Reszkessetek, betörők! mai szemmel: Miért olyan borzalmas az egyik legnépszerűbb karácsonyi film?
Éppolyan hagyomány lett a Reszkessetek, Betörők! megnézése karácsonykor, mint a gyertyagyújtás az adventi napokon vagy a locsolás húsvétkor. Vannak, akik kifejezetten várják, hogy mikor lesz már a tévében „minden idők egyik legjobb karácsonyi filmje”. De mai szemmel nézve egyre kevésbé vígjátéknak, sokkal inkább kisgyerekeknek készült harcászati útmutatónak tűnik.
Ezeket láttad már?
1990-es megjelenése óta a Reszkessetek, betörők! töretlen népszerűségnek örvend, és napjainkra kultikus filmmé vált, amin generációk nőttek fel. Mindeközben Macaulay Culkint piedesztálra emelték, és kitörölhetetlenül ez lett élete szerepe. Emberek millió rajonganak a cuki kiskölyök alakításáért, aki felnőttesdit játszik, és bizonyos tekintetben talán még együtt is tudunk érezni vele. Hiszen melyik gyerek ne szeretett volna egyedül lenni - amikor már nagyon az agyára mentek a szülei - és azt csinálni, amit csak akar? Felvenni a szülők ruháit, egész nap nassolni, játszani, megnézni azokat a műsorokat, amiktől eltiltották, és meghagyni a rumlit maga után. De ha mélyebben belegondolunk, felmerül a kérdés: miért is rajongunk egy olyan filmért, ami a szadizmust dicsőíti?
Eleinte cuki, később bedurvul
Az 1992-es második részben aztán szintet lépünk, mivel Kevin egyedül járja a nagyvárost, majd beveti magát egy méregdrága hotelbe, és a szülei kontójára nyaral. Persze jóleső érzés tölti el a nézőt ezeket a képsorokat látva, mikor felidézi saját gyermekkori vágyait és huncutkodásait. De aztán a filmek második fele rendszerint maga mögött hagyja a gyerekkori vágyak kiélését, a cukiskodást és átmegy szadizmusba. Éppen jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy vajon mi lehetett John Hughes forgatókönyvíró és filmrendező célja a Reszkessetek, betörőkkel!?
A nosztalgikus érzések meglovagolása, hogy újra gyereknek érezzük magunkat vagy beleképzeljük magunkat a csemeténk helyébe? Esetleg, hogy bármi is történjék, a családunkra mindig számíthatunk, és minden rossz ellenére újra visszatalálunk egymáshoz? És miért kellett ezeket a szép üzeneteket egy szadizmusra hajazó filmbe csomagolni?
A negatív családi kommunikáció iskolapéldáját láthatjuk
Ha jobban belegondolunk, több sebből vérzik a Reszkessetek, betörők!. Eleve a szülő-gyerek közötti kommunikáció sem példaértékű. Az első részben a főszereplőnket arra kényszerítik, hogy a padláson aludjon, amiért rosszfiú volt, és kommunikációjában sem túl tudatos, ellenben ingerült édesanyja még azt is hozzáteszi „Látni sem akarlak ma estére.”, és „Elegem volt belőled.” Össze is szólalkoznak, miközben a kissrác szájából is elhangzanak nem túl hízelgő szavak: bárcsak eltűnne a családja és egyedül maradna. Erre mit ad Isten: másnap otthon felejtik.
A csúnya szavakkal sem fukarkodnak
Elutaznak Párizsba, és csak sokkal később tűnik fel nekik, hogy eltűnt a gyerekük. Sem anya, sem apa, sem a tesók, sem a többi rokon nem vette észre, hogy hiányzik Kevin. Mindennek tetejében nem is egyszer, hanem kétszer is eljátsszák! Ráadásul a második alkalommal sokkal durvábban zajlik a kommunikáció is: „Takarodj innen te mocskos kis kukkoló perverz!” – mondja a zuhanyzás közben lencsevégre kapott nagybácsi, egy másik jelenetben meg „szarkeverőnek” nevezi Kevint.
