal és könyvekkel. Soós Nóra kávét készít nekem, és miközben beszélgetünk, fel-felpattan, hogy újabb képeket vegyen elő. Észre sem veszem, de egy spontán tárlatvezetésbe csöppenek. Lenyűgöz az az energia és szenvedély, amivel mesél – és minden bizonnyal alkot is. A képei nem hagyják, hogy egyszerűen elsétáljunk mellettük: a bűvkörükbe kerülünk, a színek, formák és motívumok által szembesülünk az aggasztó valósággal, rápillanthatunk saját életünkre: szembesít, arcon üt.
Társadalmi kérdések a vásznon
A Képező Galériában megnyílt kiállítás címe A kérdőjel háta mögött, amit A kérdőjel háta című Parti Nagy Lajos vers ihletett. Miért ezt választottad?
Úgy gondolom, hogy az emberiség történetében vannak olyan időszakok, amikor egyénként nem tudjuk kivonni magunkat a kihívások és problémák hatása alól. Én nagyon erős és folyamatos kapcsolatban vagyok a világgal, így a mikro- és makroszintű történések egyaránt átszűrődnek a képeimen. Ez egyfajta művészi attitűd. Ha kellő érzékenységgel fordulunk a társművészetek felé, észrevehetjük, milyen izgalmas, amikor egy más műfajban alkotó művész mennyire hasonló dolgokra rezonál, mint amiken én is gondolkodom.
Ebben a kiállítási anyagban, ami a Képező Galériában látható, olyan problémákkal is foglalkoztam, amik nőként izgalmasak: a korral, a változással való szembenézés. A központi kérdés mégis az egyik fő művemen jelenik meg, amely a Szókratész védőbeszéde címet kapta. Azt a dilemmát járja körül, hogy
jobb igazságtalanságot elszenvedni, mint elkövetni azt.
Az igazságtalanság elszenvedése globális probléma, és rengeteg megválaszolhatatlan kérdéssel nézünk szembe – nekem ezekre képzőművészként reagálnom kell, még ha bennem is rengeteg a kérdés.
Elképesztő színvilággal és vizuális sokkhatással dolgozol. Miért ennyire színesek a képeid?
Ez egy túltolt színvilág, ami onnan jön, hogy a képeket sokszor digitális eszközökről nézzük, és néha az jobbnak, izgalmasabbnak tűnik. Ezt a hatást próbáltam visszaadni a vásznon. Emellett rengeteg vizuális inger ér minket, ebben az őrületben pedig így szerezhetem meg az emberek figyelmét. Figyelmet szeretnék generálni, hogy a képek mögötti tartalom behúzza a nézőt.
Milyen figurák, motívumok és események jelennek meg a festményeiden?
A képeken megjelenő elemek többnyire mind szimbolikusan értendők. A női létnek az ábrázolása nagyon fontos számomra. A tornászokkal a hajlékonyságot ábrázolom: milyen fiatalon megélni, majd hogyan veszítjük el fokozatosan. Az ezzel való szembesülés nehéz. De a nő esendőségét is megmutatom egy hajléktalan nő formájában: ezekről is kell beszélni, tudomást venni, mert ugyanúgy a mi valóságunkhoz és történetünkhöz tartozik – ők is Budapest női alakjai, még ha sokak számára láthatatlanok is.
A nő mint állandó szereplő jelenik meg a képeken utalva arra az életre, amit élünk, és mellé festem azt, ami történik körülöttünk. Így jelenik meg a társadalmi olló, ami vizuálisan ábrázolva kész társadalmi fricska az országra nézve: olyan érzékeny a szakadék, olyan erőssé vált a változásnak való kitettség, hogy bármelyikünk könnyen válhat teljesen kiszolgáltatottá.
A szereplőim – főleg a nők - egyszerűen küzdenek az elemekkel.
Szentesi Éva: „Azt üzenem a magyar nőknek, hogy húzzák meg a határaikat”
Mi az, ami negyven feletti képzőművészként a női létben foglalkoztat?
