Saya Noe:„Van egy olyan érzésem, hogy a zene egyhamar még nem fog békén hagyni”

Saya Noe ebben az évben volt a Spotify női előadók egyenjogúságát hirdető kampányának az arca, kiadott egy újabb lemezt, most pedig turnéra indul a régióban. A magyar könnyűzene kiemelkedő zenészével beszélgettünk arról, hogy miből merít inspirációt és, hogy hogyan látja a jövőjét.

Említetted, hogy hamarosan részt veszel egy dalszerzőtáboron. Honnan jött ennek az ötlete, és hogyan találtál rá a workshopra?

Néhány évvel ezelőtt kezdtem el követni Instagramon Andrea Sorte-t, a Berkeley egyetem professzorát. Ő tartja a dalszerzői táborokat, és tavaly majdnem részt vettemén is a Los Angeles-in, de aztán közbe jött apukám betegsége, ami újraírta a terveimet. Idén Manchesterben lesz a hozzám legközelebbi workshop, oda utazom pár nap múlva.

Mit remélsz, mit fogsz tanulni?

Kihívás lesz a dalszerzőtábor, mert alkotás közben nem szoktam mással együtt dolgozni, én otthon mindig egyedül dolgozom, a saját tempómban: néha ez egy órás, máskor egy hosszabb folyamat. Előfordul többször, hogy leültem és vártam, magamra helyeztem a nyomást, hogy ideje alkotni, de mégsem jött semmi, megijedtem ettől a nyomástól. Kíváncsi vagyok, hogy mit fog belőlem kihozni ez a tábor, ahol közösségben dolgozunk. Úgy vagyok vele, hogy ezzel kapcsolatban nem szeretnék semmilyen elvárást felállítani magammal szemben: nyitottan akarok odamenni, hagyom, hogy befogadjam az impulzusokat. De tudom, hogy milyen természetű a kreativitás, rám is van tetoválva egy emlékeztető, hogy ne bánjak durván a kreativitásommal, ne dolgoztassam túl, mert olyan, mint egy kisgyermek, amit simogatni kell, amire vigyázni kell. Ettől válik termékennyé, így tudok alkotni.

A rengeteg dalszöveg megírása és néha a több órányi streamelés elképesztő kreatív munkát igényelhet. A mindennapokban hogyan hívod elő a kreativitásodat, hogyan tudsz folyamatosan kreatív maradni?

Úgy működöm, hogy elő kell hívnom az ihletemet. Nálam az alkotási folyamat olyan, hogy mindennap, ugyanabban az időszakban minden elvárás nélkül leülök a gépem elé és; ilyenkor néha zenélek, játszom, vagy gitározgatok, de a lényeg hogy ott vagyok, és megtanítom a saját kreativitásomat, hogy itt van egy zóna, amikor jöhetsz, ha szeretnél. Az első albumom, a Museum of Sins, így született: harminc napon keresztül mindennap írtam egy dalt. Volt, amikor ez a dal csak pötyögés volt a billentyűzeten, de máskor viszont egésznap csak dalszövegeket írtam. Sokan használják időhúzásnak vagy kifogásnak azt a mondatot: „Majd írok, amikor jön az ihlet!” De a mai világban az életünk impulzusokkal telitődött, ott a telefon a kézben, folyamatosan jönnek az értesítések, és ha van egy üres óránk, akkor megnyitjuk a Netflixet. Egy ilyen környezetben a kreativitásnak nincs helye, ahová jöhetne. Csak akkor bújik elő, amikor tétlenségben ülök, unatkozom, és engedem, hogy legyen helye.

Ez a szemléletmód nagyon emlékeztet egy könyvre, amit már több kreatíviparban dolgozó művész is ajánlott a kreativitás fenntartásához. Olvastad Julia Cameron A művész útja című könyvét?

Igen, olvastam! Amikor Barcelonában éltem és óvónőként dolgoztam, nagyon megszerettem a túrázást és csatlakoztam egy Facebook csoporthoz, akikkel rendszeres eljártunk a környező erdőkbe sétálni. Ott érdekes embereket ismerhettem meg, köztük egy kanadai lányt, aki olyan szenvedéllyel beszélt erről a könyvről, hogy hazamentem és azonnal megvettem én is. Azt éreztem, hogy ez egy jel, és számomra ez egy feladat, hogy visszataláljak a művészethez. Előtte öt évig képtelen voltam írni, de biztosan tudtam, hogy valahogy vissza fogok térni az utamhoz. Ebben segített A művész útja munkafüzet, amelynek az egyik feladata, hogy minden héten vidd el „randizni” a művészi énedet. Mivel engem a zene érdekel, így elkezdtem egyedül eljárni koncertekre, és ezek a feladatok szépen lassan megtanítottak arra, hogy hogyan tudok a jelenben maradni.