Csak úgy röpködnek a csúnya szavak, és a kérdés az, hogy mennyire van rendjén, ha egy kilencéves gyerek úgy fejezi ki magát, hogy „Én maradtam szarban.” „Csak nálatok akarta benyalni magát.” „Sose kérek bocsánatot, inkább tisztára nyalom a retyót.”
Jó-jó, biztos vannak, akik szerint nem érdemes felháborodni ezen, hiszen sok családban ennél csúnyábban beszél a gyerek, és a szülő sem bánik kesztyűs kézzel vele. Legyünk elnőzek, főleg a nagy családosoknál, hiszen sok a teher, a mindennapos nehézségek, nincs idő és energia az asszertív kommunikáció elsajátítására, meg különben is: ne problémázzunk azon, ha elküldik egymást a bánatba.
Rendben, inkább fókuszáljunk arra, ami ezután jön: Kevin kiéli magát. Tekintsünk el attól, hogy milyen veszélyek leselkednek egy ennyi idős kisfiúra a házban vagy az utcán egyedül, és nézzük azt, milyen nagyokat szórakozik, mígnem megérkeznek a betörők, és előjön Kevin valódi arca.
Vígjáték vagy szadista film?
Talán Hughes egy kedves családi történetet szeretett volna kreálni jó sok komikummal, Mr. Bean és Charlie Chaplin hatású szerencsétlenkedésekkel. Jól van, azon még lehet is bazsalyogni, vagy együttérezve felszisszenni, amikor a betörő rálép a kisautókra, apró játékokra, hiszen, kivel ne történt volna hasonló „LEGO-baleset”, amikor ízesen káromkodott a talpába fúródó játékok miatt? Tény és való, nagyon sok komisz lurkó akad, aki a saját rokonságát is szereti ilyen csínytevésekkel meglepni, de nem azért, hogy fájdalmat okozzon - abba valószínűleg bele sem gondol -, sokkal inkább a vicces arckifejezés, vagy az ilyenkor elhangzó bosszúságáradat miatt szánja el magát ilyesmire.
A nyúl viszi a vadászpuskát?
De Kevin mesteri szintre fejlesztette ezeket a csintalankodásokat, amiket egy bizonyos szemszögből önvédelemnek is felfoghatunk, hiszen bátran szembenéz a két betörővel, akik az otthonát és a testi épségét fenyegetik. Bár nem valószínű, hogy sok szülő azt tanítaná a gyerekének, hogy szálljon szembe egy betörővel, hanem meneküljön bújjon el, hívja a rendőrséget. De mit csinál Kevin?
Ahelyett, hogy hívná a rendőrséget, hadjáratot indít. Fellocsolja vízzel a bejáratot, a lépcsőt, ahol esnek-kelnek a rosszfiúk. Az egyiket fejen lövi egy játékpuskával, aki rálép egy kiálló szögre és a törött karácsonyfadíszekre, majd megint kap a fejére egy a vasalóval - és Kevin a nemi szervét sem kíméli. A másik hozzáér a felforrósított kilincshez, amitől megperzselődik a húsa, utána pedig a feje ég le egy lángszóró miatt, végezetül mind a ketten kapnak egy-egy pofont a festékesvödrökkel.
A második rész még ennél is fantáziadúsabbra sikeredett, ami kezd egy fordított horrorfilmbe átmenni, ahol nem a gyerekeket üldözi az elmebeteg gyilkos, hanem a gyerek szedi az áldozatokat. Itt már elmaradnak a gyerekes piszkoskodások, és kőkemény darálás zajlik. Ebben a felvonásban téglák és szerszámok röpködnek a háztetőről, és az egyre sátánibbnak tűnő kisfiú áramot vezet Marvba, majd megpróbálja felgyújtani őket, végül egy nagy vasrudat is rájuk ejt. A legdurvább pedig az egészben az, hogy Kevin ezt végig élvezi.