Hogy ma egy nőnek mi a szerepe valójában. Mert szerintem nagyon komoly szerepe van! Az elmúlt kétezer év patriarchális, elnyomó rendszere zsigerileg és tudat alatt hat a nőkre, az a sok egyensúlytalanság valahogy a helyére kell, hogy billenjen. Azt gondolom, a nők tudják gyógyítani ezt az egész elromlott rendszert, mert a női energia képes a férfiuralmat lágyítani. Szerintem a 40-60 közötti nők helyzete közel sem olyan rossz, mint ahogy azt sokan megfogalmazzák: ezek lehetőségekkel teli, tudatukra ébredt nők, akik női közösségekbe szerveződve erősítik egymás hangját.
A rétegek és a rengeteg motívum értelmezése nem könnyű, mégis az a célod, hogy több fény irányuljon azokra a dolgokra, amik történnek körülöttünk.
De ezekre csak nagyon finoman utalok, ha úgy akarod, csak nagyon színes képeket látsz. Akkor tudod igazából megérteni, ha ténylegesen hagyod hatni ezeket a rétegeket és fölfedezni, hogy mi is lehet mögöttük. Ez egy vizuális kódfejtés. Ha hagyod, rátalálsz a legégetőbb társadalmi kérdésekre. Nekem fontos, hogy a képeknek az esztétikumon túl mély tartalma legyen és gondolkodásra késztessenek.
Van olyan, hogy nem tudsz festeni?
Sokszor van, hogy nem megy, és valójában minden egyes képnél belehalok a festménybe. Olyankor tudod, mi segít? Érdekes módon nem az, ha abbahagyom, hanem ha minél jobban belemegyek és csak festek és festek. A munka hozza ki belőlem a lényeget, az „eredményt”. Ezáltal kiütöm a saját magam keltette rossz kódolást.
Mit jelent, hogy belehalsz?
A küzdést, hogy működjön a kép. A festésnek van egy tudatos és egy ösztönös része, jó kohéziót kell létrehozni, ami mindig pengeélen táncol: ne legyen túlfestett, giccses vagy hatásvadász, de benne legyen minden, amit mondani akarok.
Ez egy nagyon jó és szabad dolog, de közben a festés egyfajta börtön is, ami fogva tart érzelmileg, mentálisan és fizikailag is.
Gulyás Michelle: „Most, hogy olimpiai bajnok lettem, könnyebben fogalmazok meg dolgokat”
Fogva tart?
Nem enged a kép, azon gondolkozom éjjel-nappal: amikor a gyereket altatom, boltba megyek vagy barátokkal vagyok… De a művészet ilyen, akármennyire szeretnél, nem tudsz kiszakadni. Sokszor olyankor kell abbahagynom a festést, amikor a legjobban menne, de el kell mennem a gyerekekért, és onnantól csak azon kattogok.
Viszem közben a társadalmi szerepeimet, de a művészet egész embert kíván. Ez a legnehezebb benne.
Sokszor pont ezért nem vállalnak a művészek gyereket, de szerintem a felnőttséghez szükséges a gyerek.
Miért?
Mert másfajta felelősséged van onnantól a világ- és magad felé is. Szerintem az a legnagyobb baja a világnak, hogy totális önzésben van, és mindenki még többet akar magának. De onnantól, hogy van gyereked, ezeket leépíted, és az egód egy másik polcra kerül: már nem te vagy magadnak a legfontosabb, a helyére lép egy másik ember, aki miatt csinálod. Szerintem ez hozzátartozik a felnőttséghez.
A társadalmi vonatkozások is akkor épültek be a képeimbe, amikor gyerekem lett: addig a saját világomat építettem, hogy vagyok mint művész, de azóta máshogy gondolok a jövőre. Ezzel szemben sok képzőművész nem vállal gyereket a művészi hivatás mellé, és ezt is valahol meg tudom érteni a már említett nehézségek miatt. De nekem hozzátett, alakított a világnézetemen és a művészetemen is.
Aktivizmus lokálisan
Soós Nóra a MeNŐ kampányban is szerepel, mely Rozgonyi-Kulcsár Viktória kezdeményezésére indult, és amely a Budapest II, kerületében élő, aktív nők szerepére hívja fel a figyelmet, hogy a nők szerepe láthatóbbá váljon a helyi közösségekben.
