Sodró Eliza: Akinek a színházcsinálás nem az élettársa, hanem a szerelme
Elképesztően elhivatott, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy már gyermekkora óta tudta, hogy színésznő akar lenni. Inspiráló mind szakmailag, mind emberileg, mert sikerek ide vagy oda, ő is megjárta a poklok poklát - és kijött belőle.
Ezeket láttad már?
Középiskolás voltam, amikor egy nyári közösségi szolgálatot teljesítve a Weöres Sándor Színházban dolgoztam - ott találkoztam először Sodró Eliza színésznővel. Már akkor az volt az első benyomásom, hogy ez a lány őszintén és szívből dolgozik azért, hogy maradandó alakítást nyújtson. Eliza azóta többszörösen díjazott színésznő lett, filmszerepekben is láthattuk, mellette már évek óta tagja a Radnóti Színház társulatának.
Az őszintesége és a kimagasló munkája pedig még mindig töretlen, és sokszor bebizonyította azt is, hogy amellett, hogy tehetséges színésznő, egy igazi csupaszív ember, aki a számára fontos ügyek mellett is rendszeresen kiáll. Ez viszont még nem jelenti azt, hogy minden gördülékenyen menne számára, de a nehezebb időszakait sem titkolja, és saját példája által mutatja meg, mennyire fontos a megbocsájtás önmagunk felé.
Minek a hatására döntöttél úgy, hogy a színészi pályát választod?
Szerintem mindenkinek szüksége van arra, hogy valamilyen módon kifejezze a belső világát; hogy épp min töri a fejét vagy mi nyomja a szívét. Hozzám egészen pici koromtól kezdve a történetmesélés és a szerepjátszás állt a legközelebb. Más tevékenységet egyáltalán nem éreztem magaménak: tehetségtelennek bizonyultam például a rajzolásban, nem voltam elég elhivatott a sportban, és csak ritkán leltem örömömet a zenélésben. Egy-egy történet eljátszásában viszont nagyon mélyen el tudtam merülni úgy, hogy az nekem is, a játszótársaimnak is, és a közönségünknek is örömet okozott.
Az alkotás izgalma és a kollektív boldogság élménye hívta elő belőlem a színház iránti elhivatottságot, és ettől egyetlen keserű színitanodás élmény sem tudott eltántorítani. Amikor pedig 12 éves koromban Csáki Csillával és egy kis csapattal átélhettem három olyan próbafolyamatot, amilyet felnőtt színésznőként is csak szökőévente egyszer van szerencsém megélni, végleg megerősödtem abban, hogy ha nagy leszek, én EZT és ÍGY szeretném csinálni.
Sokszor már akár egyetlen sikertelen felvételi miatt meghátrálnak a diákok, te viszont a kudarc ellenére sem adtad fel...
Persze rosszul esett, amikor nem sikerült egy-egy felvételi, de a belső tudásom arról, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom mélyebben gyökerezett bennem, mint az elutasítás okozta pillanatnyi csalódottság és fájdalom. Azzal az elszántsággal próbálkoztam tovább, hogy ha „nektek nem kellek, akkor majd ott fogok színészkedni, ahol kellek”. Nem a színésznő státusz birtoklása hajtott ugyanis, hanem hogy olyan emberekkel dolgozhassak és gondolkozhassak együtt, akikkel kölcsönösen inspiráljuk egymást.
Melyek azok a személyiségjegyek, amelyeket különösen szívesen formálsz meg egy-egy karakter alakításakor?
Bármit szívesen eljátszom. Tényleg. Nem a szerep a fontos, hanem a folyamat, ahogy a szerep és én eljutunk egymáshoz.
Mi az, ami számodra legizgalmasabb a szakmában?
Amikor egy csapat ember egy közös célért dolgozik, és igyekszik a tőle telhető legtöbbet megtenni azért, hogy másoknak különleges élményt okozzon. Ettől a varázslattól mindig meghatódom, hiszen ha ez nincs, ha porszem kerül a gépbe, és elharapódzik a „haggyad! hallod? jóvanazúgy...” akkor megette a fene az egészet.
Kiknek a gondolatai, cselekedetei inspirálnak a munkádban és a mindennapi tetteidben?
