Segíthet a popkultúra a társadalmi előítéletek lebontásában?
A popkultúra sokkal több, mint könnyed szórakoztatás: a társadalmi normák tükre és alakítója is lehet. Különösen érdekes vizsgálni azt, miként reflektál a populáris média a társadalmi igazságtalanságokra, és vajon képes-e aktív szereplőként hozzájárulni azok lebontásához. Egyre többször találkozunk olyan filmekkel, sorozatokkal, zenékkel vagy kampányokkal, amelyek nyíltan kiállnak kisebbségi vagy elnyomott csoportok mellett – de vajon ezek valódi előrelépések, vagy csak a felszín kapargatása történik? Hermann Veronika véleménycikke.
Ezeket láttad már?
Miután a legutóbbi cikkemből (remélhetőleg) kiderült, hogy kerül a csizma az asztalra, vagyis Madonna az egyetemi órára, most azt a sokak szerint naiv, mások szerint reménykeltő feltételezést járom körül, hogy vajon mennyire segít a popkultúra az előítéletek lebontásában, mennyire ad teret a társadalmi aktivizmusnak, egyáltalán, lehet-e valaminek pozitív hatása, ami elsősorban egy iparág, és másodsorban sem jótékonysági szervezet?
Popkultúra és társadalmi aktivizmus
A rossz hír az, hogy a tömegkultúra nagyon sokszor részt vesz a társadalmi előítéletek fenntartásában, sőt megerősítésében. Azt is mondhatjuk, hogy lassan mozdul előre ebből a szempontból, hiszen az első híres női karakterek, akik, némi túlzással, nem titkárnők vagy háziasszonyok voltak, az 1970-es évek végén jelentek meg az amerikai televízióban – a magyarról most ne is beszéljünk.
Úttörő példaként az 1982 és 1988 között futó Cagney és Lacey című sorozatot szokás felhozni. Habár a New Yorkban játszódó krimi-vígjáték nagyon népszerű volt, az elején még a nézők is nehezen értették meg, hogy a címszereplő nők, Christine Cagney és Mary Beth Lacey nem a rendőrök asszisztensei, titkárnői vagy szeretői – hanem ők maguk a rendőrök.
Az olimpiai bajnok Gulyás Michelle a GLAMOUR március-áprilisi számának címlapsztárja! Kuponfüzet és rengeteg izgalmas tartalom vár
Ugyanez a helyzet az egyéb, társadalmilag sérülékeny csoportba tartozó szereplőkkel és színészekkel, legyen szó mondjuk az afrikai-amerikai karakterek helyzetéről, fogyatékkal élő vagy az LGBTQ+ csoport tagjairól. Konzervatív körökben népszerű felsóhajtás manapság, hogy minden szereplő fekete, és minden műsorba kell egy LMBTQ+ karakter – ők nem így szokták nevezni, mondanom sem kell. Abba azonban senki nem gondol bele, hogy a fősodorbeli szórakoztatóiparban, legyen szó hollywoodi filmekről vagy televíziós műsorokról, évtizedekig szinte csak fehér, heteroszexuális karaktereket láttunk, és ha valaki mondjuk szerényebb körülmények között élt, akkor annak is volt legalábbis dramaturgiai jelentősége.
Ez most nagyon unalmas lesz, de muszáj leírnom: az én szűkebb szakmámban, a médiakutatásban fontos kulcsfogalom a reprezentáció, vagyis annak vizsgálata, hogy az egyes társadalmi csoportok tagjai hol, hogyan, milyen módon jelennek meg a médiában. A médiatér egyben társadalmi tér, ami alakítja azt, hogyan gondolkodunk magunkról, és világról. Ha évtizedeken keresztül képernyőn azt látjuk, hogy aki normális, az fehér, hetero és a többi, akkor megerősítjük a nyugati társadalmak mára már teljesen érvényét vesztett fantáziáját.
Könnyen belátható, hogy nem mindenki fehér, heteroszexuális, és középosztálybeli, sőt, többen vannak azok, akik nem tartoznak nemhogy ebbe a szűk keresztmetszetbe, de még ezen kategóriák valamelyikébe sem. És miért is kellene? Csakhogy ha a szórakoztatóipar, a popkultúra normalizálja, akkor egyre többen érzik majd magukat kevesebbnek, nem normálisnak, kilógónak. A reprezentáció (többet nem fogom leírni, megígérem) párfogalma éppen ezért a láthatóság, ami már nemcsak azt foglalja magába, hogy hol, hogyan, milyen módon jelennek meg bizonyos identitások, hanem azt is, hogy ez milyen módon és gyakorisággal történik.
Hogyha népszerű tartalmakban azt látjuk, hogy a fekete karakter csak a sofőr lehet, a meleg karakter pedig a nőiesen beszélő fodrász (helló, Oli úr, a magyar televíziótörténet legnagyobb queer átverése), akkor az egyébként nem sofőr feketék és nem nőiesen beszélő fodrász melegek joggal érezhetik úgy, hogy nincsenek jelen a társadalomban, nem látható az a teljesen normális identitás, amit ők (is) képviselnek.
A sérülékeny csoportokról gondolkodva a popkultúra-kutatás valami olyasmit mond, hogy az a jó, hogyha nem a sérülékeny tulajdonságukon keresztül jelennek meg, nem kvótanők, kvótamelegek, kvótafeketék, hanem teljesen átlagos módon, a maguk teljességében. Szóval ezért kell minden sorozatba LMTQ+ karakter (ők nem így mondják).
