Az élő adásban teherbeesésen már túlvagyunk - de vajon mi lesz a realityk következő atombombája?
Nincs tévém, nem nézem, normális ember nem nézi, csak azért léteznek még, mert a sok hülye nézi! - Hát, azért ez így elég egydimenziós, nem? Sokan gondolkodnak így a realityk nézettségének okairól, pedig a kérdés jóval összetettebb, és aki szerint a néző vagy a “doboz” a hibás, az jó eséllyel fordítva ül a lovon.
Ezeket láttad már?
Közkeletű, de elemi tévedés, hogy a nézettség alakítja a műsorkínálatot. Sokkal valószínűbb, hogy a tartalomgyártás a kisebb ellenállás felé tart, vagyis viszonylag alacsony költséggel, alacsony rezgésű - tehát könnyen fogyasztható, éppen csak kicsit sem laktató - műsorokat kifőzni nyilván kézenfekvőbb, mint minőségi, mélyebb dolgokat csinálni, amelyek ugyan több (elsősorban szellemi) erőforrást igényelnek, de például mélyebb nézői lojalitást váltanak ki.
A fogyasztó a piacról fogyaszt
Ha a piac kínálata gyenge minőségű, akkor az emberek kénytelenek azt az alacsony minőséget fogyasztani, ha mást, jobbat kapnának, valószínűleg azt vennék. Na de mitől jobb a jobb, és eleve a műfaj a hibás vagy előfordulhat, hogy a kivitelezéssel van a gond?
Az ember alapvetően kíváncsi teremtmény. Kíváncsiak vagyunk a titokra, szeretünk ártalmatlanul leskelődni, és ne legyünk álszentek: a pletykára is éhesek vagyunk. Szeretünk izgulni, hogy most mi lesz, és ez csak még inkább így van akkor, amikor elhisszük - elhitetik velünk -, hogy amit látunk, az a valóság.
Mindenkiben ott él egy katasztrófaturista, éppen csak van, aki ezt önreflektív módon, a helyén kezeli. A probléma nem az emberi mivoltunkból fakadó alaptulajdonságainkkal van, nem az a baj, hogy így vagyunk bekötve. A gondok ott kezdődnek, amikor az emberi psziché és a csoportdinamikák alapos ismerői visszaélnek a tudásukkal.
A valóságshow-k eseményei korántsem kizárólag spontán, maguktól, az emberek közt bekövetkező interakciók mentén alakulnak. Több évtizedes recept van a készítők kezében, amellyel a tartalomgyártók nem félnek élni vagy akár visszaélni.
A vezérlőben ülő szerkesztők mindig tudják, hogyan és milyen helyzetet kell generálni - konfliktust gerjesztő játékokkal vagy éppen egy láda vodka beküldésével -, hogy ne laposodjon el a műsor. Ha az izgalom-faktort egy ponton túl a szexuális vagy egyéb erőszak teremti meg, akkor az.
Mostanra minden évadra jut ilyen. És ne legyenek kétségeink: ha az etikátlan tartalomgyártás valódi következményekkel járna, nem csinálnák. Következményeket foganatosítani pedig elsősorban a jogalkotó felelőssége, nem a társadalomé.
Ugyanis bár a tré műsorban felmerülő botrány kiválthat egy marginális bojkottot, az hamar lecseng, de előtte még alaposan megpörgeti a nézettséget. Az elkötelezett közönséget viszont meg kell tartani, és az melós. Zombivá hipnotizálni jóval egyszerűbb. (Legalábbis ott van hozzá a kész recept.)
Évadról évadra emelt dózissal csepegtetett addikció
A valóságshow-k lényege, hogy addiktívak. Mert táptalajt jelentenek a konfliktusoknak, a feszültségeknek és a váratlan fordulatoknak. Legyen szó heves vitáról a versenyzők között, baráti konfliktusról vagy megdöbbentő kiesésről, a nagy téttel járó dráma (akár végtelenül intim vagy annak tűnő) pillanatai magával ragadnak.
Az 1990-es évek végén - a 2000-es évek elején a reality televíziózás műfaja egyenesen berobbant a köztudatba. A siker mögötti pszichológia hasonló a sportközvetítések vonzerejéhez; nézőként kiválaszthatod kedvenceidet, szurkolhatsz nekik az egész szezonban, és örülhetsz, ha nyernek, bánkódhatsz, amikor kiesnek, miközben úgy érzed, személyes kötődés fűz hozzájuk, bevonódsz, érzelmileg érdekeltté válsz a győzelmükben.
(Nem véletlenül volt az évszázad biznisze az emeltdíjas sms-sel szavazás a kezdetekkor.) A hasonlóság a sportolók és a reality versenyzők között nagy, azonban a különbség is legalább akkora. Az élsportoló ugyanis az átlagember számára beláthatatlan mennyiségű munkát tesz bele a cél elérésébe, és emiatt inkább félistennek tűnik, mintsem követhető vagy még inkább utánozható példának.
Az átlagembereket szerepeltető beköltözős valóságshow-k (a celeb-reality és a tematikus formátumok más műfajba tartoznak, és másért is érdekesek) iránti vonzalom eredendően abból fakadt, hogy a nézőnek jólesik a könnyen megszerezhető hírnév elérhetőségéről fantáziálni.
Hogy csak egy karnyújtásnyira van attól, hogy ő legyen a “dobozban”, róla szóljanak a hírek, vele legyen tele a sajtó, róla beszélgessen a szomszéd a hentessel, és ő nyerje a sokmilliós díjat. A néző azt látja, hogy a képernyőn látszólag átlagos emberek csinálnak átlagos dolgokat, és azt gondolhatja, hogy háthiszen ő is átlagos ember, aki átlagos dolgokat csinál, így akár ő is lehetne híres, erre a teljesítményre ő is képes!