Kevin a gyerekpszichopata megtestesítője
A The Take segít megérteni azt, hogy egyrészről Kevin egy átlagos kissrác, aki nem tekint magára gyerekként, sokkal inkább egy független emberi lényként, saját jogokkal és követelésekkel. Úgy beszél a szüleivel, mintha egyenrangúak lennének. De, mint a McCallister család legfiatalabb tagja, úgy érzi, soha nem kapja meg a megérdemelt tiszteletet, és örökösen figyelmen kívül hagyják.
Kevin problémája univerzális – amikor gyerek vagy, nincs hatalmad vagy kontrollod, még a saját életed felett sem. Ennek eredményeként Kevin másodrangúnak érzi magát, és függetlenségre vágyik, ami számára a felnőtté válás szinonimája. Közben mégis hiányolja a családját, mert az jelenti neki a biztonságot, ami alapvető igény egy gyerek számára. A jó persze az, hogy a magára maradt Kevin megtanulja az önellátást, de a feketeleves még csak most jön.
Biztos lesz, aki erre felkapja a fejét, és kinyílik a bicska a zsebében, de ahogy a Crime+Investigation is írja, Kevin tökéletesen megformázza a gyerekpszichopatát, hiszen szándékosan szadista tetteket hajt végre, amik ráadásul örömmel töltik el. Örül annak, hogy a betörőknek fájdalmaik vannak és szenvednek. Valójában nem egyszerű bosszúnak, büntetésnek vannak kitéve, hanem gyilkossági kísérletnek. Mindaz, amit elszenvednek a két filmben, okozhatná a halálukat.
Egy traumatizált gyerekkor elevenedik meg előttünk
Bármilyen kiábrándító is legyen, bizonyíték is van arra, hogy Kevin McCallister egy kis gyerekpszichopata. A film lényegében egy tanulmány egy elhanyagolt gyerekről, akit ez mélyen traumatizált. Ez a tényező sok sorozatgyilkos életében volt jelen, például Ted Bundy, Edmund Kemper, és Charles Manson esetében is.
Igaz, rengeteg embernek borzalmas gyerekkora volt, mégsem válik gyilkossá, de Kevin McCallister a Reszkessetek, Betörők! világában jó úton halad efelé. Mindenki zaklatja, úgy tűnik, a saját szülei nem akarják, hogy a közelben legyen, folyton megbüntetik, majd kétszer is otthon hagyják. Egy ponton mindenkinek szembe kell néznie a saját hibáival, kivéve Kevint, aki nem hajlandó elismerni, ha tévedett (ami szintén jellemző a pszichopatákra).
Aztán kanyarodjunk vissza ahhoz, amikor azt kívánta, bárcsak az egész családja örökre eltűnne, és arra ébred: teljesült a vágya. El van ragadtatva. Nem tart attól, hogy az elméjével és karácsonyi kívánságával valahogy meggyilkolhatta őket, csak boldog, hogy az egész família felszívódott. Ezzel, és a betörőkkel szembeni bánásmódjával ki is pipálhatjuk az empátia hiányát, ami ugyancsak ékes jelnek számít a pszichopatáknál. De még olyannak is árt, aki nem követett el ellene semmit: jusson eszünkbe az első részből a pizzafutár, akinek érkezésekor benyomja az ijesztő gengszterfilmet, és a férfi azt hiszi, hogy le fogják lőni - Kevin pedig élvezi a félelmét.
Így ér véget mindkét film. A szőke kis huncutság mosolyog és integet az áldozatainak, mielőtt a családja visszatér és boldogan megünneplik a karácsonyt, mintha mi sem történt volna. Természetesen minden stikli megvan bocsátva, mert csak annyi a lényeg: együtt a család. Mindezek fényében legyünk őszinték: nem bővelkedik túl sok egészséges üzenetben a Reszkessetek, betörők!, és talán nem kellene rá úgy tekinteni, mintha a világ egyik legnagyszerűbb karácsonyi filmje lenne. Ezt a címet sokkal jobban megérdemelne Az élet csodaszép vagy a Csoda New Yorkban.
Az offline tervezés és naplózás tizenkét legnagyobb előnye - Változtasd meg az életedet a BuJóval!