Tavaly a színházcsináló osztályt tanítottam a freeSzFE-n, és az a lelkesedés, frissesség, tehetség és vegytiszta színházszeretet, ami a naiv rettenthetetlenség természetességével áradt belőlük, úgy hatott rám, mint egy korty tiszta forrásvíz a szomjhalál szélén. Kicsit újra magamra találtam közöttük. Arra a régi Elizára, akinek a színházcsinálás a szerelme volt, nem az élettársa.
Hogy érzed most magad a Radnóti Színházban?
Sokat dolgozom a színházban, és azon kívül is, így elsősorban fáradtnak érzem magam. Nemrég mutattuk be az Álom luxuskivitelben című darabot, amiben Holly Golightly-t játszom, ami egy nagyon komoly szakmai feladat: még gitározni is megtanultam a szerep kedvéért.
Ilyen mozgalmas mindennapok mellett mennyire érzed magad kiegyensúlyozottnak?
Nagyjából fél évvel ezelőtt éreztem azt, hogy egy gödör alján vagyok. Az elmúlt két-három évben annyira rám nehezedtek az el nem végzett feladatok, hogy egyre nagyobb bűntudattal, szorongással és önutálattal éltem a mindennapjaimat. A végén odáig jutottam, hogy már a barátaimnak sem bírtam felvenni a telefont. Akkor vettem egy nagy levegőt, és megbocsátottam magamnak. Azt mondtam, „semmi baj Eliza, túlhajtottad magad, kimerültél, előfordul az ilyen... Most viszont kezdj el szép lassan összerakni egy olyan életet, amiben jól érzed magad”. És akkor lassan, de tényleg nagyon lassan elkezdtem apró változtatásokat bevezetni, amiket könnyű volt teljesíteni. Ezek beépültek a rutinomba és sikerélményeket hoztak: rendet raktam, vettem egy naptárat, elkezdtem válaszolni az e-mailekre, leszoktam a cigiről, és így tovább. Ez az öngyógyító folyamat még mindig tart, de már most érzem magamon a jótékony hatásait.
Tudsz figyelni arra, hogy egészségesen élj?
Abban bízom, hogy ha ilyen apránként és lassan haladok, akkor egyszer csak eljutok oda, hogy egészségesen éljek. De nem szabad sürgetnem magam, mert akkor bűntudatom lesz és visszazuhanok a gödörbe.
Gyakran szólalsz fel fontos ügyekben. Mivel bátorítanál más fiatalokat, hogy ők is merjék hallatni a hangjukat, amikor úgy érzik, hogy erre szükség van?
Úgy gondolom, hogy a hatalmasok olyanok, hogy ha nem szólsz, akkor vagy elnyomnak, vagy pedig bevesznek maguk közé. Szerintem az utóbbi a rosszabb...
Tavaly megváltál a gyönyörű, hosszú hajad egy részétől, méghozzá egy nemes cél érdekében. Hogyan élted meg ezt lelkileg?
Régebben többször előfordult, hogy a tavalyihoz hasonló hosszúságot kellett vágatnom belőle egy-egy szerep kedvéért. Akkor nagyon fájt volna végleg megválnom a tincseimtől, de most egészen könnyedén lemondtam róluk. Öregszem.
Számos elismerést kaptál az utóbbi években. Melyek hajtottak úgy igazán előre a munkád során?
Igaz, nagyon jó érzés szakmai díjat kapni, de azért sosem az motivált, hogy kapjak még egyet, meg még sokat... Az az igazi szakmai elismerés számomra, ha elégedett vagyok azzal, amit csináltam, és ha szeretnek velem dolgozni az emberek.
Hogyan éled meg a szakma jelenlegi helyzetét?
Tragikus, de ennél már nem nagyon van lejjebb. Közeledik a holtpont, olyankor pedig általában elkezdenek jóra fordulni a dolgok. Amikor negyedikes voltam, az osztályfőnökünk úgy búcsúztatott el minket, hogy mindannyian kaptunk tőle egy-egy szív alakú kártyára írt üzenetet, ami reményei szerint egész életünkben elkísér majd. Én egy Goethe idézetet kaptam, ami mostanában gyakran eszembe jut: „Ha romba dőlnek legszebb álmaid, reményeid el ne hagyjanak, mert sokszor a romok fölött a legszebb virágok nyílnak."
Ha csak egyetlen gondolatot adhatnál át a következő nemzedéknek, mi lenne az?
Egymás bántása helyett dolgozzák fel a személyes traumáikat, és tanuljanak meg jól szeretni.
Yohji Yamamoto: „Az igazi divat eltűnőben van, de amíg élek, harcolok érte”