Azt persze már kevesen látják, hogy mennyire átlagos élethelyzet hónapokig idegenekkel összezárva, a szerkesztők által manipulált módon élni. Ahogy azt sem tudatosítja magában, hogy a 24 órából összevágott, félórás napi összefoglalóban nem az adott embert látja, hanem azt a karaktert, akit a szerkesztők láttatni akarnak.
Ezért az, hogy veszít vagy nyer, kiesik vagy bent marad, egy ország bébije lesz vagy a sátán kutyája, nem rajta múlik. A következmény viszont örökre elkísérik. És ami a nagyobb baj: ezt maguk a szereplők sem tudják. A szerkesztők igen.
Korábban nem véletlenül tettem múlt időbe azt, hogy mi vonzotta a nézőket a korai valóságshow-k műfajában. Ugyanis a klasszikus reality mára meglehetősen kifutó termék, ezért is bizonytalan évről évre, hogy van-e bennük még egy évad. (Sokak szerint hosszú évek óta nincs.) Az, hogy átlagembereket hetekre összezársz sok piával és szekunder szégyent kiváltó dolgokat csináltatsz velük, egyre kevésbé érdekes, ami a csökkenő nézettségen is meglátszik.
Ahhoz, hogy manapság egy valóságshow (a néhány, még sugárzott, klasszikus koncepcióra épülő műsor kivételével) versenyképes legyen, kell valamilyen speciális horog, amire ráharap a néző. Az igényes közönség érdeklődését már nem köti le az, hogy (jellemzően iskolázatlan, rossz háttérrel rendelkező) emberek lerészegedését, szexuális életét, őket rendre méltatlan helyzetben bemutató jeleneteket nézzen.
Ezt dekódolja tévesen - vagy kompenzálja etikátlanul - úgy a tartalomgyártó, hogy oké, megint nőtt az ingerküszöb, nagyobb atombombát kell ledobni. Azonban az ingerküszöb kitolása nemcsak veszélyes, hanem hosszabb távon fenntarthatatlan is. Közhellyé is vált azt mondani az eldurvuló showelemekre, hogy mi következik? Gyilkosság élő adásban?
Az egyszerű csoportdinamikára épülő, laissez-faire, ahogy esik, úgy puffan koncepció önmagában hamar unalmassá válik, hiszen az összezárt emberek néhány hét alatt apátiába zuhannak. És ha a nihil megtörésére csak a vezérlőből beküldött alkohol vagy a szereplők kínzása (például “megvonási hét”, amikor elveszik a játékosok fogkeféjét, cigarettáját, kiugró esetben intim betétjét vagy fogamzásgátlóját) marad eszközként, az egy idő után kevés, egyszerűen érdektelenné válik.
Van élet a trashen túl?
Az, hogy valaki feltör néhány tucat tojást a homlokán, amit ettől aztán vérpatakok és véraláfutások borítanak, ma már öt percig érdekes, akkor sem éppen a csatorna brandjét polírozó előjellel. És azok, akik ilyenkor alkalomszerűen odakapcsolnak a csatornára, nem azzal a szándékkal teszik, hogy másnap is visszatérjenek.
A manipuláció, a konfliktust és ármányt gerjesztő feladatok és körülmények persze alkalmasak arra, hogy egyre durvább eseményeket váltsanak ki, és a közfelháborodás révén (átmeneti) nézettséget hozzanak. Nem is azt mondom, hogy a trash reality csillaga leáldozott, csupán azt, hogy az összezártság és a kínos vagy feszült helyzetek generálása önmagában egyre kevésbé működő horog, a néző ennél többet akar azért cserébe, hogy ráharapjon.
Olyasmit, amit nem látott korábban vagy olyasmit, ami valódi meglepetéseket, nem várt fordulatokat, drámai feszültséget és a mélyebb érzelmi bevonódás lehetőségét tartogatja. (A legfrissebb események szerint az élő adásban teherbeesésen már túlvagyunk.)
A tematizált valóságshow, legyen az párkereső, vagy éppen párok együttműködését versenyeztető, túlélő, főzős stb. azért működik még mindig, mert összetettebb dramaturgiára épül, mint az, hogy semmilyen szempontból sem különleges, alanyi jogon többnyire érdektelen emberek piásan összebalhéztak, összefeküdtek, szerelmi háromszögbe kerültek, leköpték egymást, magyarul: átlagosan viselkedtek. (Kitermelt persze a műfaj néhány komolyabb karaktert és életutat, de Majka a kivétel, nem a szabály.)
Az, hogy a tematika mennyire érdekes, továbbra is meghatározó: például önmagában az, hogy valaki gazdag, és a gazdagok életét éli, nem ér meg egy-két évadnál többet. De az máris lebilincselően izgalmas, ha azért megy a verseny, hogy gazdag emberek nem játékpénzt, hanem valódit fektessenek egy-egy vállalkozásba, ezzel valóban sorsfordító hatást gyakorolva a játékosok közül az (előre nem meghatározott számú!) győztesek életére, akik tétként sokszor az életük legnagyobb teljesítményét, ötletét teszik fel. És talán itt a kulcs.
Hogy az a bizonyos ingerküszöb nem nagyobb durvaságot, szélsőségesebb viselkedést - adott esetben nyilvános szexuális erőszakot - kíván. Hanem egy érdekesebb formátumot.
Yohji Yamamoto: „Az igazi divat eltűnőben van, de amíg élek, harcolok érte”