Új műsorvezetővel indul a ROMAKÉNT. podcast következő szezonja
És most jöjjenek a jó hírek
A családon belüli erőszak problémájának tematizálását nem, de a gerberacsokor és a hölgyeim felkiáltás sorsát nagyon is szívén viselő nőnapi köszöntések mellett óriási közhely, ahogyan ilyenkor a különféle streaming felületeken megjelennek az „erős nő” címkék – filmek, amelyeket nők rendeztek, női főszereplők, női előadók, bármi – hogy aztán a nőnap elmúltával visszatérjenek a nemi sztereotípiákra épülő hirdetések és a fizetések közötti különbség.
A társadalmi aktivizmus azonban sokszor kiváló tömegkulturális alkotásokban teljesedik ki, nézzünk meg néhány ilyen példát. A legismertebb közelmúltbeli példa a Me too-mozgalom, aminek hatékonyságáról, utóéletéről megoszlanak a vélemények – régen várt kiállástól felesleges tetemre hívásig – azonban biztos, hogy alapvetően változtatta meg a szórakoztatóiparban, sőt, általában a társadalmi-hatalmi intézményekben (iskolákban, cégeknél, kormányzati szerveknél) tapasztalható, rendszerszintű szexuális zaklatás, a verbális és fizikai bántalmazás normálisként való elfogadását.
A kéretlen beszólogatás és a nemi erőszak közötti skála nagyon széles, és alig, talán nem is akad olyan nő, aki életében nem szembesült volna e skála valamelyik pontján található atrocitással.
2017 októberében, a Harvey Weinstein-botrány kirobbanásakor egy véletlen folytán éppen New Yorkban voltam, és már a reggeli újságok címlapjait látva úgy éreztem, hogy valami nagyon fontosnak vagyok a tanúja. A Weinstein viselt dolgait feltáró két oknyomozó újságírónőről szól Maria Schrader 2022-es Azt mondta (She Said) című mozija, amit mindenkinek érdemes lenne megnézni, mert megmutatja, mennyire nehéz hatalmi pozícióban lévő emberekkel szembe szállni, pláne igazságot szolgáltatni az áldozatainak. Lehet vitatni a módszereit és az előbb említett hatékonyságát, de tény, hogy a Me too-mozgalom láthatóságot adott az áldozatoknak és a zaklatás rafinált módozatainak egyaránt, ami azzal is jár(t), hogy sokkal könnyebb felismerni, amikor valakit ilyesmi ér, legyen akár jóindulatú szexizmusnak, vagy atyáskodó segítségnek álcázva.
A helyzet persze messze van a tökéletestől, sőt, igazából romlik, ami nem is csoda, ha arra gondolunk, hogy az Egyesült Államok jelenlegi elnöke egy elítélt bűnöző, akinek hosszú bűnlajstromán – számos gazdasági bűncselekmény mellett – a szexuális erőszak is szerepel. Az autoriter hatalomra vágyó, vagy azt már installáló politikai szereplők egyik fontos törekvése a társadalmi nemi problémák szőnyeg alá söprése, legyen szó akár a bérkülönbségről vagy a zaklatásról.
Meghallottad, hogy valakire rasszista megjegyzést tettek? Így lépj közbe biztonságosan, ha bántó viselkedés tanúja vagy
Ameddig azonban van elég olyan hang és szervezet, ami kiáll a sokszínűség és a különbözőségek mellett, addig muszáj hinni abban, hogy ezek a tendenciák nem tartanak örökké. Ehhez a reményhez szolgálnak aláfestő zeneként azok a slágerek, amik a társadalmi igazságosságról és az elfogadásról szólnak. Lady Gaga 2011-es Born this Way című dala világszerte az LMBTQ+ közösség indulójává vált, nemcsak a direkt jelentése miatt (így születtem és így vagyok csodálatos), hanem az ebben rejlő önreprezentációs, önelfogadási lehetőség miatt is.
Ezek a popkulturális termékek – filmek, dalok, sorozatok – ugyanis nemcsak a társadalmat érzékenyítik bizonyos problémák iránt, hanem a különféle sérülékeny vagy kisebbségi csoportok saját identitását is erősítik. A különböző nagyvárosi afrikai-amerikai szubkulturális mozgalmakból így lett mainstream hiphop, amit számos előadó használ manapság is arra, hogy a társadalmi problémákat beúsztassa a szórakoztatóiparba.
A Childish Gambino művésznéven előadó Donald Glover színész 2018-ban megjelent This is America című dala a faji egyenlőtlenségeket és a feketék felé irányuló rendőri brutalitást kritizálja. A legutóbb a Superbowl 2025 félidei showjával végképp szupersztár státuszba emelkedő Kendrick Lamar Alright című alkotása a 2015-ben megjelent Pimp my Butterfly lemezről a Black Lives Matter mozgalom himnuszává vált – és maradt, annak ellenére is, hogy Washington D.C.-ben felsőbb politikai utasításra éppen eltávolítják a mozgalom emlékműveként is szolgáló, ikonikus feliratot.
A többek között szintén Donald Glover főszereplésével készült 2018-as Black Pather a fekete kultúra ünnepévé vált, és ha valaki követi a RuPaul’s Drag Race című, eddig 17 évadot megélt futó valóságshowt, akkor a drag kultúra és közösség szereplőinek láthatóságát támogatja. Noha, ahogyan fentebb írtam, a tömegkultúra sok esetben megerősíti a fennálló társadalmi rendet, és ezzel a legtöbb, mindenféle többséghez tartozó ember ki is egyezik, képes arra is, hogy felforgasson, láthatóvá tegyen, felemeljen, megmutasson, kiálljon. Elnézve az időt, amiben élünk, erre egyre nagyobb szükség lesz.