Saya Noe elképzelése a sikerről nagyon élhető, szerethető

Nemsokára nekivágsz a V4-es országok meghódításának: Lengyelországban és Csehországban is turnézol. Elgondolkodtál már a külföldi karrier és a külföldre költözés lehetőségén?

A Spotify-on évek óta Lengyelországban van a legnagyobb követőbázisom, így adott volt, hogy oda szervezzünk koncerteket, és utána magától értetődő volt, hogy felfedezzük a környező országok lehetőségeit. De kifejezett terv, hogy hol kell, hogy éljek vagy dolgozzak nincsen – nekem egy dolgom van, és az az, hogy alkossak, minden mást rábízok a sorsra. Nyitottan állok a világ felé, hagyom, hogy megtaláljanak a lehetőségek, nem szűkítem le a céljaimat szigorúan arra, amit én képzelek. Nekem az élet valahogy azt mutatta, hogy folyton más történik, néha akár jobb eredménnyel is, mint amit én elterveztem. Kicsit olyan mintha az anyósülésről nézném az életemet, hagyom, hogy maguktól alakuljanak a dolgom, viszont annyiban én vezetek, hogy igenis mindennap beleteszem a munkámat és megdolgozom a sikerért. Bennem van, hogy szeretnék fejlődni, hogy új határokat érjek el a zenémmel.

A legtöbb albumodon angolul énekelsz, de pont van egy újabb számod, amiben vannak magyar részek is. Tudatosan csak angolul akartál énekelni? Megvan rá az esély, hogy egyszer magyarra váltasz?

Számomra az angolul éneklés nem egy koncepció. Gyerekkoromban tíz évet külföldön nevelkedtem, az első szerelem és az első barátságok élményeit egy másik nyelven tanultam meg szavakkal megfogalmazni. Ez olyan mélyre épült be nálam, hogy amikor párhuzamosan az alkotás során újra előjönnek az emlékeim, ezeket az érzéseket hozom felszínre. De most már sokkal magabiztosabb a magyarom, hiszen tizenöt éves korom óta itthon lakom.

A Twitch itthon még nem egy olyan elterjedt platform, mint külföldön, hogyhogy mégis erre esett a választásod és nem például a YouTube-ra?

A pandémia alatt volt a legnagyobb robbanás a Twitch történetében, akkor rengeteg zenész csatlakozott, és emiatt azóta szaturálttá vált a bázis, nehéz lett a verseny; előtte kicsi volt a közösségünk és könnyen lehetett ismertté válni. Nekem kifejezetten tetszik a live stream, az élőközvetítős formátum, mert az ember nem tudja megjátszani magát miközben öt-hat órákat streamel folyamatosan. Én is pizsamában ülök néha a gép előtt és énekelek, a követőim látják, hogy ugyanolyan vagyok, mint ők, tudnak velem azonosulni és én is megismerem őket. Nekem erre volt szükségem: kialakuljon a közönségem, és jobban rá tudjak érezni milyen dalok működnek nekem. Én nem arra hajtok, hogy a közösségem stadionokat töltsön meg egyből, elég ha csak van ezer ember, aki megveszi az albumot és csak egy embernek tovább adja a neved, már az képes elindítani egy autentikus növekedést. Én nem szabom meg hogyan nézzen ki a siker, vagy milyen formában találjanak rám lehetőségek, hanem befogadom, ami éppen megtalál.

Te voltál idén a Spotify női előadókat támogató EQUAL kampányának az egyik magyarországi arca. Te tapasztaltál már szexizmust a zeneiparban a munkád során?

Én nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert bár voltak férfiakkal nem megfelelő interakcióim, de olyan durva sosem volt, ami hosszútávon traumatizált volna. Sajnos azt tudom mondani, hogy minden nő, akit ismerek valamilyen formában már volt olyan helyzetben, ami nem kéne, hogy beleférjen. De ettől függetlenül lehet szerencsésnek is lenni.

Gyerekkorodban sokféle hangszeren játszottál, hegedűn és fuvolán, majd a sportokra váltottal és intenzíven teniszeztél, most meg a zenélést csinálod teljes erőbedobással. Várhatjuk, hogy egyszer az előadó művészettől is elválsz?

Nagyon hálás vagyok a komolyzenével foglalkozó szüleimnek, hogy megmutatták, hogy a rutinszerű és fegyelmezett komoly a siker kulcsa. Illetve azért is hálás vagyok, mert hagyták hogy mindenfélét kipróbáljak, majd engedték hogy visszatérjek a zenéhez, amikor már hiányzott. A szüleim arra tanítottak, hogy amit csinálok, azt csináljam őszintén, tisztelettel és kitartóan – ezt utána át lehet ültetni bármilyen munkakörbe, ha esetleg nem a zenével akarok foglalkozni később. De nekem van egy olyan érzésem, hogy a zene egyhamar még nem fog békén hagyni.